Időzavar (folytatás .3)

Látogatók száma: 55

VI.

Anna elment, kutya maradt. Pont erre vágytam. Nem baj, egy kis hiszti neki is jár. Majd visszajön. Vagy nem, de erre nekem most nincs időm.
Elindítottam a gépem és leültem dolgozni. Be kéne már fejezni azt a nyavalyás könyvet. Kezdtem elszegényedni. Juditka meg azóta sem hívott. Úgy tűnik a női ismerőseim mind egyszerre menstruálnak. Egész nyugodt voltam és jól ment az írás is. Sőt! Marha rég nem ment ilyen jól. Ujjaimat úgy kellett rávágnom a billentyűzetre, mert éreztem, hogy különben kitörik belőle valami. Tudod, mint amikor az emberre rájön a szapora fosás.
Egész nap a gép előtt ültem és tízpercenként lestem a mobilom. Semmi. Anna felszívódott. Persze a tangái még mindig szanaszét hevertek a kéróban. Hála az égnek. A nagy semmittevésben egész megéheztem. A hűtőben kutatva rá kellett, hogy jöjjek tényleg nem ártott volna tampon helyett valami kaját venni. Most már mindegy.
Anyagi helyzetemet tekintve úgy döntöttem, hogy felkeresem egy régi, még középiskolásként megismert törzshelyem. Egy egész olcsó, de annál hangulatosabb török étterem. Ez kell a magyar embernek!
A körúton sétáltam és azt hittem megáll az eszem. Hétfő este volt. A tizenéves pinák meg úgy kolbászoltak az éjszakában, mintha cukrot osztanának. Talán ezért, de egész sok lett a cukros bácsi is. Anyám mindig óva intett tőlük, nehogy elromoljon a fogam. Bejött neki.
Az étterembe érve kellemesen nyugtáztam, hogy semmi sem változott. Ugyanazok a perzsa szőnyegek lógtak a falon és ugyanazok a török figurák kolbászoltak itt, mint annyi évvel ezelőtt. Ott volt Ahim is. Vagyis Tomi. Még mindig pincérkedett. Úgy tűnik manapság nehéz feljebb jutni a vendéglátó ipar létráján.
Hátravánszorogtam a dohányzó részbe, ahol olyan hangzavar volt, mint egy kocsmában. Ott ültek a nagykutyák. Mindig ott ültek. Egy tucat stílusos ruhába öltözött, gazdag pacák. Azok a fajták, akik miatt átmennél az út túloldalára. Hasonlítanak Mr. Armanira, de ők nem csak megjátsszák a dolgot. Régebben sokszor találkoztam velük. Hallottam, amint az egyik telefonon rendelt magának egy új Mercedest és volt, hogy egy faszi bejött és egy baráti ölelés után átadott nekik három millió forintot. Biztos a lakáshitel törlesztésében segítenek egymáson. Biztos. A lényeg, hogy ezek itt mind olyanok, mint egy nagy család.
Misa is köztük volt, de nem ismert fel. Egy alacsony, golyófejű tag. Szimpatikus figura, ha épp nem akar agyonverni. Igen, akkor mindenképp szimpatikus. Vele régen egész jóba lettünk, de hát múlnak az évek, öregszünk.
Leültem a szomszédos asztalra és vártam a pincért. Ahim – azaz Tomi – perceken belül ott is termett. Rendeltem, ő meg csak bámult rám.
- Te nem...
- De igen. – vágtam közbe. – Mizujs Tomi?
- A kutyafáját Dani! Jó rég nem láttalak. Hova tűntél? – a rendelésem már nem is volt olyan fontos. Lehet ezért maradt pincér. Mindegy.
- Hát most mit mondjak? Besoroztak a seregbe, és keletre vezényeltek pár évre.
- Tényleg? – hüledezett. Nem volt egy észkombájn.
- Nem.
- Hah, te mindig nagy mókamester voltál! Na várj mindjárt hozom a kajád és folytatjuk – azzal már el is rohant.
- Te meg mindig is sötét voltál – jegyeztem meg csak úgy magamnak.
Most vagy Tomi volt baromi gyors, vagy valaki maradékát kaptam meg, mert öt perccel később már hozta is az ételt. Az a fajta török kaja volt, amiről tényleg nem tudod megmondani, hogy maradék-e.
- Te Dani. Mondtam Ezmerának, hogy itt vagy. Nagyon megörült – elkezdtem köhögni. Ezmera... pár évvel fiatalabb csajszi és tudtam, hogy az apja nagy hatással lenne rám, ha hozzányúlnék. Olyan hat ásós hatással. Most mit mondjak? Nem hiányzik a balhé. – Azt mondta, nem sokára lejön. – hurrá!
- Aha. Hát ez szuper. Csak szólok, bárminemű hátsószándék nélkül, de van barátnőm. Sőt feleségem. Meg egy tucat gyerekem is. Mondom, csak szólok – Tomi persze röhögött. Tudta, hogy mitől vagyok úgy beszarva. Az a kis boszorka – annak ellenére, hogy tényleg gyönyörű teremtés – igazi fekete özvegy. Életembe nem láttam még mellette ugyanazt a faszit kétszer. Mondom, apja hatásvadász. Ezt végiggondolva elkezdtem lapátolni a kaját és minél hamarabb lelépni. Tomi persze végig gagyarászott. Munka így, munka úgy. Képzelheted mennyire érdekelt.
Már épp bedobtam a szalvétám, mint bokszoló a törülközőt, amikor valaki megérintette a vállam. Francba. Hátrafordultam, és két macskaszem villant rám.
- Szerbusz Dani.
- Ezmera. Jó téged újra látni – ahogy ezt mondtam, a leány Tomira villantotta sátáni tekintetét, és az már húzott is a fenébe. Azért ha már így itt maradtam, hozhatott volna egy üdítőt.
Ezmera leült az asztalhoz és „úgy” nézett rám. Én meg próbáltam „úgy” nézni a faliszőnyegekre. A szőnyeg csak nem mozdult. Pedig milyen baró lett volna Aladdin módjára elhúzni innen a csíkot. Kínomban rágyújtottam egy cigire, hogy mindenféle kontaktust elkerüljek a lánnyal. Olyan volt ez a lány, mint valami gomb, amire rá van írva nagy betűkkel, hogy „ne nyomd meg!”. Te is megnyomnád mi? Hát én biztos. Csak ne lenne a faterja... Na meg Anna. Mondjuk, hogy vele mi van, a fene se tudja. Még mindig nem hívott.
Annára gondolva biztos lettem benne, hogy el kell innen húznom, mert bajba kerülök. Mondtam Ezmerának, hogy kiugrom a mosdóba. A fejesek úgy figyeltek, mint aki lopja a sószórót vagy ilyesmi.
Ahimot kerestem, hogy fizethessek és mehessek a francba végre. Nem volt sehol. Gondoltam elmegyek, könnyítek magamon, addig csak előkerül. Ahogy benyitottam a retyóra, megtaláltam. Épp kezet fogott egy zsaruval. Ismerem én ezt a kézfogást. Ott valami gazdát cserélt. Nem néztem rájuk, benyomultam az egyik fülkébe és pisálni kezdtem.
- Fizetni a kasszánál legyen szíves – mondta Ahim.
Értem én, hogy miért maradt Ahim „pincér”. És, hogy felszolgálói fizuból honnan a puccos karóra. Mindegy. Az ő dolga. Ráztam magamon egy párat, aztán mentem. Ahim a falnak dőlve várt és vigyorgott, mint a jóllakott óvodás. Rá se néztem, kezet se mostam. El akartam tűnni. Van az a világ, ahova még én sem vágyom. És úgy éreztem, hogy pont a tornácára sikerült hugyoznom. Ahim elkapta a karom, még mindig vigyorgott.
- Na mi van már? – röhögött a képembe.
- Semmi. Nem láttam semmit. Fizetnék ha lehet – mondtam neki.
- A kasszánál legyen szíves – válaszolta tovább röhögve. Nagyon tetszett magának. Elindultam, de megint visszarántott. – Na várj már. Nem érdekel a buli? Marha jó kes és van rá igény is. Szólhatsz a katona haverjaidnak is – győzködött. Ezt az oltári faszfejet. Még mindig nem lépett túl a sereges poénon.
- Egyáltalán milyen buliról beszélsz? – kérdeztem. Tudtam, hogy nem tágít.
- Kokain, bazdmeg! Mért mire gondoltál? Húsgombócra? Na jó figyelj! Kapsz ötven százalékot, minden buliért. A többi a „Főnöké”. Semmi majré, megkapod, eladod, hozod a pénzt. És nincs adó – mondta, és rám kacsintott. „Főnök” meg kokain. Meg én?! Nagy francokat. Inkább leszek csóró templom egere, mint hogy fogatlanul hajolgassak a szappanért.
- Nézd Tomi. Csábító, de nekem erre most nincs időm.
- Te tudod. Azért még aludj rá egyet. Itt a számom ha kéne – és átadott egy névjegykártyát. Már a pincéreknek is van névjegykártyájuk.
- Jó, jó. Itt a kajapénz és még egy ezres. Cserébe ments ki Ezmera előtt.
- Simán! Ne aggódj – és megint rám kacsintott. Nem százas ez a Tomi.

VII.

Elég egyhangú volt a hét. Írtam és telefonáltam. Annát nyolcvanhatszor hívtam. Semmi. Nem válaszol, nem jelentkezik. Úgy tűnik komolyan gondolta.
Ezzel szemben a könyvet befejeztem. Végre. Marhára untam már. Végig az járt a fejemben, hogy mennyi idióta újságolja majd a barátnőjének, hogy „Jézusom, ez a Világi aztán tud írni, el is bőgtem magam a végére”. Ha tudni akarod, akkor én is. A végén komolyan fizikai fájdalmat éreztem a sok csöpögős baromságtól. Szerintem a könyveim helyére simán rakhatnának káposztát is, az legalább olyan tartalmas. De veszik, és ez a lényeg.
Csütörtök este kaptam egy sms-t. „Holnap tízre legyél az Oktogonon, Anna”. Végre! Tudtam én, hogy megjön az esze. Másnap reggel megborotválkoztam, tiszta ruhát vettem és meg is fésülködtem. Mindent a szerelmemért. Gondoltam ha már elmegyek hazulról, bedobom Juditkának a kész „művem” is.
Péntek háromnegyed tíz. Az Oktogonon állok a villamosmegállóban. Egész este nem aludtam semmit. Hulla vagyok és izgulok. Hülyeség, de így van. Ott bagzom a megállóban, amikor odalép valami csöves. Itt nem lehet dohányozni. Nem csöves volt. Rendőr. Bakker. Mondtam, hogy jó arrébb megyek. Ő mondta, hogy ez szuper, jön ő is. Aztán elkérte az irataimat és adott egy csekket. Azt hittem a fűtés számláját akarja befizettetni, mert valami irdatlan összegről volt szó. Egy cigiért. Fasza.
Negyed tizenegy. Anna sehol. Stílusos lány, már az elején megmondtam. Biztos így tervezte. Késve érkezik, játssza az elérhetetlent és hagyja, hogy küzdjek érte. Ma eldöntöttem, hogy ez a nap egy új fejezet kezdete lesz. Anna hazajön, én leállok a kétes dolgaimmal, Juditka orgazmust kap, én pénzt, aztán az én kis Annababámmal felpattanunk egy fehér lóra és elvágtázunk a naplementébe.
Tizenegy óra. Anna sehol. Hívom. Semmi. Ezt még eljátszom tízszer. Semmi. Nem aggódom, biztos közbejött valami és nincs nála a telefonja. Mindenkivel megesik. Nincs más hátra, célba veszem Juditka erődítményét. Háromnegyed tizenkettőkor megérkezem. Meglepve látom, hogy a kortárs titkárnő a múlté. Biztos kapott egy jobb ajánlatot a Pasziánszozó Ifjak Nemzetközi Alapítványától, a PINA-tól. Tényleg van ilyen. Guglizz rá. Mindegy.
A helyét egy csinos, meleg tekintetű srác vette át.
- Miben segíthetek? – micsoda tónus. Mindjárt elolvadok.
- Hello, Juditka bent van?
- Vannak nála. Kérem addig foglaljon helyet – és dobott egy puszit. Na jó nem, de azért kinéztem belőle.
Nocsak, nocsak. Drága kortárs festők, íme egy újabb esély. Nézegetem, elemzem a jobbnál, jobb alkotásokat és csodával határos módon... Semmi. Biztos bennem van a hiba, de ez a sok össze-vissza dolog, nekem nem jön be. Más vagyok. Mint az új titkár”nő”.
Lehuppanok az egyik bőrfotelbe és elkezdem számolni a sarkokat. Aztán a kockás szőnyegen kezdek fejben amőbázni. A titkár közben stíröl. Vagy csak ő is unatkozik. A számítógép kezelők biztos tanultak a hibájukból és letörölték a pasziánszt. Maradt az aknakereső. Attól nem féltek. Ahhoz gondolkodni is kell.
Szezám tárulj, és már nyílik is az ajtó. A résen kiáradó mennyei napsugarak egy emberi alakot sejtetnek velem. Már már térdre borulok a megható pillanattól, erre megjelenik Konrád. Olyan érzés volt, mint amikor valaki fingik szex közben. Oda a gyönyör és a többi már csak illúzió. Konrád nagyon elégedettnek tűnt. Biztos megkapta a jutalmát a pazar káposztájáért. Most én jövök. Holnaptól Konrádot úgy fogják emlegetni, mint „Akiről azt hittük, hogy megírta az év könyvét”.
Belépek Juditkához és legmélyebb, leglovagiasabb hangomat elővéve köszöntöm.
- Ó te Napsugár! Te tündéri holdviola! Megigéztél és íme térdre borulok előtted, vala.
- Mit akarsz? – kérdezte rám se nézve. Hát azt akarom, hogy törjön ki a széked lába és fejeld le azt a kurva asztalt te öntelt picsa! Ezt akarom.
- Hát kész a könyv és gondoltam, érdekel – végül ezt mondtam neki. Azért mégse harapunk – akkorát – az etető kézbe.
- Nem érdekel.
- Pardon? – kérdeztem kétméteresre táguló szemgolyóval.
- Jól hallottad. Az előző írásod se olvastam. Tudod, feldugtam magamnak – még mindig nem nézett rám.
- Jajj, én egyetlen Juditkám, tudod, hogy azt nem úgy gondoltam – éreztem, ahogy szűkül a hurok a nyakamon. Levette a szemüvegét és végre rám nézett. Olyan pofát vágott, mint a nagymama, aki épp kivette sütőből a meggyes pitét.
- Én drága Világi Dánielem – nagyi eltűnt - Hát mégis mi a büdös francot képzelsz te magadról?! Beállítasz, mint valami istenverte Rómeó és majd pofára esek tőled? Hát nem! Nem érdekelsz se te, se a nyomorult könyved! Megmondtam, kezdhetsz origamizni, mert ha rajtam múlik többre nem mész vele! Ja és még valami. Itt egy meghívó, Konrád díjátadójára. Gyere el, hátha tanulsz valamit.
Na ez sok volt. Ez szíven ütött. Hogy én tanuljak valamit Konrádtól?! Megáll az eszem. Csigavér öcskös, csigavér. Anna hazajön, minden rendben lesz. Nem szólsz vissza, szépen felállsz és elmész. Majd megnyugszik és minden happy end lesz – gondoltam. Aztán szépen el is mentem. Semmi balhé. Anna büszke lenne rám.
Jobb híján hazaindultam. Annát még hívogattam, de hiába. Azzal vigasztaltam magam, hogy mire hazaérek, ő ott fog várni a konyhába, azon zsörtölődve, hogy már megint nincs otthon kaja. Ez egy új fejezet. Bizony.
Hát nem volt ott. Semmi sem volt ott. Eltűnt az összes holmija. Cipő, bugyi, könyvek egyszerűen minden. Átbaszott, mint szart a palánkon. Erre csak ezt tudom mondani. Hagyott egy üzenetet. „A kutyádat próbáld meg nem kinyírni. Ja, és ne hívogass!”. A kutyámat. Érted, az én kutyámat!
Na akkor foglaljuk össze. Anna nincs, kutya van. Juditka nincs, könyv van. Kaja sincs és van még durván saccolva hat és félezer forintom. Ja és van még egy telefonszámom. Ezt még végiggondolom.
Hirtelen nagyon sok időm lett, szóval öt perc múlva már tárcsáztam is.
- Szevasz Ahim, aludtam rá egyet – tudtam, hogy ez egy új fejezet lesz.

Folyt. Köv.