újabb események régebbi események további események
18:27
Stanmorecxl regisztrált a weboldalra
05:45
Broncohia regisztrált a weboldalra
02:08
Drywalljtn regisztrált a weboldalra
18:59
Blenderqpg regisztrált a weboldalra
17:17
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
23:48
Plasticpxz regisztrált a weboldalra
10:59
Amazonnnlff regisztrált a weboldalra
01:34
BillyDiurn regisztrált a weboldalra
21:28
Broncojjz regisztrált a weboldalra
21:23
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:22
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:20
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:16
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:14
Horoszkóp új hozzászólást írt egy cikkhez
21:11
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
21:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
20:37
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
20:09
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
09:32
Portablexnu regisztrált a weboldalra
06:25
Ilpaki új cikket töltött fel

In Memorian

2010. október 20. - Látogatók száma: 44

Milyen érdekes is. Az év vége felé sokféle érzelemmel elszámolunk. Jönnek a Mindenszentek ünnepe. Ilyenkor számot vetünk emlékeinkkel, és eltervezzük merre, hova, hogyan megyünk és rójuk le kegyeletünket elhunyt rokonaink és hozzátartozóink előtt. Nehéz!

Az élet véges, és tudjuk ezt, s mégis mikor elkövetkezik a vég, valahogyan értetlenül állunk előtte, és nem tudunk mit kezdeni a ténnyel. A sírás, vagy zokogás a tényeken nem változtat semmit. A tények konok rendben sorakoznak és állnak velünk szemben.
Megmásíthatatlanként.

Az én halottaim sora a nagyszülőkkel kezdődik. Azt hiszem ez szinte mindenkinél így van, vagy legalább is így kellene lennie. Bár ezt a sort néha az élet átírja bánatunkra, vagy sanyargatásunkra.
Az anyai nagymamámat nem ismertem, mert még édesanyám gyerekkorában elhunyt. Az Ő emlékei, elbeszélései alapján ismerem. A nagyapám másodszor is megnősült, így számomra az édesanyám mostohája lett a nagyi.
Az anyai nagyszüleimet úgymond egymáshoz közeli időpontban vesztettem el, mert egy héten belül követték egymást a túlvilági élet rendjébe is.

Az apai nagyszüleim közül, csak a nagymamámat ismertem, mert a nagyapám még jóval a szüleim házassága előtt meghalt.

Az apai nagymamám egy ideig velünk lakott és nálunk is halt meg. Amikor én két éves voltam.
A nagyszüleim elvesztése fájdalmas volt. Az apai nagymamám sírját tudom látogatni, mert az anyai nagyszüleim vidéken vannak eltemetve, és oda a távolság miatt nem tudok leutazni, így az unokatestvérem visz virágot helyettem is a sírjukra, én pedig itthon, vagy leginkább a temetőben értük is gyújtok gyertyát, és mondok imát.

Az édesapám a következő halottam. Ő már sokkal közelebbről és mélyebbről érint. Az Ő elvesztése egy bizonyos fokig a lelkem halála is. AZ életéért folytatott harcban jómagam is megfáradtam. A küzdelem mint általában hiába való volt, de azt hiszem amit tettem arra volt jó, hogy az utat megkönnyítsem számára, vagy hogy a vég közeledtét könnyebbé tegyem. A lelkiismeretem tiszta, mégis mindig valami felszakad a lelkembe, ha megállok az urnafalnál a kazettája előtt.

Igaz ez kicsit dupla fájdalom, mert ide van elhelyezve az öcsém is. Valahol ez is kegyetlen dolog. Fáj a hiánya, és ürességet okoz az értelmetlen korai halálának ténye. Az is fájó érzés, hogy tudom ott a fia, aki azért szeretett volna még eltölteni vele időt, és valamit megtanulni még tőle, amire már semmi esélye nincs.

Aztán ott vannak a párom szülei, akik számomra épp úgy fontosak lettek, mint a saját családom tagjai. Valamint az általam is ismert nagyszülei is. Sőt a nagybátyjai akik közül már ketten is a túloldalon várnak a rokonaikra.

Aztán vannak barátok, akiket csak egyikünk ismer, de elmegyünk és lerójuk kegyeletünket.
A legborzalmasabb, hogy ez a kör most bővült. A párom egyik legjobb barátja, aki olyan volt mint a testvére lenne, most a hét elején, hétfőn eltávozott közülünk és már nem jön velünk a gyertyák útjára.
Irgalmatlan kegyetlen dolog. Harminchat évesen agyvérzésben elhunyt. Kimondhatatlan fájdalom, és kín, amit mindenki átél, mert a fiatalember egy nagyon értelmes és segítőkész és önzetlen ember volt. A baráti társaságban nem volt olyan személy, akinek ne segített volna bármiben. A szakmáját tekintve épület gépész volt, és szinte minden lakás felújításában segített mindenkinek és nem pénzért, vagy haszonért, hanem mindig csak barátként. Bármi gond volt ott volt és segített. Úgy is mint ember, s mint barát is.
Amikor gondunk volt Rá mindig számíthattunk. Nem volt ideges, nem káromkodott, és nem szidott senkit, ha valami nem úgy sikerült ahogyan elsőre gondolta. Figyelmes, intelligens, udvarias volt.
Volt humora és karaktere, szerette az életet. Nem volt még saját családja, a szüleivel élt. Segítette a nővérét, és annak fiát, aki Neki volt a keresztgyereke.
A helyi focicsapat drukkere volt, és minden hazai meccsre elment, és szurkolt.
A munkája mindig precíz és megbízható volt. Amikor azt mondta ennyire ott vagyok, ott volt, és megtette amit meg lehetett. Amikor kellett szerelt, festett, betonozott, vagy éppen ha szállításban kellett segíteni, akkor azt tette. Életünk fontos pillanataiban eddig mindig ott volt, és most már elment, magunkra hagyott minket. Kegyetlen, mert a hiányát még fel sem fogtuk, és nem értjük miért pont Ő kellett a felső világba?
Még a múlt héten itt volt nevettünk és beszélgettünk és senki nem mondta volna, hogy ma már érte sírunk majd.
A megmásíthatatlan tények előtt úgy állunk, mint gyerek a cukorka bolt kirakata előtt nézünk, és nem értjük mi és miért van, és miért pont vele, velünk történik minden? Nincs magyarázat.
Még mind arra várunk, hogy valaki talán felébreszt minket és azt mondja ez csak egy rossz álom volt. A gond, hogy nem tudjuk meddig álmodunk, és mikor jön az ébredés. A szívünk belefájdul a gondba, vívódunk, hogyan lehetne ezt mégis átvészelni, de nincs magyarázat, vagy értelmes gondolat a dolgokra.
Kezünk imára kulcsoljuk és várjuk lelkünk mélyén a csodát.

Elment egy barát, testvér, haver, aki kora szerint még bőven élhetne.
Megnősülhetne, lehetne gyereke, akit pesztrálhatna, felnevelhetne.

Az egyetlen vigasz, amit egy másik barátunk mondott, hogy majd ott vár ránk a túloldalon, és előre ment, hogy előkészítse a helyszínt az érkezőknek.

Én mégis fohászkodom, hogy lelke elnyerje méltó helyét, és szívünkben soha ne hunyjon ki az érte égő láng, a szeretet. Szívünkben egy helyre kerüljön az általunk szeretett és nagyra becsült emberekkel. Mindig legyen majd valaki, aki közülünk majd érte is gyújt egy szál gyertyát az emlékezés napján még nagyon sokáig. Így emléke is fennmarad majd soká. Családunkban mindenki ismerte és kedvelte, így mi biztosan emlékezünk majd rá. Legalább is remélem. Míg szívünk dobban és kezünk emelhetjük mi megtesszük ami tőlünk telik.
Most fejet hajtok majd és meggyújtom érte az emlékezés gyertyáját, hogy már az év végéig mindig égjen és emlékeztessen majd a szent ünnepen is egy igazi jó barátra.
Nyugodjon békében, lelke szálljon a magasságba, teste pihenjen az örök ágyban.

A cikket írta: Divi Éva

5 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2010. november 23. 21:10
Szépen emlékeztél Évikém, soraid megindítóak ....! Pusszancs Orsolya
2010. november 18. 21:34
És ránk vajon ki emlékszik majd? Vajon lesz valaki aki elmondja, megírja, hogy fontosak voltunk, szerettek minket, fáj, hogy elmentünk? Ebben csak reménykedni lehet. Az írás gyönyörű. Köszönöm, hogy olvashattam.
Postáska
2010. november 18. 21:30
Nagyon megható cikk! Sajnos az ember elvesztett rokonainak, barátainak listája egyre csak bővül, és a végén a pont mi leszünk.
Pinokkió
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: