Kandeláberkaktusz

Látogatók száma: 43

A vadnyugat és a kandeláberkaktusz éppen úgy összetartoznak a kollektív tudatunkban, mint a vadkelet és a korrupció; a különbség csak az, hogy a korrupciót semmi sem veszélyezteti. A kandeláber kaktusz, helyi nevén szaguaro élettere jóval szűkebb: Mexikó, Arizona és Kalifornia egyes részei, ahol a magas hegyláncok felfogják az óceán felől érkező esőfelhőket. Félsivatagos vidéken érzi jól magát, ahol forró a nyár, és nem kell törnie a fejét, hogyan emelkedjen ki a tömegből, mert nincs tömeg.

Fejtörés helyett talán azt kellene mondani, hogy a fejeit töri, mert több is van neki. Egy ideig szabályosan fölfelé növekedvén, egyszer csak oldalirányban nyújtja ki a karjait, mintha meg akarna győződni arról, hogy egyedül van a porondon. Aztán ha tényleg, akkor megint felfelé nyúlik, és minimum három feje lesz, míg a törzséből újabb karok kapaszkodnak a nagy semmi felé. Mint a többi oszlopkaktusz, a szaguaro is bordás és szúrós, némelyik tövid megnő hét centire is.

Fehér vagy sárgásfehér, tölcséres virágai a fiatal hajtások tetején nyílnak, áprilistól júniusig, és éjjel kezdik, hogy a legkitartóbb udvarlóik, a hosszú orrú gyümölcsdenevérek legyenek az első látogatók. Rejtély, hogy miért éppen ők, és miért nem egy jobb képű legény, de a kaktuszvirág valszeg azon a nézeten van, hogy sötétben minden denevér fekete. Nappal jöhetnek a méhek és az egyéb pollinátorok, hogy megosztozzanak a maradékon. Csúnya dolog a féltékenység, különösen ha jut is, marad is.

Június végére a virágokból kékespiros héjú, piros húsú bogyók lesznek, amelyekért nagy harc folyik egy seregnyi madár és a tohono o’odham indiánok között. A madarak előnyösebb helyzetből indulnak, úgy is, mint rezidensek. Ezeken a fában szegény vidékeken a szaguaro az egyetlen lakóhelynek való. A 15-20 m magas kaktusz törzsének átmérője 40-60 cm, és ebbe a tüskés-tövises, bordás törzsbe váj magának odút egy csomó madár, köztük egy vöröscsőrű harkályféle, a szalagos küllő, az északi bíborfecske, a házi pirók, tündérbagoly, királygébics, fehérszárnyú galamb, ökörszem, sőt kolibri, és ez a sok tollas aránylag békében megvan egymással, ellentétben az emberekkel. Sőt, mivel a szalagos küllő minden évben új odút váj magának, az elhagyott költőhelyekre kényelmesen beköltözhetnek a gyíkok vagy kisebb kígyók, és a szaguarót látszólag nem zavarja a népes állatsereglet. Jó esetben elél akár kétszáz évig, és roppantul élénkíti a tájat, mint kandeláber.

Az említett tohonya indiánok nagyra értékelik a szaguarót; muszáj is nekik, mert arrafelé nincs más, csak ez. A bordás törzset építkezéshez használják, és Tucson közelében van egy Szent Xavér kolostor, aminek a kerengője fölött ma is látható egy szép példa a kaktuszmennyezetre. A kaktusz kisebb darabjaiból mezőgazdasági szerszámok készültek, a nagy tövisekből varrótűk lettek, a gyümölcsöt megették – ezeket csak hosszú rudakkal lehetett lepiszkálni, ami komoly közösségi esemény volt a tohonyák életében. A gyümölcs egy részéből pálinkát főztek, amit a bölcs tohonyák nemcsak egyszerűen benyakaltak, megkockáztatva ezzel azt, hogy lealkoholistázzák őket. Öntudatos tohonya nem azért iszik, hogy berúgjon, mint az albán szamár, hanem hogy időben essen az eső. És miután az esőre nagyon nagy szükség van, nagyon nagy ceremóniákat kell rendezni a szent cél érdekében – én ugyan nem csodálkozom, ha nehezen akartak megtérni, amikor megjelentek az első keresztény misszionáriusok.

Az érdekes szertartások az Északnyugat-Mexikóban élő szeri indiánok figyelmét is felkeltették. Náluk mojipe a kaktusz neve, de a mojito nem ebből készül, csak szólok. Mindegy, a szerivan indiánok is boldogan piálnak azért, hogy legyen elég eső, vagyis inkább csak piálnának, mert egyre kevesebb a kandeláber, és egyre több az eszkimó. Arizonában például már szigorúan tilos hozzányúlni, és ha utat vagy házat akarnak építeni, ki kell kerülni a szaguarót – vagy nem, mindenesetre elég nehéz beszerezni a kivágási vagy átültetési engedélyt. Mélyen a zsebébe kell nyúlni a befektetőnek, ha nem akar kikerülni egy kandelábert.

A hosszú életű kaktusz legnagyobb ellensége a saját gyökerei, amelyek, a talaj felső, sekély rétegében, egyszerűen nem tudják megtartani az akár több tonnás szaguarót. A nagyobb eső is kimossa a gyökereket a földből. Komoly gond ez Arizonában, mert sem a szél, sem az eső nem akarják megfizetni a vaskos pénzbírságokat.

A cikket írta: Müszélia

támogatóink