Két év boldogság

Látogatók száma: 4

Két év boldogság

Dobrai Zoltán 2010.08.11.

-3 rész-

Még az iskolakezdés előtt augusztus utolsó tíz napján, hátizsákos-sátras felszereléssel elmentünk a hegyekbe. Azokat a napokat lehetetlen leírni, olyan szépek voltak. Ketten együtt, ma is érzem hajának, bőrének illatát, érzem kezét, ahogy szorít és visszaszorítom. Szavamat kellett adnom, hogy a tisztességére vigyázok, és nem fogok visszaélni, hogy bíznak bennem. Olyan sokszor átéltem azokat a napokat, képzeletemben ismét együtt sétálunk a fenyő fák alatt, nagyokat nevetünk. Önfeledten, gyerekesen, naivan, de nagyon boldogan teltek a napok és észre sem vettük az idő múlását, elfogyott és haza kellett menni.
Utolsó év következett az iskolába Évának. Megbeszéltük, hogy ha romlik a tanulmányi eredménye, akkor megszakítom a kapcsolatot vele. Nem akartam, hogy miattam ne sikerüljön az egyetemi felvétele, hiszen az életét kellett megalapoznia. Segítettem neki a tanulásban. Sokat beszéltünk németül és történelmet –kedvenc tantárgyamat- együtt vettük át.
Karácsonyra meghívtak ünnepelni hozzájuk. Aztán a szilveszteri buli Mónikáék családi házukban volt az osztálytársaiból verbuválódott társasággal.
Februárban megünnepeltük az ismerkedésünk év fordulóját. Úgy elrepült, hogy észre sem vettem, hogy már egy éve érkeztem a városba. A féléves bizonyítvány átlaga javult és nem romlott. Minden átmenet nélkül elkezdtünk tervezni a közös jövőnket. Én dolgozom, ő felvételezik az egyetemre, közben összeházasodunk. Anyagilag rám számíthat, hiszen az átlagnál jobb volt a fizetésem. Amíg nem végez a tanulmányaival, addig gyereket nem tervezzünk.
A nyarat is beosztottúk előre. Érettségi vizsga, felvételi és aztán a 130 km-re levő szüleimhez haza megyünk, bemutatom a családomat és őt a családomnak.
Májusban leérettségizett, nagyon jó eredménnyel és beadta a papírokat az egyetemre és augusztusba felvételizni fog.
Érettségije alkalmából megleptem a szüleit és kicsit őt is. Egy garnitúra arany ékszert kapott, hozzá jegygyűrűt. Hát igen megleptem a szüleit, annyira nagy örömet nem vettem észre. Nem értettem ennek a ridegségnek az okát. Osztálytársai gratuláltak és irigykedtek, persze a barátaink velünk együtt örültek.
Levelet írtam a szüleimnek és elmondtam, hogy mi történt, mellékeltem fotókat Éváról.
Megírtam a legtöbb információt a szüleiről és nevüket is. De az édesanyja lánykori nevét nem tudtam, nem is tartottam fontosnak. Miért lett volna fontos? Egy hétvégére terveztük a hazamenetelt. Akkor az édesanyja bejelentette, hogy velünk fog jönni. Semmi kivetni valót nem láttam benne, hiszen természetes, hogy meg akarja ismerni azt a családot ahova lány be fog kerülni. Ekkor még olyan gyönyörű álom volt minden! Végre elérkezett az indulás napja. Az állomásról taxival mentünk a szüleimhez. Viharfelhők tornyosultak, de nem láttam.

A cikket írta: Dobraiz

támogatóink