Közöttünk jár álruhában...

Látogatók száma: 44

Nem ismerjük. Nem tudjuk, most milyen alakban érkezik. Bárki lehet. Akár ő is...

Egy öreg olasz utcazenész
– bizonyos Tagliatelle –
Egy fagyos decemberi éjen
A mínuszok között az álmot kergette,
Miután egy kíméletlen házmester
A szénporos, dohos, ám langyos
Pincéjéből durván kiteremtette.

Ahogy feküdt a hóban az öreg Tagliatelle,
Várva, hogy az édes – vagy halálos,
talán egyre megy – gondolta eltöprengve,
Álom újra kegyével meglepje,
Hirtelen a semmiből
Egy nőalak jelent meg előtte.

Angyali alakját nem evilági lény teremtette;
Alakját derengő fénykoszorú övezte.
Nézte-nézte öreg Tagliatelle
A tüneményt, és sehogy sem értette,
Mit keres nála, a molyette, szakadt kabátos
Nincstelennél,
Akinek nincs mása e földön, csak a lelke.

– Jöjj velem, öreg Tagliatelle –,
Kérte az angyal, s a hóból felemelte.
A férfi csak bámulta megigézve,
És végigsuhant szeme előtt
Élete összes sanyarú emléke.
Egy kristálytiszta pillanatban kilépett testéből,
S azon felülemelkedve
Láthatta múltját, jelenét, jövőjét,
S valami ekkor visszarettentette.

– Jöjj velem, öreg Tagliatelle –
Ismételte a csodás lény, a fény szülötte.
A nincstelen utcazenész – kinek nem volt
Más földi kincse, csak a lelke –, nem habozott.
Megköszönte a kegyet, s határozott.
Menjünk – bólintott az öreg megtörve,
S ragyogó látogatóját a vakító fény felé követte.

Visszatekintett azonban az utolsó pillanatban
Mindarra, mit hátrahagyott,
S ebben a pillanatban felragyogott
Előtte küldetése, mely kötötte;
Ekkor megtorpant, és a lényt,
Ki a szabadság felé vezette,
Illemtudón megkövette.

– Bocsáss meg gyarló lelkemnek,
Esendő, emberi szívemnek,
Hogy egyetlen pillanatig nem célomra figyeltem.
Most már azonban tudom,
Most még nem távozhatom.
A lény mosolygott csak tisztán, fényesen:
– A lehetőség próba volt, öreg Tagliatelle.
A próbát kiálltad. Térj hát vissza immár
Béklyódtól megszabadulva szeretett földedre,
Légy újra az, kit az emberiség egykoron
Megkínzott, elpusztított, ő mégis
Saját életével megváltott.

Ekkor döbbent rá az öreg, nincstelen
Utcazenész, Tagliatelle –
Kinek nem volt semmije
E világon, csak a lelke –,
Hogy ő feladattal érkezett e földre.

Másnap reggelre álmát elfeledte,
Amikor új nappalra virradt,
S a testét betakaró tiszta hópelyhekre.
Nem emlékezett, ki ő,
Sem arra, hogy esélyt kapott a menekülésre.
Ám már nem fázott: lelkét valami –
Remény talán? –
A tűznél is forróbb égette…