Megbékélés
Látogatók száma: 40
Öregszem. Véglegesen, visszavonhatatlanul. Ez a rend, a világegyetem anyagi egységének bizonyítéka.
Meg kell békélnem önmagammal. Át kell gondolnom a világhoz való viszonyomat, minél előbb. Nincs sok időm. Volt, de elpazaroltam. Eltékozoltam éveimet, házasságokra pazaroltam, feloldódásra a társas kapcsolatokban, munkára, hogy megteremthessem magamnak, és felvállalt környezetemnek a létezés legalapvetőbb szükségleteit. Sosem volt fontos az idő, mindig jutott arra, ami éppen fontos volt nekem, vagy másoknak. Voltak örömeim, igen, azt hiszem. Mindig a kezdések jelentették a kihívást, és szerettem a kihívásokat. Későn jöttem rá, hogy a vonalak a végén, úgyis összeérnek. Az élet egy gasztronómiai aktus. Találkozás különböző ízekkel, emészthetetlen újdonságokkal, a végén gyomorrontással. Az öregség nem fájdalmas, de elviselhetetlen. Nincs szép öregkor, pedig sokan állítják, hogy minden kornak megvan a maga szépsége. Görnyedt tartásomat, kinövésekkel tarkított bőrömet, hatalmasra érett termetemet elnézve, – amely főként derék tájt nőtt nagyobbra a kelleténél –, inkább jut eszembe valami nem emberi szörny, mint a szépség. De nem is ez a lényeges. A kor előrehaladtával valamiféle élettapasztalat kell, hogy megjelenjen a látásmódban, döntéseinkben, de ennek nyoma nincs az én életemben. Ugyanúgy rácsodálkozom a világra, mint kamasz koromban, amikor központi kérdésként Perjési Klára rajztanárnő testi adottságainak felfedezése jelentette az élet nagy kérdéseinek megoldását. Fény derült a titokra, és ez volt a fontos. Volt megfejtése a rejtvénynek, volt értelme az életnek.
Évtizedeken át nem volt jelentősége, ma már egyre fontosabb tényező az idő. Nem az elmúlt évek foglalkoztatnak, a múlt megtörtént, visszavonhatatlanul, hanem az, ami még hátravan. Mit tartogat számomra az élet, milyen felfedezések várnak még rám? Vannak, akik hegyeket másznak, és több ezer méter magasan jutnak euforikus örömhöz, mások Harley Davidsonokkal a lábuk között bizonyítják képességeiket. Én biztosan tudom, egyik élvezet sem jut majd osztályrészemül, és ezt nem is bánom. A napok változásai adják életem ritmusát. A túlélésre játszom. Szeretem siettetni az idő múlását, amikor kötelességemnek teszek eleget, és ráhangolódom az aznapi feladatokra. A nap végén azt kell érzékelnem, hogy megint eltelt huszonnégy óra értelmetlenül. Hetek telnek, hónapok így, monoton. Mivégre?
Meg kell békélnem önmagammal. Ez megadást jelent. A küzdelem értelmét veszti, ha nincs célja. A cél pedig elérhetetlen távolra került, legyen az bármi, vagy bárki, egyre távolodik, alakja reménytelenül szűkül, eltűnik a látóhatár mögött. Mit hagyhat maga után az ember? Gyakran teszem fel ezt a kérdést, de a válasz mindig ugyanaz. Nem tudom. Ha hagyunk is nyomot, azt már régen beépítettük szerelmeinkbe, kapcsolatainkba. Gyermekeink kapják rossz génjeinket, és örökítik tovább, végtelen láncában az evolúciónak. Hisszük, hogy jót is átadtunk, de ne reménykedjünk, a jó elporlad pillanatok alatt, semmivé válik, csak a rossz, a gonosz kísér el egy életen át. El kell hitetnem magammal, meghágva értelmem még megmaradt szegmenseit, van remény! Beszűkült komfortzónám óvatosságra int, de az éjszakák hol szelíd, hol gyötrelmes álmai nappal is kísértenek. Kapaszkodom ebbe az irracionális, mégis belőlem létrejött világba. Ebben a világban nincsenek fájdalmak, és nem fenyeget a gutaütés veszélye, ha nem szedem be naponta kétszer tízféle gyógyszeremet. Ez a világ nem csak a vágyak világa, de a megmaradt képességeké is, a szépség, az erő, a szerelem világa. A cukorbetegség rám rajzolta nyomait, reggeli émelygéseivel tudatja, hogy ő az erősebb. Néha azon kapom magam, hogy undorodom a piruláktól. Kísért a gondolat, hogy nem szedem be többé ezeket az alattomos vegyszereket. De értelmetlen a lázadás, és időleges. Vagyonokat költök arra, hogy életminőségemet olyan szinten tarthassam, legyen erőm dolgozni, meg tudjam venni a gyógyszereimet. Nem panaszkodom. Ezek tények. Megtanultam együtt élni az elmúlás lehetőségével. Nem ez zavar. Észreveszem, gyakrabban összesúgnak mögöttem, mint korábban, talán bosszantó is, amit olykor teszek, baj van a memóriámmal, és időnként elviselhetetlen vagyok.
Öregszem. Véglegesen, visszavonhatatlanul. Ez a rend, a világegyetem anyagi egységének bizonyítéka. A formáció, ami én vagyok, nemsokára atomjaira hullik, és valahol, bizonyos elemi mások részecskéivel ismét összeállnak. Kő leszek, vagy kiszakadva a bolygók vonzásából galaktikus porrá válok. Beutazom a galaxisokat, vagy meteoritok felszínén kötődöm a végtelen idő sodrásában. Most már békés, nyugodt a világ. Helyére került minden.
Horváth János
(Budapest, 2015. június)
A cikket írta: Janó
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Akkor én most visszavonhatatlanul ötösre értékelem, amit magadból eddig adtál, megismerhettem belőled egy pici szeletet az írásaidon keresztül és ez nem kevés. Néha úgy éreztem olvasás közben, hogy megijesztesz, de aztán, mikor láttam, mennyire tisztán és világosan érzékeled ezt az állapotot, amit úgy neveznek, öregség... már nem is volt olyan ijesztő... hiszen ugyanezen megyünk keresztül valamennyien hasonló korúak...
Csodálatosan, tőled megszokott higgadtsággal, nyugalommal, békességgel veszed tudomásul és egyben adod a tudtunkra az elkerülhetetlent...
De míg itt vagyunk, örüljünk az életnek és egymásnak, nemde? :-)
Puszillak
Kedves János!
Akkor én most visszavonhatatlanul ötösre értékelem, amit magadból eddig adtál, megismerhettem belőled egy pici szeletet az írásaidon keresztül és ez nem kevés. Néha úgy éreztem olvasás közben, hogy megijesztesz, de aztán, mikor láttam, mennyire tisztán és világosan érzékeled ezt az állapotot, amit úgy neveznek, öregség... már nem is volt olyan ijesztő... hiszen ugyanezen megyünk keresztül valamennyien hasonló korúak...
Csodálatosan, tőled megszokott higgadtsággal, nyugalommal, békességgel veszed tudomásul és egyben adod a tudtunkra az elkerülhetetlent...
De míg itt vagyunk, örüljünk az életnek és egymásnak, nemde? :-)
Puszillak
Hosszú idő óta, először írok itt. Életem fordulatai lekötöttek, részese akartam lenni, és irányítója a mindennapoknak, ami elé néztem, és nézek remélem, még sokáig. Jó volt visszatérni. Hozzászólásod jólesik, és nem titkolom, meghat. Te mindig azok közé tartoztál, akik értik az élet nagy kérdéseit, és a válaszok jó részének is birtokában vagy, mert ismered a titkot, amit ma már egyre kevesebben. Tudod, mi a szeretet. És ez kristálytisztán megmutatkozik írásaidban, gondolataidban is ott van, amikor valamilyen témából remeket kerekítesz. Ott van ebben a hozzászólásban is, ezért hálás vagyok Neked, köszönöm!
Szeretettel,
Janó