Mondom a magamét (ötszavas játék)

Látogatók száma: 48

Radikális, súroló, szattyán tótágas, tyúkszem,

A kályhában vígan pattog a tűz. Zene füleimnek. A kertes ház vele járója a finom, természetes meleg.

Laktam emeletes házban is, mely akkor úgy éreztem, ha nem szabadulok ki onnan, a végem jelenti. Nem tartott sokáig, csak pár hónap volt, de a vérem ette a tétlenség. Én, aki addig kertes házban éltem, nem tudtam megszokni, hogy a főzéshez, sütéshez mindent a boltból, piacról kell beszerezni.
Másfajta élet volt az a „szabadság”. A semmittevés kezdett az agyamra menni.
Próbáltam magam kellemes dolgokkal lefoglalni, ami rövid ideig ment is. Televízió nézés és sok-sok kalocsai terítő-, párnahímzés. Eladásra varrtam, mert az emeletes házban élés anyagilag több terhet rótt az emberre. Már attól „dühbe jöttem”, hogy a lépcsőház fűtéséért és világításáért fizetni kellett. Nem aludtam én kint az ajtó előtti lábtörlőn, - mint a szomszédom -, így addig a pár percig, míg felértem a harmadik emeltre nem fáztam meg. Este nem mászkáltam, engem így a sötét sem zavart. Persze fizettem minden szó nélkül, mert muszáj volt.

Hasznos dolog volt az is, hogy szabadidőmben előre főzőcskéztem, süteményt sütöttem. Vettem két fagyasztószekrényt, amit megtöltöttem finomságokkal, csak elő kellett venni, és melegíteni. A fagyasztószekrények hamar megteltek és ismét plusz időm lett, amivel már végképp nem tudtam mit kezdeni.

Egyre idegesítőbb lett körülöttem minden: amikor a fölöttem lakó nő magas sarkú papucsban les-föl alá rohangált órákon át, - akkor már tudtam vendégvárásra készül -, minden idegszálam külön tótágast állt. Kértem, legalább valami rongyszőnyeget terítsen le, de ő: azért sem. A lakás nem volt hideg, én mezítláb járkáltam, de azt még sem kérhettem tőle.

Majd szép lassan mindenből elegem lett.
Vajon így mivé lesz az életem? Ez az élet nekem nem való. Boldogabb ugyan hogy legyek? – tettem fel magamnak a kérdést, szinte naponta.

A sok üléstől tyúkszem nőtt oda, ahová normális körülmények között nem szokott. Az üldögélés egyre fájdalmasabbá vált. Már nem volt semmi, ami lekötött volna. Éreztem, rossz felé haladok. Nem érdekelt, hogy a lakás lassan elretkesedik, sima porszívózás, fölmosás már nem tette tisztává. Elhatároztam lemegyek a boltba és megvásárolom a szükséges súroló, tisztító szereket.
Elodáztam: majd holnap.

Esténként csak bámultam az ablakon kifelé, néztem, ahogy az emberek sétálgatnak, nevetgélnek és boldognak is látszottak.
Vajon minek örülhetnek – gondoltam dühösen.

A hó szép nagy pelyhekbe el kezdett szállingózni. Gyönyörű látvány volt, mely magával ragadott.
Hm. Ilyenkor a kertes házban kezdődött a morgolódás: lehet havat söpörni. Hát itt nem kell! Ám ezt a szép hóesést, tiszta levegőt kár kihagyni – fogalmazódott meg bennem.
Irány a beépített szekrény. Gyorsan felöltöztem kabát, sál, sapka és a szattyánbőr kis csizma, és már robogtam is lefelé a lépcsőn. Vidámság költözött a szívembe, és boldogan sétáltam az utca forgatagában, a többi emberrel együtt. Közben el kezdtem tervezni a jövőt.

Idáig jutottam, amikor felriadtam a kapucsengő hangjára. Ki lehet ilyenkor? Megnéztem mennyi az idő: este fél tizenegy. Így jártam: elfelejtettem az este kihúzni a konnektorból.

Visszafeküdtem, talán lesz egy nyugodt éjszakám.
Nem lett! Megint nem lett!
Radikális lépésre kell szánnom magam. Az én békém: az én egészségem.

fotó: internet