Sally Salisbury

Látogatók száma: 45

A történelem folyamán egymást váltották a szabadelvű-„megengedő,” illetve a prűd korszakok, de most éppen egy nagyon furcsa világban élünk: mindent szabad, csak pénzt ne kínáljanak/fogadjanak el érte. Ezt a nagyon is nyakatekert erkölcsöt általában azzal indokolják, hogy meg kell őrizni a nők „méltóságát.” Más szavakkal, egyenlőségjelet tesznek a méltóság és a szegénység, a méltóság és az ingyenes szolgáltatás közé.

Sally Salisbury, a híres angol széplány egy „megengedő” korszakban élt, és ha nem akart koldusszegény, de becsületes varrónő lenni, csak egyetlen út állt nyitva előtte. Miután igen korán rájött, hogy a becsület fogalmát a takarékos vagy zsugori férfiak találták ki (és csak a nőkre vonatkozik), habozás nélkül elindult a szörnyű lejtőn, amely rengeteg pénzt, komoly társadalmi megbecsülést, szórakozást, és bizonyos értelemben halhatatlanságot hozott neki. Igaz, hogy úgymond, csúnya véget ért, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy miből élt korábban; megtörténhetett volna a becsületes varrónővel is, akit ingyen kapcarongynak használnak a teremtés koronái.

Sally 1692 körül született egy londoni szegénynegyedben, Sarah Pridden néven. Apja egyszerű kőműves volt, nehezen tudta eltartani a népes családot. Sallyt már kilenc éves korában tanoncnak adták egy varrónőhöz. Nem éppen kilenc éves gyereknek való foglalkozás, és Sally az első adandó alkalommal megszökött – állítólag azért, mert elvesztett egy értékes csipkét, és jogosan félt attól, hogy megverik.

A kislány ezt-azt árult London utcáin, és hamarosan felfigyelt rá egy Francia Charteris nevű skót ezredes, aki hamiskártyázással és egyéb csalásokkal nagy vagyonra tett szert, és a szüzek megerőszakolása volt a legkedvesebb időtöltése. Sallynél már elkésett, ennek ellenére együtt maradtak néhány évig. Ennek az úriembernek csak addig kellett Sally, ameddig „fiatal” volt; amikor betöltötte a tizennegyedik évét, egyszerűen kidobta az utcára. A leányzó nem esett kétségbe, egy ideig az utcán sétálgatott, aztán csatlakozott előbb Wisebourne, aztán Needham mama menazsériájához. Mindketten luxus bordélyokat tartottak fenn, ahol a társadalom krémje fordult meg – Bolingbroke gróf és államtitkár, a richmondi herceg és St. Albans hercege (mindketten II. Károly angol király balkézről való fiai), Matthew Prior diplomata és költő, sőt II. György király.

Ezek természetesen mind kiválóan becsületes urak voltak, senki nem aggódott a méltóságuk miatt. A közvélemény csak a nőket szokta elítélni, mintha bizony a nők egy másik állatfajtához tartoznának.

Ekkoriban vette föl Sally a Salisbury művésznevet, az egyik patrónusa után. Heves vérmérséklete lehetett; egy alkalommal részeg verekedés tört ki Wisebourne mama kuplerájában, és Sallyt is beszállították a Newgate börtönbe. A feltűnően szép lány rögtön elcsavarta Blagney bíró fejét, aki elengedte büntetés nélkül.

1722.végén ismét a heves vérmérséklete sodorta bajba. Ekkor már olyan nagy híresség volt, hogy „egész London” azzal foglalkozott, mi történt vagy nem történt a Három hordó kocsmában, a Chandos utcában (Covent Garden). Arisztokrata hölgyek siettek megírni az eseményeket a barátnőiknek, köztük Lady Mary Wortley Montagu.

A nagyon gazdag Lord Finch öccse, a jóképű John szintén Sally hódolói között volt. Egy napon John éjfélkor jelent meg a kocsmában, és önfeledten vedelni kezdett. Sally utána ment, és prompt összevesztek – vagy azon, hogy John nem Sallyt hívta meg az operába, hanem a húgát; vagy azon, hogy a széptevő a húgot is el akarta csábítani (aki már nem volt egy fehér liliomszál). Valahogy megbékültek egymással, és a drawer, csapos vagy felszolgáló, lefeküdt aludni. Hajnali 2-kor felébresztették, mert a hölgy megéhezett, péksüteményt kért, és hozzá egy pint Frontiniac-ot, muskotályos fehér bort. Az ágyából kirángatott legény Sally elé tette a német bort és a francia süteményt, meg egy kést. Közben a vendégek ismét összeszólalkoztak; Sally fölkapta a kést, és vaktában döfködni kezdett, John Finch-et szívtájon sebesítve meg. Madam, Ön megsebzett engem, mondta a kifogástalan lovag, és elájult.

Sally nagyon megrémült, orvost hívatott, aki nem állhatott a hivatása magaslatán, mert hamarosan mindenütt folyt a vér. John azon véresen megbocsátott a támadójának, azt ajánlotta neki, hogy meneküljön Franciaországba, és később szerencsésen felgyógyult.

Sally nem szökött sehová, el sem mozdult a beteg ágya mellől. Természetesen letartóztatták, és az ügyvédje csak annyit tudott elérni, hogy a bíróság elismerte, nem volt szándékosság. Amikor a hugica tisztességének megőrzéséről esett szó, nagy nevetés tört ki a tárgyalóteremben; úgy látszik, Alyssát legalább olyan jól ismerték, mint a nővérét. Sallyt pénzbüntetésre (amit a barátai azonnal kifizettek), és egy év börtönbüntetésre ítélték.

A „börtön” kedélyes hely lehetett, ahol továbbra is fogadhatta a látogatóit, akik ellátták minden földi jóval. Kilenc hónap után Sally megbetegedett és meghalt; a hivatalos jelentés szerint agylázban, mások szerint a szifilisz és/vagy annak szövődményei vitték sírba. A halálban sem érte hátrányos megkülönböztetés, mert a holborni Szent András kertjében temették el – ennél jobbat a lovagjai sem kívánhattak maguknak.

Élettörténete sok zugfirkászt megihletett, és az erény őrei nagy titokban felvásárolták az összes kiadást.

A következő gúnyvers a halála után, 1735-ben jelent meg, feltehetően egy olyan poéta tollából, akinek savanyú volt a szőlő:

Mozdulatlan fekszik most, gerincre vágva,
Sally szegény, zord halál előtt,
Bűneinek útján sebes volt a vágta,
Nem csoda, ha nem kap levegőt.

Hajszolta az élvezetet, nagy vihart kavart,
Fele úton megcsúszott, és vége,
Azt hitték, az élete egy hosszú yard,
Egy arasz lett, és nincs több esélye.

Az utolsó két sorban yard és arasz szójáték, célzás valaminek a méretére, ami jelentős szerepet játszott „szegény Sally” életében.

Annyi biztos, hogy nem volt szegény.