újabb események régebbi események további események
19:41
wadbikaiy új cikket töltött fel
19:30
wadbikaiy új bejegyzést írt a naplójába
19:26
wadbikaiy új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
09:18
Tündér módosította a naplóbejegyzését
01:08
EdwardIsoma regisztrált a weboldalra
16:11
Blendervjo regisztrált a weboldalra
09:55
tushots új cikket töltött fel
09:39
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
09:33
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
18:00
Clara62 új cikket töltött fel
19:14
fyeifCitle regisztrált a weboldalra
09:55
Horoszkóp új bejegyzést írt a naplójába
09:31
Horoszkóp módosította a naplóbejegyzését
19:25
Anyu módosította a naplóbejegyzését
19:20
Anyu új bejegyzést írt a naplójába
14:22
Ilpaki új cikket töltött fel
07:19
Augustbny regisztrált a weboldalra

Csak oda

2011. január 14. - Látogatók száma: 86

- Kiújult? – kérdezte alig hallhatóan a nő, miközben a fel-felbuggyanó sírással küzdött. A kórházba jövet felkészült ugyan mindenre, legalább is azt hitte, de most mégis minden olyan valóságos.

Rémesen valóságos. Az orvos arcán sem látott semmi bíztatót.
- Sajnos nem. – hallotta valahonnan, nagyon messziről a választ, de volt valami rettenetesen idegesítő is abban a két szóban. Nem értette, miért nem tud örülni neki. Micsoda marhaság! Miért nem érzi azt a boldogságot, mint eddig mindig, amikor negatívok lettek a leletei. Öregszem, gondolta magában. Rettenetesem öregszem.
- Szétszóródott. Az egész teste tele van áttétekkel. Sajnálom. Nincs mit tenni, csak a fájdalmait tudjuk csillapítani. Ha tudok valamiben segíteni…
Az utolsó mondatnál aztán berobbant az elméjébe a kőkemény valóság. Hoppá! Biztos, hogy ennek kell következnie? Valaki összekutyulta a forgatókönyvet! Emberek! Akkor én most… halálra ítéltettem?
Milyen érdekes, gondolta, miközben kitámolygott az orvosi szoba ajtaján. Süt a nap. Minden olyan, mint tíz perccel ezelőtt. A kórház folyosóján a szokásos nyüzsgés, beteghordók rodeóztak a tolókocsis bácsikákkal, itt egy infúziós állvány, ott egy levél nélküli fikusz. Még a szakadozott asztalterítő is az ebédlőben, az is ugyanolyan, mint tíz perce, csak éppen fordult egyet a Föld.
A kórház portáján megállt egy pillanatra, csak egy percre, hogy összeszedje a gondolatait. Belekotort a táskájába, hogy a kocsi kulcsot kihalássza, de nem járt sikerrel. Még ez is! Körülnézett, hol lehetne leülni, megkeresni azt az átkozott kulcsot. Talán nem is kocsival kellene mennie, még történik valami, amilyen feldúlt állapotban van, gondolta, de aztán elmosolyodott. Hát nem mindegy? Most, vagy hat hónap múlva?
A sürgősségi előtt volt néhány üres szék, hát leült az egyikre. Ölébe ejtette a táskát, behunyta a szemét és sorba vette, mit kellene tenni, mi legyen a következő lépés.
Otthon nem szólhat a dologról. Az olyan lenne, mintha készakarva csinálta volna. Ki a fene lenne képes elválni egy haldoklótól? Márpedig, ha a férfi menni akar, hát menjen, nem fogja megakadályozni a boldogságát. Az a nő fiatal és egészséges. Mellette nem kell majd attól rettegni, hogy milyenek lesznek a következő eredmények, mikor kell újra kórházba vonulni hetekre. Az a másik nem fog öklendezni a kemoterápia alatt, nem hullik ki a haja, nem lesz gyenge és fáradt a házimunkához, hogy az egyéb dolgokról ne is beszéljen. Vele lehet majd utazni, világot látni, túrázni… szeretkezni.
A nagyanyja mindig azt mondta, hogy csak akkor szabad összeveszni, ha teljesen elkerülhetetlen. Ha az ember képes befogni a száját, lenyelni, amit mondani akart, akkor egy csomó kellemetlenségtől kíméli meg magát. Egy szép napot, vagy kellemes estét szerezhet magának. Ezt teszi most. Szerez pár kellemes estét… nekik.
„Na, nehogy már szentimentális bolond legyél”, mondta csak úgy magában. Ez a dolog tehát elintézve, úgy, hogy nem lesz elintézve. A gyerekeknek sem kell szólni. Külföldön vannak mindketten. Ráérnek hazajönni majd, ha muszáj lesz. Kicsit haragudni fognak biztosan, hogy nem szólt nekik, de majd megbékélnek. Ez a világ rendje. Születünk, meghalunk. Meg fogják érteni. Tényleg meg fogják érteni?
Nem, de arra sincs szükség, hogy hiú ábrándokat kergessenek, mint eddig. Ezer és ezer féle gyógymód, egy halomnyi pénz és az eredmény? Egy siralmas, szánalmas senki, aki itt ül egy undorító, koszos, kórházi széken és önmagát sajnálja ahelyett, hogy élvezné azt a keveset, ami még megadatik.
Egy kisfiú lépett oda hozzá. Megfogta a kezét, és egy szem ragacsos cukorkát nyomott a markába. A fiú anyja félszegen elnézést kért, de mosolyogva leállította. Nem történt semmi végzetes. Egy kedves kisfiú megosztotta vele a féltett cukorkáját. Lehet ennél szebb ajándék a mai napon?
Hirtelen elhatározással felállt és elindult a szemben lévő pláza felé. Ma. Igen ma olyan dolgokat fog tenni, amit eddig soha. Élvezni fogja az életet. Talán még be is pasizik! Na, az lenne ám csak morbid dolog! – Mikor találkozunk legközelebb? – Várj, megnézem, mikor lesz randim a temetkezési vállalkozóval!
Na, jó! Ilyen messzire nem megy el, de egy hatalmas adag somlói galuskát biztosan eszik, meg kínait pizzával, és sörrel fogja leöblíteni, Nagyon nagy adag sörrel. Barnával. Kit érdekelnek a görcsök és a diéta?! Éveken át szinte nem is evett mást, mint roston sült csirkét párolt rizzsel és salátával. Nem olyan rossz az sem, de egy jó pizzának a nyomába sem érhet.
Moziban sem volt már vagy tíz éve. Odalépett a pénztárhoz és a kedves arcú gyermeklánytól megkérdezte, mikor kezdődik valami romantikus film. Arra szeretne jegyet venni. Csak semmi háborús, gyilkolászós, értelmetlen halálos marhaság! Arra most igazán nincs ráhangolódva. Legyen valami szerelmes, érzelgős limonádé inkább, aminek a végén a hősnő a fehérlovas királyfi karjaiba ájul. Kis pityergés belefér, de csak diszkréten! A lány a „P.s. I Love you”– t ajánlotta, egy óra múlva kezdődik. Hát legyen! Addig körülnéz egy kicsit.
Az egyik kis üzlet kirakatában fehérnemű kellette magát a szivárvány minden színében. Valódi csipkecsodák. Olyanok, amik mellett mindig csak elsietett, mert nem tartotta ildomosnak meglett asszony létére ilyet hordani. Hirtelen ötlettől vezérelve lépett az üzletbe. Természetesen itt is fiatal az eladó, miniszoknyás szépség. Mosolyogva köszöntötte, majd megkérdezte, miben segíthet.
- Valami nagyon szépet szeretnék – válaszolt bizonytalanul. Egy csipkéset, de nem tudok dönteni.
- A színről van valami elképzelése? – a lány még mindig mosolyogott.
Egyet tudott csak, nem akar feketét. De, hogy mégis milyet… A lány, látva a tanácstalanságot az arcán ismét kérdezett:
- Milyen alkalomra?
Hát még olyan is van? Alkalmi melltartó? Most mondja meg ennek az ártatlan kislánynak, hogy temetésre lesz? Nem, nem hozhatja zavarba szegényt.
- Elutazom. Utazáshoz! - csillant fel benne az egyetlen lehetséges jó válasz. – Tudja, pirosat szeretnék! Meggypirosat!
Mindig vágyott egy meggypiros, csupacsipke csodára, de a férje szerint olyat csak a kurvák hordanak. Így mondta. Bele a szemébe. Azért kíváncsi lenne rá, hogy az új lány milyet visel? Neki mondja-e a férfi, hogy a piros fehérnemű közönséges?
Ahogy a próbafülkében nézte magát a tükörben, szörnyű magány tört rá. Árnyéka csak egykori önmagának. Fakó bőr, gyér haj, beesett, mélyen ülő szemek, lötyögős ruha, mintha a saját öreganyja nézne vissza rá. Könny szökött a szemébe.
Mindaz a szabály, amelyek szellemében felnőtt – addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér, fizesd pontosan az adósságaidat, bánj tisztességgel az emberekkel -, érvényét vesztette ebben az új helyzetben. Küszködve próbálta megőrizni a nyugalmát, de nagyon nehéz volt.
Végül egy kisebb vagyont hagyott ott a kedves, mosolygós eladónál, pedig tudta, hogy azt a meggypiros gyönyörűséget soha nem fogja felvenni ebben az életben.
Kifele menet aztán alkudozni kezdett: - Nem lehetne meghalás nélkül a mennybe menni?
Abban biztos volt, hogy a mennybe fog menni, az anyák mind oda kerülnek, de milyen lehet a mennyország? Csakis olyasmi, mint Alaszka. Kicsi kora óta dédelgetett álma volt, hogy eljusson Alaszkába, talán a sok kalandregény, vagy a tévében látott filmek, maga sem tudta már, hogy honnan jött ez a különös ragaszkodás a messzi földhöz. Sokat álmodott a gyönyörű, kék égről, a fenyvesekkel tarkított hegyoldalakról, a vágtató folyókról, a gleccserekről, grizzlykről, kutyaszánversenyekről az érintetlen hómezőn. Igen, ilyen lehet a mennyország.
Igen ám, de a gyermekkori álmok a vadonról, az aranyásókról, a végtelen fenyvesekről, a vad folyókról teljesen elérhetetlennek tűntek egy halandó ember számára.
Észre sem vette, hogy kilépett a napfényre. A mozi! – jutott eszébe, de nem ment vissza, valahogy már nem volt olyan jó ötlet az egész. A Pláza előtt, a padon egy lány ült egyedül. Odalépett hozzá és pár kedves szóval nekiajándékozta a mozijegyet. Legalább a napi jócselekedet is megvolt, gondolta kicsit szomorúan, aztán csak elindult, amerre a lábai vitték. Úgysem várja senki, mit is csinálhatna otthon a négy fal között?
Lassan haladt. Egyre csak jártak a gondolatai össze-vissza. A tér túloldalán egy templom állt. Éppen harangoztak. Akaratlanul oda vitte a lába.
Benn kellemes hűvös és jótékony félhomály fogadta. Régen járt Isten házában. Nem is annyira Istentől, mint a fekete ruhás paptól tartott. Rossz emlékeket idézett a reverenda. Rég volt. Egész este az anyja ágyánál üldögélt. Fogta a kezét, hallgatta az egyre fáradó lélegzetét. Iszonyú volt a tehetetlenség, pedig tenni akart valamit, olyan nagyon akart valami kézzel foghatót. Ha csak egy pohár vizet hozhatott volna, vagy a párnát megigazítani, de nem engedték. Kicsi még, azt mondták, csak üljön szépen és búcsúzzon.
Aztán pap jött a haldoklóhoz. Fekete kabátja valami ismeretlen, rossz szagot hozott és csurom vizes volt a sok esőtől. Már több napja esett akkor, minden csupa sár és latyak volt, a pap cipőjéről a víz hatalmas tócsába gyűlt az ágy mellett. Félt a paptól. A vasárnapi misén mindig nagyon dörgedelmes beszédeket mondott, és a legváratlanabb időben jelent meg fekete reverendájában a játszadozó gyerekek között, hogy valami kárhozatról és bűnhődésről beszéljen, amit akkor egyikük sem értett. Mint egy varjú.
Aznap kiküldte őt a szobából a tiszteletes. Akkor látta az anyját élve utoljára.
Vajon mit érez az ember élete utolsó perceiben? Ki tudja? Talán csak pontosan szemügyre vesz mindent. Minden egyes virágot, minden levelet, minden falrepedést, mintha más dolga nem is lenne, mint tanulmányozni ezeket a rajzokat.
A templom üres volt. Leült a hátsó padba, tekintetét a keresztre feszített Krisztuson nyugtatta. A feszületet kékes, pirosas színnel festette meg a kívülről beóvakodó fény, valami egészen rendkívüli erőt sugárzott, valami felkavaró, ugyanakkor megnyugtató őserőt.
Akkor, ott zokogni kezdett. Maga sem értette, hogy veszthette el az önuralmát, de hangosan belekiabálta Isten fülébe, hogy – Elhagytál! Igen, magamra hagytál! Miért, mondd Isten, miért?
Talán a zajra, vagy a kiabálásra előjött a pap. Nem utasította rendre, nem küldte ki a templomból, csak némán a nő vállára tette a kezét. Amikor úgy látta, hogy alább hagy a zokogás csak annyit mondott: - Ne feledd, Isten tudja, mit cselekszik! Ha valamit elvesz, ad is helyette.
- De én meg fogok halni! Nekem már nem lesz időm megvárni, hogy kapjak valamit cserébe! Tőlem az életet veszi el! – mondta a nő alig hallhatóan.
- Hmm. Gondolkozz csak! Nem akarok én itt neked az örök élet eljöveteléről beszélni, sem Isten országáról, sem mennyországról, de biztosan oka van annak, hogy Isten ma idevezérelt, ebbe a templomba. Nézz körül, hátha megtalálod a megoldást! – mondta a pap, összekulcsolt kézzel elmondott egy Miatyánkot, majd sietősen távozott.
Akkor, ott a falon, a szentképek között meglátta a hegyeket, a kék eget, a rohanó folyót. Talán mégis lehet! Lehet meghalás nélkül a mennyországba jutni, vagy éppen a mennyországban meghalni.
Néhány hét múlva az este serény készülődésben találta. Nem sok mindent csomagolt. Egy kis bőröndbe belefért minden. Lefekvés előtt még kibontotta a borítékot, amit az utazási irodában kapott, hogy még egyszer megnézze, minden a helyén van-e? A vízum, biztosítás, -bár tudta, hogy ez felesleges-, a repülőjegy. Egy jegy átszállással Anchorage-ba. Csak oda.

A cikket írta: Nurse

6 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2011. február 3. 06:40

megtekintés Válasz erre: vdodi7 - 2011. február 2. 15:44

ez a fránya Élet nagyon ravasz forgatókönyvíró...már sokadszorra...
Remek ez az írás is !!!!!! Köszönöm !
Üdv:
védodi

Az élet már csak ilyen fura szerzet :-)
Ad témát bőséggel, csak idő kell és egy klaviatúra :-)
Köszönöm ittléted Védoli :-)
2011. február 3. 06:38

megtekintés Válasz erre: Inga - 2011. január 20. 15:08

Kedves Nurse!

Nagyon megindító történet!

Üdv: Inga

Köszönöm Inga!
2011. február 2. 15:44
ez a fránya Élet nagyon ravasz forgatókönyvíró...már sokadszorra...
Remek ez az írás is !!!!!! Köszönöm !
Üdv:
védodi
2011. január 20. 15:08
Kedves Nurse!

Nagyon megindító történet!

Üdv: Inga
2011. január 15. 23:28

megtekintés Válasz erre: Nurse - 2011. január 15. 18:59

Az ilyesmi csak filmeken fordul elő, nem igaz ? ;-)

Nem tudom, én még mindig hiszek a csodákban, bár ezt számtalanszor felróják nekem. :o)
2011. január 15. 19:12
Szia Nurse! Úgy lesz, hihetetlenül szeretem írásaidat! Bár ez most szomorú és megható érzéseket egyaránt előhozott belőlem! Puszillak Orsolya
2011. január 15. 18:59

megtekintés Válasz erre: Orsolya - 2011. január 15. 18:38

Kedves Nurse! Ez megható történet, úgy leírtad, hogy erre szavakat nem találok most...! Szép estét neked Orsolya

Köszönöm Orsolya! Azért, ha megjön a szavad, kíváncsian várom ... :-)
2011. január 15. 18:59

megtekintés Válasz erre: - 2011. január 15. 08:36

Volt egy film régebben, ahol az utazás végén derült ki, hogy elcserélték a leleteket.
Én ilyenkor mindig valami ilyesmiben reménykedem...

Az ilyesmi csak filmeken fordul elő, nem igaz ? ;-)
2011. január 15. 18:58

megtekintés Válasz erre: zsoltne.eva - 2011. január 14. 22:42

Hú Nurse!
Nem találok szavakat. Ez nagyon megható történet, és mint mindig ezt is nagyon szépen írtad le. De ugye nincs semmi valóságtartalma! :-)
Puszi,
Éva

Köszönöm Éva. Szerencsére nem saját élmény. De ápolónő vagyok, sok történetet hallottam az érzéssel kapcsolatban. Nem egyszerű feldolgozni a tényt, hogy nincs tovább.
2011. január 15. 18:56

megtekintés Válasz erre: - 2011. január 14. 22:25

Megrázó és egyben csodás történetet írtál!

Köszönöm, Ada!
2011. január 15. 18:38
Kedves Nurse! Ez megható történet, úgy leírtad, hogy erre szavakat nem találok most...! Szép estét neked Orsolya
 
2011. január 15. 08:36
Volt egy film régebben, ahol az utazás végén derült ki, hogy elcserélték a leleteket.
Én ilyenkor mindig valami ilyesmiben reménykedem...
2011. január 14. 22:42
Hú Nurse!
Nem találok szavakat. Ez nagyon megható történet, és mint mindig ezt is nagyon szépen írtad le. De ugye nincs semmi valóságtartalma! :-)
Puszi,
Éva
 
2011. január 14. 22:25
Megrázó és egyben csodás történetet írtál!
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: