Londonban / Laurának
Látogatók száma: 36
Vártam a buszt, mint minden este. Általában fáradtan nézem ilyenkor az embereket. De ma, ma valami megérintett....
Álltam a megállóban, néztem az embereket, mint mindig. Nem, nem bámultam, csak néztem. Nagyon sokfélék vagyunk, itt sok kultúra találkozik. Mindenki megfér a másikkal, nincs kiközösítés, nincs lenézés. Vagyis biztosan van, de az utcán ez nem jön le, ott mindenki egyenlő, bár eddigi tapasztalataim szerint máshol is.
Álltam, vártam a 326/ost. S, akkor....jöttek ketten. Egy magas fekete huszonéves fiú és belekarolva egy alacsony, idősebb/úgy ötvennek saccoltam/fehér férfi. A bőrszin nem lényeges, csak annyiban, hogy így tudható, nem testvérek és valószínű nem is rokonok, bár az lehetséges. Ahogy közeledtek, a fiatalabb kivonta magát a másik kezéből, leült. Alacsonyabb társa nem tudott felülni a kőfalra, ahova a másik, ezért megmutatta, arrébb menne leülni. Leült, majd Én is mellé. Szerettem volna, hogy hozzám szóljon, minden porcikámmal vártam egy gesztust, egy jelet, hogy hozzá szólhassak. De nem. Ő ült mellettem és maga elé mormolt szavakat, vagy talán szavak se voltak. Hol bólintott, hol mosolygott, mintha társalogna, vagy begyakorolna egy leendő beszélgetést. Nem vett tudomást rólam, annak ellenére, hogy többször rám nézett. Nem voltam figyelemreméltó. Nem hitte, hogy beszélgetnék vele. Gondosan megigazgatta a ruháját. Eszembe jutott, szívesen levetkőznék...,de Ő nem. Ő csak megigazította.
Jött a busz, felálltam, tudtam, nem szól már hozzám. Felszálltam, amikor társa odaszólt>come, - vagyis gyere. Felszállt. Én hátra mentem, leültem, Ő elöl. Társa hátra ült, mintha nem is vele lenne. Bizonyára szégyellte. Nekem esett rosszul. Miért? Miért nincs mellette? Miért nem beszélget vele? Ő kiváltságos, Ő megteheti. Nekem nem adatott meg. Barátom ült, csendben beszélt valakivel, akit mi nem láttunk...Ő talán igen. Vagy csak gyakorolt. Sohasem tudom meg.... Ötven körüli férfi. Nem szólt hozzám, pedig annyira szerettem volna. Nem azért, mert megtetszett, azért, mert más volt, azért, mert szerettem volna. Nem tudom megmagyarázni az érzést...ilyen vagyok....szerettem Őt ott és akkor, szerettem volna beszélgetni vele. Down - szindróma. Így mondják szaknyelven, azt hiszem.
A cikket írta: MindenHatÓ
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Pussz,
Tündér
grat.
:)
csak elütöttem, azaz nem eleget ütöttem
:)
Nagyon köszönöm, hogy megosztottad velem. Ott voltam gondolatilag...
Igen. Ma is párszor elment egy másik dimenzióba. Nem tehetek róla, még mindig összeszorul olyankor a szívem. Valójában Te láttad, miért nem egymás mellé ültek. Nem tudni a biztos okát. Én sokszor, ha mellette vagyok Grétinek, szinte kéztávolságba, akkor is olyan távol tud lenni hozzám, és ez nagyon fáj. Az, hogy nem barátkozott veled, közel sem jelenti, hogy nem érezte meg a felé irányuló kisugárzásod, szereteted. :)
Jó volt olvasni a cikkedet.