Nyomorultul 10.
Látogatók száma: 58
Kata gyorsan válaszolt, megemlítve levelében, hogy megszült. Hét hónapra jött a kicsi, aki fiúcska és úgy néz ki nem egészséges. Levelében úgy elrejtette mondanivalói között ezt a hírt, hogy szinte észre se vettem.
Édesapám emlékére gyertyát gyújtott, és nagyon meleg sorokkal dédelgette még a lelkem. Megírta véleményét a kapcsolataimról is. Kemény kritikát fogalmazott meg arról, hogy én, egyedül én vagyok az, aki mindig többet akarok nyújtani, mint amire képes vagyok, és amit kapnék, azt nem fogadom el. Mert vagy nem hiszek benne, vagy keveslem. Kifejtette, hogy sokkal többet érek, mint képzelem, és egészen mást várnak el tőlem, mint én hiszem, mert valahol elszaladok a realitás és a vágyak halmaza között úgy, hogy nem veszem észre, hol is vagyok.
De Kata nem tudta, hogy Annával mégiscsak létrejött egy kapcsolat, ami egészen az én gyengeségem és szeretetéhségem kielégíthetetlen nagyságát tükrözi. Előző kapcsolatom siralmas emlékét vonszolva magam után, létrehoztam egy másikat is, így már két helyről is kénytelen voltam megtapasztalni a sikertelenség és kudarc elkeserítő lelki hatásait.
Az otthon élete is rányomta bélyegét a hangulatomra. Még egyetemi éveim alatt jutottam hozzá az elektromos kocsihoz, amivel egyedül is képes voltam közlekedni. Igaz, kísérő akkor is jól jött, hiszen egyetlen buckát sem tudtam volna áthágni vele, mert kezem, lábam, fejem, mozdulatlanságba dermedve süppedt a kocsiba. Csakis a számból folyton kilógó pipámmal voltam képes irányítani minden gépet. Az otthon nem biztosított személyzetet, aki rendszeresen kiemelne engem az ágyamból, áttenne a tolószékbe, és mód se létezett, hogy valahogy segítsenek ezen. Barátok, ismerősök jó szándéka és szeretete vitt mindig előre. Csakhogy azt kérni kell.
Senki életét nem akartam korlátozni kérésemmel, így az lett belőle, hogy naphosszat az ágyamban ülve figyeltem milyenek a nővérek, s a körülöttem élő emberek. Szellemi tápláléknak nem nevezném azt a végső konzekvenciát, amit levontam, és azt a lelki gyötrelmet, amit az embertelenség, a nemtörődömség idézett elő, nem kívántam senkinek. Gyakran lángolt az arcom, amikor a hajlott hátú, öreg, haldokló szobatársam szükségleteit intézték azok a nők, akik álcaként nővérnek öltöztek. Még a protézisét is megetették vele, kanállal nyomva le a torkán. Hamar magához hívta eztán már az Isten, és végignézhettem, a kegyelet legkisebb jele nélkül való bánásmódot vele. Aztán a szoba festése okán, felvittek az elfekvő részbe engem, aki ugye mozdulatlan, és amúgy is sok gond van vele. Ott se a telefonom, se a számítógépem és semmi személyes holmim nem lehetett velem, és majdnem fél év eltelt, mire végre visszahelyeztek. Természetesen a fizetnivalóim a telefon és számítógép után akkor is fennálltak, ha nem használtam őket.
Kemény és gonosz tapasztalatokat szereztem, az irgalmatlanság és szeretetlenség megviselt. Azt gondolom, hogy még pár nap, és már az én roncs testem fölött is örvendezhetett volna a személyzet, dobálva testem és dolgaim kedvükre, röhögve a hullám felett.
Kata hiába is hívott telefonon, nem ért el. Én pedig tárcsázni segítség nélkül képtelen voltam. Majdnem két év esett ki az életemből, szinte vegetálva az embertelen körülmények miatt. Másik szobába helyeztek, szerencsére olyan ágyra, ahonnan épp az ajtóra nyílt a tekintetem. Legalább a folyosóra is kiláthattam a nyitott ajtón át, ha úgy hozta kedvem. Mély letargiában ülve mélyedtem, valami fordításba. Combomon a nagy rajztábla, rajta a számítógép billentyűzete, körülöttem könyvek és számban a pipa. Ahogy felnéztem egy pillanatra, az ajtóban ott állt Kata, kezében egy üveg pezsgővel támaszkodva az ajtófélfának, és mosolygott. Nem tudom mióta nézett.
- Kata! – kiáltottam fel azonnal, csupa ragyogó örömmel, amit nem is tudtam volna leplezni. Kata nevetett.
- Sikerült Attila! Elváltam. Szabad vagyok – szaladt az ágyamhoz, és én csak csodáltam milyen gyönyörű. Megölelt mindkét karjával, megcsókolta szakállas arcom és fecsegett.
- Mi ez a sok munka? Miért ücsörögsz te itt? Képzeld, alig találtalak meg, körbejártam az egész házat, minden emeletet. Minden szobába téged kerestelek. Hajrá, ugrás! Ünnepelni fogunk. Még nem ebédeltél? Együtt eszünk ma. Te, Rumcájsz. Ünnepelünk.
Egészen feldobta a hangulatomat, mandulavágású szeme csak nevetett, hosszú szőke haja úszott a levegőben, ahogy tüsténkedett és el kellett töprengenem azon, miért nem engedtem előbb ehhez az örömhöz jutni? Úristen, egy évtizede akart válni! Láttam milyen hatalmas az öröme.
Aztán lecsillapodott kissé, annyira nem, hogy a mosoly elhagyja az arcát. Az erkélyajtót is kinyitotta, hogy a madarak éneke betörhessen a kopár szobába, hogy a Nap beragyogjon a réseken és fénylő sugarában szálló pihéken pihenjen meg néha a tekintetem. Alakja újra a régi lett. Ha nem tudom hányszor szült, én egyet se hittem volna el. Hozták az ebédet, és valóban tőle kaptam, a kezéből, mint régen. Istenem, milyen régen! Több, mint tíz esztendeje.
Folytatás következik
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Cikkíró!
Ez különösen örömteli esemény a gondok dacára. Újra látni, újra találkozni minden megpróbáltatás ellenére, egyfajta megnyugvás lehet. Mindkettőnek.
Pussz, Tündér
Ez különösen örömteli esemény a gondok dacára. Újra látni, újra találkozni minden megpróbáltatás ellenére, egyfajta megnyugvás lehet. Mindkettőnek.
Pussz, Tündér