Nyomorultul 3.

Látogatók száma: 55

Még Mariann, aki hirtelen árvaságában sokszor sírt az ágyam szélén, még ő is csak akkor tartott embernek, ha nem volt dolga velem. Jellegtelen arca széppé vált, ha nevetett, s ez furcsa volt, mert a nők többsége csak mosolyogva szép. A nevetés eltorzítja a vonásokat, de Mariannál épp ez tette helyre őket. Rövid, seszínű haját hátrafésülve csatolta szorosan a halántéka mögé. Komoly lány, kevés humorral megáldva, viszont roppant becsületes. Kevéske pénzemet ő intézte a betét és kivét szüksége szerint. Napi kapcsolatom vele, a kényszerű borzalmakat leszámítva, egyre bensőségesebb lett, ahogy megismertem a szegényes életét. Apjával élt árván, majd apja is ott hagyta őt. Sajnáltam, és azt éreztem, hogy szerelmes vagyok belé.

Milyen őrült az emberi elme, amikor a legapróbb jeleket építi be magába, mint valami óriási hegyet. Aztán felmászik könnyedén a saját hegyének ormára, és azt képzeli, hogy az egész világot meghódította magának. A sajnálat nagyon veszélyes dolog…
Egyik reggel Mariann új nővérrel jött be. A hat ágyas kórteremben az ablak alatti sarokban volt az én ágyam. A falhoz fordítva tettek le éjszakára, ezért nem láttam semmit az ajtó felé, de a fiúk elismerő csettintéseit hallottam. Négy fiatal srác feküdt még éppen akkor bent, valami kivizsgálás okán.

- Attila, lemaradtál a nap belépőjéről, apám! Két tündér közelít az ágyad felé, vigyázz!
Mosolyra szaladt a szám, hiszen Mariannt tündérnek szoktam nevezni a háta mögött. Gondoltam, hogy a fiúk poénkodnak velem. Ez ment egész nap. De kétségtelenül rengeteget segítettek, bármire volt igényem, azonnal ott volt valamelyik.
- Ilyenkor reggel boszorkányra vágyom, Laci. – ütöttem el a viccet és indítottam ezzel újabb poénáradatot.
Mariann felhúzott végre ülőhelyzetbe, lábaimat elhelyezte az ágyon, és kipúposodó hátam mögé párnákat pakolt. Szenvtelen arccal nyomta combjaim közé a kacsát, miközben beszélt.

- Ő Attila. Mindjárt lemossuk, aztán reggelit adunk neki. Attila, a kolléganő itt Kata.
Zavartan emeltem rá a szemem. Kata mellett Mariann még szürkébbnek és kisebbnek tűnt. Igaz, Mariann formás alakja feledtette arcának jellegtelenségeit és apró termetét.
Kata vékony alkatú, szőke, hosszú hajú, hideg szépségnek tűnt. Mandulavágású kék szemét körbezárta feketén sűrű szempillája, ami külön kiemelte szemét. Mosolygott, ahogy néztem és fejével aprót biccentett. Az első mozdulata volt, amit felém intézett. Azonnal elsöpörte ez az apró bólintás a róla képzelt hidegérzetet. Minden mozdulatában ott rezgett a lénye, akaratától független kisugárzásként érintve azt, aki kapcsolatba lépett vele.

Ha szolgálatban volt, sokszor benézett rám.
-Kell valami, Attila? Nem innál? – kérdezte, vagy épp leült a lábam mellé egy kis beszélgetésre. Az etetések nem fúltak kapkodó sietségbe, megvárta, amíg rágok, és türelmesen azt is, amíg nyelek. Nem feledte, ha ágytálon ülök, szinte percre akkor jött, amikor végeztem. Ha éjszakás volt, szinte a fél éjszakát a kórtermemben töltötte, hatalmas beszélgetések és nevetések között. Mégse tudtam róla mást, csak annyit, amennyit mindenki más. Férjes, három gyerek édesanyja. Ezt sokáig nem is hittem el. Kata alig múlt huszonnégy éves, dereka, mintha fűzőben lenne, oly vékony volt s ő maga is, mint egy manöken.

Egyik nap Kata nem jött be dolgozni. Aztán másnap és harmadnap se láttam. Nyugtalankodva kérdeztem Sanyit, a beteghordozó barátomat, tudja-e, merre lehet?
- Én ne tudnám? Bent fekszik az Uzsokiban. Beteg.

Folytatás következik