Nyomorultul 7.
Látogatók száma: 61
A költözés alatt hallottam meg, ahogy Katáról beszéltek volt kollégái. Már nem is bántam igazán, hogy elmegyek. Pakolták a cuccom, csomagoltak a nővérek. Mintha ott se lettem volna, szokás szerint levegőnek néztek, és álcázott sajnálkozással évődtek Kata életén. Pedig már évek óta máshol dolgozott, de köztük még mindig téma volt. Akkor tudtam meg, hogy a férje pszichopata és mániákusan féltékeny Katára.
A szociális otthont sokáig nem voltam képes megszokni. Azt hiszem, még mindig ez a helyzet. Megszokhatatlan monotónia és semmittevés színhelye, sok elhervadt élettel, akik meghalni jöttek ide. Én viszont még nem terveztem, hogy elhagyjam ezt a földi létet, nem terveztem, hogy
elsorvadt aggyal bámuljak ki a fejemből, és csupán az legyen a feladatom, hogy örüljek az ebédnek. Azt se terveztem, hogy tizenkét órákat üljek az ágyamon, mert nincs egyetlen férfi sem, aki képes lenne kiemelni engem a tolókocsimba. De mégis így lett. Annyi engedmény azért született, hogy saját telefont kaptam, és ágyam végéhez vehettem egy minivizort. A fordításokból befolyt pénzen számítógépem is lett, kész rezidencia, ha úgy akarom. Már csak egy csinos titkárnő hiányzik, írtam Katának.
Körülöttem az emberek csak akkor változtak, ha végső útjukra találtak, nem úgy, mint a kórházban, ahol javarészt fiatal srácokkal zártak össze. Ők változtak, hetente, kéthetente jöttek újak, de a régiek közül is sok barátra akadtam. Itt azonban, egy debil fiú, egy öreg, hajlott hátú öregember, és egy néma fickó volt a hálótársam. Ki tudja, meddig kell őket elviselnem?! S ez persze fordítva is igaz, mert nekik is el kell viselniük engem.
Talán a telefon volt az oka, vagy a sors hozta magával, de a levelezésünk Katával ritkulni kezdett. Előfordult, hogy fél év is eltelt, mire észbe kaptam én, vagy ő, és akkor újra meglendítettük az információs bázisunkat, erősen ígérve és esküdözve, hogy azonnal válaszolunk egymásnak. Szinte minden levelem mentegetőzéssel kezdődött, Katáé ritkán. Írta, elindította a válópert, és azt is tudatta velem, hogy terhes. Leesett az állam erre a hírre, hiszen áldott állapotban ritkán szoktak válni az emberek, főleg, ha a jövevény negyedikként készülődik a földre. Megírta milyen sokat dolgozik, főleg éjjel, hogy nappalait gyermekeivel tölthesse. Energiái kimerültek, fáradt és kétségbeesett. Férjéről soha nem írt konkrét dolgokat, csupán annyit, hogy goromba, és ez alatt bármit lehetett érteni. Azzal a mérhetetlen szeretetéhséggel, amivel engem vert a sors, nehezen tudtam felfogni és értelmezni Kata levelét.
Hatodik hónapban járt, amikor végre eljött. Váratlanul, mint mindig, ahányszor csak eszébe jutottam, vagy ideje és körülményei engedték. Megállt az ajtóban, és nézett, addig nem is mozdulva, amíg észre nem vettem.
- Kata! – Tört ki belőlem ilyenkor a meglepetés öröme, és nyilván az én szemem is pont úgy ragyoghatott, mint olyankor az övé. Ahányszor jött, mindig átölelt, meleg szeretettel rajongott körül, majd repkedő fecsegések között simogatta a kezem, mire végre higgadtan tudott beszélgetni.
Most sem volt másként. A csokor virágot, amit nekem hozott, először az orrom alá nyomta, majd a szoba közepén lévő asztalra helyezte. Megsimította a hajam, majd a szakállamat, megölelt, megigazította a gallért a nyakamon, s csak eztán ült le az ágyam szélére. Elképesztően szomorú volt a szeme, pedig mosolygott rám, az arca kedves és fáradtan szép volt. Hasa gömbölyödő élettel-telten feszült ruhája alatt, s a mozgása ettől kicsit más lett.
Folytatás következik
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
A másik gondolatom pedig az, hogy miért táplál egy olyan nő iránt érzelmeket, az ő állapotában, amikor... mindig arról van szó, hogy legyünk tisztában önmagunkkal, mit is várhatunk el a másiktól, ha valamire mi magunk nem vagyunk képesek, mindegy miért?... akkor is, ha nem tehetünk róla.
Örültem nagyon a gondolataidnak, köszönöm!
Kata fontos az életében. Barát, vagy szerelem? Nem is olyan fontos ez most. Biztosan élete végéig magában őrzi a kedves arcot, simogató érintést , akkor is, ha el kell válniuk.
Rájöttem, hogy nem tudom szavakkal visszaadni azt, amit érzek. A kiszolgáltatottság mélypont. S mégis ebben - az egészséges ember számára szinte elképzelhetetlen - helyzetben is talál kapaszkodókat. Fordít, levelet ír, telefonál, igyekszik megérteni a barátját. Ereje van. Ebben az új környezetben is talál célokat. Nem jajgat, panaszkodik. Próbálja kihozni magából a legtöbbet, amire képes. Tiszteletet érdemel.
Kata fontos az életében. Barát, vagy szerelem? Nem is olyan fontos ez most. Biztosan élete végéig magában őrzi a kedves arcot, simogató érintést , akkor is, ha el kell válniuk.