Nyomorultul 9.
Látogatók száma: 52
Apám hirtelen halt meg, infarktus vitte el. A hír, ahogy megkaptam, teljesen padlóra tett. Tudtam, hogy soha nem volt, nem lehetett rám büszke, hogy nem nézhetett rám azzal az örömmel, amit, egy apa érez, ha a fiára néz. Azt gondolom, minden normálisan gondolkodó vagy érző férfinak ez kell, mert csakis erre vágyhat, hogy a fiú gyermeke tovább vigye az általa megálmodott férfias erőt – tudást - a világ bekebelezését. Ezzel szemben ez az ember csak egy torz ember létrehozására volt képes, aki számára csak sajnálatot hozott és nem az annyira vágyott büszkeséget.
Sokszor viccelt azzal, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok az ő gyermeke. Azt hiszem felnőtté kellett válnom ahhoz, hogy ezt valamiképpen átlássam, és együtt tudjak élni ezzel a teljesíthetetlen elvárással. Szerettem volna mindent megtenni azért, hogy örömére legyek, de nem ment és nem mindig az én hibámból tudtam kudarcot vallani. Furcsa, alig elmesélhető kapcsolat volt ez. Mindketten tele hiányérzettel léptünk ki belőle. Számára a gyermek hiányzott, számomra a támaszt adó és az életben irányzékot mutató apa. Mindkét oldalon megmaradt egy légüres tér, amin már nem tudok változtatni. Azt hiszem, ezért hiányzik annyira.
A létezésem örök bűntudatra ítélte. A kapcsolatunkat beárnyékolta ez a sötét felleg, soha nem volt bensőséges, épp olyan nyomorék volt, mint én. De létezett, és ambivalenciájával együtt is, valami biztonságot, valami tartozom valakihez érzést adott. Aztán itt maradtam, mint valami kitett, egy elveszett, aki nem hiányzik senkinek, aki folyton másokra szorul, és létezése lényegében érdektelen. Amikor megtudtam apám halálát, nyakamba zúdult az elmúlt negyven évem minden olyan élménye, ami a maira formált. Furcsa megmagyarázhatatlan érzés látni egy olyan filmet, amelynek főszereplője én vagyok, mégsem változtathatom meg a történetet egyszerűen azért, mert már csak utólag tudom megélni.
Minden üres lett, és értelmetlen. A diplomáim,- csak kacat - papírnyomata annak a küzdelemnek, amit értük tettem, viszont azok a képességek, amiket vele magaménak tudhattam, semmivel se vittek előbbre.
A halál hirtelen lopta el apámat, ezért rengeteg jogi probléma maradt utána, aminek rendezése sok időt és energiát emésztett fel. Mindent egymagam intéztem. Katának írt levelemben megemlítettem, hogy elvesztettem az egyetlent, akihez családi kötelék fűzött.
Megírtam azt a kapcsolatomat is, amely Mariann után a második szerelem lett. Nem egészen egy oldalú. Ez a kapcsolat sok fejtörést okozott, mert sajnos semmi nem úgy történt, ahogy szerintem kellett volna. A szeretet okozta felelősség érzés miatt, szinte lehetetlennek tűnt kiszállni belőle. Azt is be kellett vallanom, hogy semmit nem tudok tenni érte, legfeljebb betuszkolni valamely vallásos csoportba. Kértem Katát imádkozzon velem érte, és a nyaramért, amit komoly szervezéssel lehet csak megvalósítani.
Ezután, izgatottan vártam a nyarat abban a nagyon várt reményben, hogy alaposan kiszellőztetem az agyamat. Közben kiderült, hogy az a család, akikkel mentem volna visszamondta, mert kislányuk hirtelen leukémiás lett. Kiakadtam újra, nem csak a tény miatt, hanem azért is, mert előző évben együtt nyaraltunk, és büszkeség nélkül mondhatom, hogy nagyon megszerettük egymást, ami egy öt éves kislány esetében azt hiszem, nagydolog.
Barátaim megdumáltak, hogy ha már mást nem tudunk találni, akkor legalább a környezetváltoztatás miatt éljek egy másik szociális otthon lehetőségével. Ahogy ilyenkor lenni szokott, nehéz kezdés után, nagyon jól éreztem magam. Megismerkedtem Annával, ami különösen kellemessé tette azt az egy hetet. Anna kimondottan mutatós, elvált, melegszívű asszony, aki sajnos nagyon megtetszett. Amikor jöttem haza, meglátogattam a lakásán, megbeszéltük ugyanis, hogy mivel szükségünk van a másik barátságára, tartani fogjuk a kapcsolatot. Ott, egy pillanat tört része alatt döntöttem el, hogy ebbe a kapcsolatba nem vágok bele. A gyors döntés nagyon sokat segített, megnyugtatott és azt hiszem kis büszkeséggel is eltöltött az a tudat, hogy egy bukásra ítélt kalandról, nyugodt szívvel le tudtam mondani.
Folytatás következik
Hozzászólások
időrendi sorrend
Tökéletesen értem az apához való viszonyulást, s a halála utáni lelki traumát is.
Ez számomra nagyon érzékelhető, átérezhető volt.
Ebben a fejezetben éreztem először ,egyes szóhasználatot tekintve, hogy nem érett férfi mesél, hanem egy fiatalember.
Ez számomra nagyon érzékelhető, átérezhető volt.
Ebben a fejezetben éreztem először ,egyes szóhasználatot tekintve, hogy nem érett férfi mesél, hanem egy fiatalember.
Kedves Cikkíró!
A csalódások után az ember sokkal óvatosabb, akármilyen élethelyzet adatott is meg neki. Köszönjük.
Pussz, Tündér
:)
A csalódások után az ember sokkal óvatosabb, akármilyen élethelyzet adatott is meg neki. Köszönjük.
Pussz, Tündér