GYEREK FEJJEL … I. RÉSZ
Látogatók száma: 156
Szerettem volna valami csodálatos élményként megírni leányom születésének történetét, de bármennyire is próbálom előhozni emlékezetemben az öröm érzetét, sehogy sem sikerül.
Elfogadom azt, hogy másként is történhetett volna. Más társsal, más, jobb körülmények között, mert nem mindegy, hogy egy gyermek hová születik.
Amikor közölte velem az orvos, hogy két hónapos terhes vagyok nem öröm könnyek potyogtak a szememből. Olyan hirtelen és váratlanul ért a közlés, hogy megijedtem. Alig pár hónapja voltunk még csak házasok és nekem az eszembe sem jutott, nemhogy terveztük volna, gyermekünk születik. Igazán fel sem fogtam mit is jelent ez az életemben.
*
Mindketten szegényen kerültünk össze. Az esküvőnkből összegyűlt aprópénz semmire sem volt elég, legfeljebb arra, hogy számolgassuk. Negyven évvel ezelőtt semmi sem volt egyszerű. Hogy megéljünk mindkettőnknek dolgoznia kellett. Akkoriban helyezkedtem el a vállalatnál és ez éppen elég próbatétel volt, kezdőként, fiatalon alig 18 évesen helytállni. Nagyon örültem, amikor ezt az állást megkaptam. Minden olyan új volt, azt a munkát végezhettem, amit tanultam, amit szerettem. A körülöttem lévő emberek kedvesek és befogadóak voltak. Mint a legfiatalabbat, kezdő, tapasztalatlan lányt felkaroltak, szinte még neveltek. Mindent megtanultam, ami ahhoz kellett, hogy ne okozzak számukra csalódást. Könnyen ment, mert jó tanítómestereim voltak. Jogászok, belső ellenőrök, vezetők, mind tanult emberek. Én a nyolc általánosommal és két év gép- és gyorsírói képesítésemmel igencsak igyekeznem kellett, hogy a feladatokkal, amelyekkel megbíztak meg tudjak küzdeni. A kezdeti kudarcok hamar elmúltak egyre jobban megszerettem a munkámat és már-már nélkülözhetetlenné tettem magam. A házasságom, amilyen rosszul kezdődött, ugyanolyan rövid, és szeretetlen volt. A munkahelyem és a munkám volt az egyetlen, ami számomra akkoriban szinte a mindent jelentette.
*
– Gyerekem lesz – mondtam sírással küszködve a férjemnek, aki boldogan kapott a karjaiba. Ekkor egy kicsi boldogság érzés fogott el és bizakodás, hogy talán rosszul ítélem meg a kapcsolatunkat és egy gyermek születése bennünket is közelebb hozhat egymáshoz. Akkor még hittem ebben. Emlékszem, amikor már kezdett látszani a pocakom, mennyire féltett, nehogy valaki kárt tegyen bennem a buszon, ülőhelyet követelve, ha nem vették észre azonnal a más állapotomat. Kicsit zavart ez az aggodalma, tudtam én állni, nem beteg voltam, csak terhes. Azért jó érzés volt, hogy ennyire aggódik értünk.
Mindössze egyszer éreztem rosszullétet, amikor azon a forró nyári napon, délidőben, talán nem is ettem még semmit a buszmegállóban, amikor a táppénzes papíromat ki akartam vinni a munkahelyemre egyszerűen összeestem, ha két erős kar el nem kap, el is vágódtam volna, mint mesélték az emberek. Egy ismerős fiatal nő vitt el magához a lakására, ahol a jó hűs szobában lefektetett, közben kimosta a könnyű nyári ruhámat és míg pihentem egy keveset, hamar meg is száradt kint a kötélen és frissen, kivasalva, olyan jó érzés volt, hogy számomra szinte idegen embertől ennyi segítséget kaptam.
Semmi gondom nem volt végig a kilenc hónap alatt. Az utolsó pillanatig nagy pocakkal is, de dolgoztam. Szép terhes asszony voltam és egyáltalán nem zavart, amikor, már december volt – februárra voltam kiírva szülésre – hideg tél, akkor is dolgoztam, az út annyira jeges volt, azon a napon még hóvihar is tombolt, hogy nem tudtam eljutni a portáig se, nemhogy az ebédlőig, ahol összeszedtek volna bennünket, hogy hazavigyenek autóval. A rossz időjárás miatt nem mertek egyedül elengedni ebben az állapotomban. Az ebédlőben találkoztam volna a férjemmel, akkor még ott dolgozott ő is munkásként, de odáig már nem juthattam el, jobbról-balról támogatva betessékeltek egy kisbuszba és elindultunk. A sofőr megpróbálta kikerülni a kocsi konvojt és behajtott a szántóföldre, ahonnan aztán se előre, se hátra, beragadtunk. Most mi lesz? Átvillant az agyamon, mi lesz velünk, ha nem tudunk tovább menni. Itt fogok megszülni? De jött a segítség, valaki kihúzott bennünket vissza az útra és szerencsésen hazaértünk a hóviharban Cserkútról - Fehér hegyre.
Akkoriban nagyon nagy telek voltak.
Kaptam is otthon hideget, meleget a férjemtől, hogy miért nem vártam meg őt, hiába mondtam, semmit nem tehettem, mert jeges volt az út és segítség nélkül nem juthattam volna odáig. Hogy ezt miért nem lehetett megérteni, máig sem tudom. Mint ahogy sok minden egyebet sem értettem akkoriban a viselkedésében, egyre agresszívabb és durvább volt velem. Igaz, átmenetileg elvesztettem a nőiességemet, de még így is megkövetelte a jussát, ami nem igazán volt ínyemre, ezért elég gyakoriak voltak a veszekedések közöttünk.
Folyt.
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Szia: Éva