DOBOZBAN SZÉP AZ ÉLET! ... I. RÉSZ
Látogatók száma: 67
Hitted volna? Mert én nem, hogy egyszer csak feladom.
Nem június 30-án kezdődött, már sokkal régebben, talán tizenhárom évvel ez előtt, hogy megszerettem az állatokat, közülük is különösen a cicákat. Írtam is róluk egy cikket. De nem is ez a lényeg. Amiben olyan nagyon hittem, hogy képes leszek rá és felnevelem, pardon, felneveli az anya cica a kölykeit, egészen mostanáig így is volt. De kénytelen vagyok belátni, hogy ehhez kevés vagyok. Nem a szeretet az, ami hiányzik, de minden egyéb. Segítség? Azt felejtsd el! Emberek milliói hallnak éhen és akkor én egy cica családért aggódok. Igen. Nekik ugyanúgy, mint nekünk embereknek joguk van az élethez.
Mit nem adtam volna, ha ezeknek a csodálatos teremtményeknek még időben, amikor még kis gombolyagok voltak, úgy három hetes korukban, vagy még tovább, úgy egy-két hónapos korukban őszinte, igazi, szerető gazdát találhattam volna, rajtam kívül, aki a világon mindent megtettem, hogy ezek a kis állatok ne szenvedjenek semmiben sem hiányt. Már az elején sem tudok teljesen őszinte lenni. Az igazsághoz ugyanis az is hozzá tartozik, hogy nem adatott meg minden lehetőségem, hogy „mindent” megkaphassanak, amire szükségük van.
Mindenki hárított. Amikor olyan büszkén mutattam meg az embereknek, milyen csodálatos teremtmények is a cicák, a reakciójuk kiábrándító, kényesen el-, és visszautasító volt. – Nem szeretem az állatokat, – Nem szeretem a macskákat, – Nem lakásba való, … és így tovább!
Ha lett volna közöttük egy-két ember, aki nem így gondolkodik, akkor ezeknek a kis állatoknak minden esélyük meg lehetett volna arra, hogy úgy éljék le az életüket, mint a mesében. Mert egy ember, szerető gazdi, és egy cica még elmegy. Annyira senkit nem terhelt volna meg, hogy ne tudott volna egy falatot a kedvencének odadobni, anélkül, hogy különösebben megérezte volna a családi költségvetése. De nem, a kevés is sok ott, ahol hiányzik az a csepp, ami ahhoz kell, hogy másokon is segítsünk. Igen. Segítségre lett volna szükségem, amit most sem kaptam meg, mint általában. Belátom, hogy nagy tévedésben vagyok, ha azt hiszem, hogy az emberek többsége úgy gondolkodik, ahogyan én, nagyon kevesen vagyunk olyanok, akik nem csak magunkért élünk.
Persze, hogy egyedülállóként egy panellakásban másodmagammal, és a rezsiköltségek áradatában egy egész cicacsaládot – enyhén szólva – képtelen voltam hosszú távon eltartani. Megfosztva az anyát a természetes táplálékkereséstől, jobb híján magamnak kellett beszereznem. Ami nem kevés anyagi megterhelést jelentett egy családban. Rá is ment rendesen az utolsó fillérem is. Kösse fel a gatyáját az, aki ezt utánam csinálja, és én mégis hittem abban, hogy képes leszek rá. Hát, tévedtem.
Most ott vannak, az egész cica család egy nagy dobozban. Még most is, négy hónapos korukban is az anyjukat keresik, és ciciznek, és az anya olyan megadó, hogy még mindig hagyja. Ott vannak szépen sorban, egy fehér, egy vörös, egy fekete és egy cirmos. Szívet melengető a látvány. És én tudom, szokják a helyet, ami egy-két nap múlva szinte az egyetlen menedékük lesz azon túl, hogy meg tanulnak fára mászni, tücsköt-bogarat-lepkét fogni, elvégezni a dolgukat a természet lágy ölén és nem az alomban, amiben olyan jóízűen szerettek kotorni, nem kis munkát hagyva nekem minden egyes alkalom után.
Várni akartam még a tavaszig, de nem bírom tovább. Elszámolja magát az az ember, aki azt hiszi, ha megvonja szájától a falatot, akkor túl tud jutni a kezdeti nehézségeken. Hát azon talán igen, túljutottam, de a végére minden tartalékom elfogyott. Nincs már miből. És akkor jött a hirtelen, kegyetlen ötlet, nem várhatok tavaszig. Azt a pénzt, amit az alomra költök, a kajájukba fektethetem bele, nem kevés heti ezerkétszáz forint. Inkább előbb, mint utóbb, de követni akarják majd az anyjukat az ablakon keresztül és nekem nem lesz szívem őket visszatartani. Itt a panelházak tömegében, a kutyákat sétáltatók ellenérzése közepette semmi jóra nem számíthatok. Akkor inkább a kert.
A túlélést fogják gyakorolni az én felügyeletem alatt, amire még képes vagyok, hogy naponta kimegyek a kertbe, ha kell, hogy meggyőződjek a biztonságuk felől. Micsoda hiú reményekben ringatom magam, mert hinni akarom, hogy amit most teszek nem csak magamért, értük is teszem. Csak éppen ők erre még nem bólintottak.
Még nem tudják, majd megtudják!
A cikket írta: zsoltne.eva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Lány macskát meg ha lefial célszerű állat orvoshoz vinni és ő a megfelelő beavatkozást megcsinálja és több nem lesz, bár nem tudom ennek most mi költsége van, de ha abból indulok ki, hogy mennyi az oltás 2 vagy 3 ezer biztos van, de ezt ott tudják megmondani. Szép napot kívánok Orsolya