5.parancsolat / részletek 16.
Látogatók száma: 54
Vali óvatosan kopogott keresztanyja ajtaján. Nem is volt biztos benne, hogy otthon találja, elvégre tíz éve nem tudott róla semmit. Pali elkísérte őt, és lent várt rá a téren, ami a ház mögött kínálta az árnyas padokat.
Nagy sorház az Üllői úton, hosszú lengő folyosóval, ahonnan az ajtók nyíltak. Ott lakott Anna néni, aki újszülött korában keresztelte őt. Vali szinte szédült a második emeleten. Nem volt ő szokva emelethez. Kicsit várt még, mire észrevette a csengőt. Aztán becsengetett. Tíz óra elmúlt, a délelőtt zajosan lármázta tele forgalmával a környéket. Mégis meghallotta a lépteket bentről, a kulcszörgés hangját, és a biztonsági lánc csörgését. Fellélegzett. Kitárult az ajtó, és csodálkozva fogadta őt, a keresztanyja.
- Valikám! - kiáltott rá - Gyere be, mi szél hozott? Száz éve nem láttalak már, kislányom. Ej, de régen is volt. A gyerekeket hol hagytad, édes lelkem? Urad jól van?- csókolták meg egymás arcát. -
- Bogaram, gyere szentem, gyere, no! Ülj le nálunk!
Anna néni csak beszélt, beszélt, mint a vízfolyás, úgy ontotta magából a szót. Kérdéseire legtöbbször nem is várt választ, ő nagyon jól érezte magát úgy, hogy csak ő beszél.
- Elment Vendi már a hét elején nyaralni, azóta csak egymagam vagyok, látod. Na. Főzzek egy kávét? Innál, csillagom? Majd pár nap és megjön Vendi is. Hiányzik ám, nagyon megszoktam, hogy velem van. Nem igazán tudok már mit tenni egymagam. Néha jön Ágika is, de még a menyem is rám nyit alkalmanként. Pedig új férje van neki, új anyósa. Eh, mindegy. Jó, ha van az ember mellett valaki öregségire. Igaz? Na, de neked mondjam, édes lelkem, hiszen teneked hatfelé is jó lesz hajolnod. Hol vannak a gyerekek, Valikám? Apjukkal maradtak, igaz? Na, jól van. És meddig maradsz Pesten? Biztos sietsz vissza a kicsinyeidhez, persze. Vendit nem várod meg. Na, nem baj lelkem, majd lesz tán alkalom. Nem igaz? Anyád sokszor az eszembe fordul, Valikám. Jó asszony volt nagyon. Dolgos, mint apád is, a jólélek. Ej, de szerettem! Elbánt vele ez az élet, ez az ország. El a politika mindenkivel. Na, nem beszélek, na. Kinek mit mér a sors, igaz, lelkem?
Közben kávét tett föl, és csoszogott kis mamuszában ide-oda, hogy előszedegesse a pohárszékből a készletet. Vékony lába szára groteszk látványként hatott a nagy, bundás mamuszban. Alacsony, soványka kis öregasszony volt, ráncos arcán kedves és lágy vonásokkal. A mosoly árkot hasított a szája körül, körbeölelve az egész állkapcsát. Kezét reuma görbítette, bütykökkel kínozva ujjait, s látszott a mamusz vonalán, ahogy feszült benne a lába feje, hogy ott is a dudorok uralkodnak. Tarka kis nylon otthonkában forgolódott Vali körül. Cukrot vett elő, és tejet keresett a hűtőszekrényben, közben beszélt szüntelen.
- Szerencse, hogy itthon értél, Valikám. Indulok orvoshoz ma, tudod, folyik valami kezelés árammal. Kapok még vagy négyet aztán vége lesz. De nem segít, hiába járok az SZTK-ba. Sok az öregasszony, látom én, hogy mind csupa roncs. Ezt hozza az élet lelkem, meg a sok robot, a hidegek és minden, úgy ahogy van. Nem jól van, na. Mit tehetünk, igaz?
- Kersztanyám - szólt Vali a kis szünetben, amit Anna néni csak levegővételre szánt – Eljöttem végleg. Nem bírom már. Elég volt.
- Jézusom segíts meg!- Fordult felé keresztanyja. – Mi lesz a kicsinyekkel? Valikám, szívem. Velük nem gondolsz?
- Majd elhozom őket is, Keresztanyu. Kicsit megvetem itt a lábam, és mindet hozom magamnál. Pár napot maradnék itt, aztán kerítek albérletet valahol. Meg munkába is állok. Munkakönyv is kell, meg iratok. Semmim sincsen.
- De hát, az nem úgy van kincsem! A papírjaidat csak Nyíregyházán tudod intézni, lelkem. Vissza kell, hogy menj. A lakcím miatt. Tudod? Csak ott adnak munkakönyvet is neked, ahol laksz. Addig itt nem kapsz semmi munkát, pedig bárhová mehetnél. Takarítani, vagy konyhára, vagy mit tudom én. Tán még szálló is lehetne, ha valami kórházba nézel szét. De könyv nélkül el se indulj szentem!
- Levélbe nem lehet azt kérni? – keseredett meg Vali szája – a munkakönyvet. Nem küldik azt el ide, ha kérem?
- Próbálhatjuk, de nem hiszem én azt! Nagy Úr a hivatal, örülhetsz, hogy még nem tudod!
Kérnek mindenféle iratot. Csak épp azt, ami nincsen meg neked. Mindig eltalálják. Aztán futhatsz utána, aztán vissza, és így megy ez sokáig, mert mindig újabb nyavalya veri őket. Aj! – legyintett – örülhetsz, ha egy úttal végére járhatsz majd a dolgodnak.
Vali egy kortyra itta a kávét. Pici porceláncsészében rakta elé a keresztanyja.
- Megyek most Keresztanyu, szétnézek albérlet után, aztán majd jövök vissza. Köszönöm a kávét. Nagyon jó volt.
- No, estére gyere vissza Valikám, és megalhatsz itt, közben intézzed, amit lehet csillagom! Albérlet meg. Hóhohó! Azt is kutatni kell, ha kevés rá a pénzed. Mert biztos nincsen sok, igaz, angyalom?
Jöjj csak, aztán vigyázz ám magadra ebben az óriásvárosban! Sok ám a huncut! El ne vigyen valami markoláb!- mosolygott Valira, ahogy nyitotta az ajtót.
Vali ment, még hallotta, ahogy az öregasszony tovább beszél bent magának. „ Szerencsétlen”… csak ezt értette, de nem is hallgatózott. Ment a térre, ahol Pali várt reá. Megkerülte a házat, aztán rögtön észrevette a magas vékony férfit, ahogy féloldalasan, majdnem fekve hevert egy padon. Épp a cigarettáját nyomta a földre.
- Már meg is jöttél? – ült fel, ahogy Vali lépteit meghallotta. A salakon ingott Vali cipőjének sarka, nyitott orrán betévedtek az apró kavicsok. Leült Pali mellé, lehajolt lábához, hogy kiöntse cipőjéből a szúrós kavicsokat. Haja előrehullott, és gyűrűzve ugrált arca előtt, ahogy rázogatta a cipőt.
- Nem, nem jöttem meg. Most indulok – csapta hátra a fekete csigáit Vali - Valahol keresnem kell egy albérletet.
Pali, meg se hallotta, amit mond, a haját nézte, ahogy egymásba fonódva hajoltak a göndör hullámok. Fénylett a fekete, vastag szálú hajszálak tömege, ahogy egy sugárnyi napfény megcirógatta.
- Különleges hajad van. Még sose láttam ilyet. - kezével kihúzott egy kövéren forduló csigát. Egészen hosszúra nyúlt. – Szép. – állapította meg.
Vali meglepődött. Az éjjel se, de még reggel sem szólt neki a férfi semmi személyes szót. Ahogy ébredtek, már indult is, nem remélve Pali segítségét. Anyuka is csak éppen látta, ahogy ők ketten kifordulnak az ajtón. Valahogy egész eddigi életében, mindig egymaga intézett mindent. Persze örült, hogy elkíséri, nem kell kérdezősködnie, és bizonyos, hogy mellette nem téved el. De ez a bók, vagy inkább ténymegállapításra emlékeztető személyes szó meglepte. Jól esett neki. Már a száján volt a szó, hogy Péter és Marika is az ő haját örökölte, amikor elharapta a mondat elejét. De mivel levegőt vett a mondathoz, hát szólni kellett.
- Köszönöm! - bukott ki szájából a szó, valahogy oda nem illő hangsúllyal, ami a férfi számára jelzésnek tűnt.
- Bocsánat. Nem akartalak megbántani, csak meglepett a tincsed – mentegetőzött. - Mehetünk?
Kezét nyújtotta Valinak, ahogy felállt. Vali felnézett rá, nagy kerek barna szemeivel bámult a hatalmasra nőtt férfire.
- Hová?
- Hogyhogy hová? Veszünk újságot. Apróhirdetések vannak benne. Vagy nem albérletet akartál?
- Ja? – mosolyodott el Vali. – Persze, de jó, hogy mondod. Nekem eszembe se jutott.
- Akkor mi jutott az eszedbe? Becsöngetnél minden házba, hogy van e kiadó szoba?
Nevettek. Aztán elindultak, egymás mellett lépegetve, Pali néha védőn átkarolva a nőt, ahogy bizonytalan járással tipegett a salakon. De nem tartotta sokáig derekán a kezét, csak amíg a kavicsokon topogtak.
Az újság vétele hamar ment. Átbogarászni viszont időigényes és unalmas feladatnak látszott, ezért beültek egy moziba. Hogy keveredtek oda, egyikük se tudta, de meglátták a fényképeket a mozi kirakatában, és egymásra néztek. A Sandokan-t játszották. Álltak az Éva mozi előtt, és mélázva nézegették a filmről készült képeket.
- Te láttad?- kérdezte a férfi.
- Viccelsz velem? – válaszolt Vali, és égő vágyakozás lobbant a szemében – Soha életemben nem jártam még filmszínházban.
- Mit nem mondasz?! – nevette Pál – Filmszínház. Hahaha. Teljesen látszik, hogy vidéki vagy.
- Tényleg az. Akkor már nem is nézhetem meg a filmet? Ez kizár innen? – mosolygott.
- Dehogy zár ki! Gyere, meghívlak egy filmszínházi előadásra! - fogta kézen Valit.
Bementek. Pali fizette a jegyeket, vett perecet is, aztán beültek a vászon elé. A reklám dübörgő hangja, már lenyűgözte Valit. A film eszébe se jutott, szinte meglepte, amikor elkezdődött. Teljesen átengedte magát az élménynek. A mozi hűvöse, szagai és hangulata megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el. A perecet se ette, ott szorongatta az ölében végig. A filmet nagy beleéléssel bámulta, észre se véve, hogy Pali az ő arcában gyönyörködik. Vagy éppen szórakozik. Vali még pityergett is, képtelenül rá, hogy uralkodjon az érzésein. Orrát szívta, könnyeit mázolta, mire Pali zsebkendőt nyomott végre a kezébe.
- Te hány éves vagy? – nézett rá a férfi, mikor már az út végén jártak mozi után. Csörömpölve, nyikorogva, kanyarodott mellettük egy villamos.
- Harminchárom – felelte. – Miért?
- Olyan vagy, mint egy tizenhat éves. Komolyan. Ha nem állítanád olyan határozottan, el se hinném, hogy két gyereked is van.
- Nem kértem, hogy ezt hidd. Gyere, üljünk fel a villamosra! - fogta Pali kezét, és szaladtak, hogy elérjék még a megállóban álló járművet. A langaléta, vékony szőke férfi, és a válláig sem érő fekete hajú csinos nő, kicsit groteszk látványként hatott, ahogy loholnak ketten az álló villamoshoz. Többen is utánuk nézve mosolyogtak.
- Na, most áruld el, minek megyünk az Örs vezér térre? – vigyorgott Pali, mikor lábait messze maga elé nyújtva ült le, a barna-sárga léces székre.
- Hová? Miért mennénk oda?
- Mert ez a villamos addig megy. Bár, ha Kőbányára akarsz menni, akkor jó felé megyünk. Onnan indulnak buszok.
- Nem, még nem akartam Keresztanyuhoz indulni. Majd ha sötét lesz. Csak a villamost akartam kipróbálni. Jobb, mint a vonat – felnevetett. – Akár le is szállhatunk.
Leszálltak, besétáltak a Bosnyák téri piacra. Főtt kolbászt ettek a hentesnél, coca-colával letolták, aztán egy padon böngészni kezdték az apróhirdetéseket.
- Te nem jársz dolgozni?- emelte fel fejét az újsághirdetésekből Vali. – Mit dolgozol?
- Nem, most nem. Leszázalékoltak a gerincem miatt, de alkalmi munkáim szoktak azért lenni. Most éppen nincsen. Ráérek.
- Mi van a gerinceddel?
- Háromszor is operálták már. Sérvek, meg kopások, ilyesmi.
- Háromszor? Nem is akartam megkérdezni, de mennyi idős vagy te? Leszázalékolva, meg három műtéttel. Ez hihetetlen.
- Mennyinek saccolnál? – Pali élénken figyelt. Érdekelte mit válaszol a nő. Egy olyan nő, aki nem ismeri őt.
- Nem is tudom. Mikor először megláttalak, azt gondoltam olyan huszonnégy körül.
- És most?
- Most azt gondolom hárommal több. Talán.
- Kettő közt az igazság. Még nem vagyok huszonhat.
- Azért az már borzasztó, hogy ilyen fiatalon rokkant lesz valaki. – töprengett Vali.
- Miért? Úgy nézek én ki, mint egy rokkant? – Azzal felpattant a padról, egész két méteres valójával megfordult, és visszaült.
- Nem. Nem látszik. Nézd, itt is van egy lakás, ezt nem tudom, hol lehet.
A férfi nevetni kezdett.
- Miért? Melyiket tudod? De őszintén!
- Hogy-hogy, melyiket? – értetlenkedett Vali.- Amelyik a Népstadionnál van, meg amelyik Kőbányán. Na. Különben is, vissza kell mennem még Nyiregyházára papírokért.
- Milyen papírokért? Van itt annyi Ápisz, el se hiszed!
- Munkakönyvet kell kérnem.
- Ja, az súlyos. Ha akarod, elkísérlek.
Valinak már kezdett terhes lenni ez a kísérgetős kapcsolat. Nem tudta mire vélni. Az első, eufórikus öröm csillapultával, már csak a kérdés maradt. Mit akar tőle ez a férfi?
- Nem kell. Holnap a hajnali vonattal megyek. Estére itt leszek újra.
- Vagy, a gyerekeidnél - tippelt Pál, és kíváncsian nézett Vali arcába, hogyan reagál.
Vali nem szólt. Hirtelen eszébe villant a családja. Először Pista, a bűzös lábszaggal, ütésre emelt kézzel, majd a gyerekekkel való teendők. Az ősz kezdete, amit az iskola követ, majd a tél. A dermesztő tél, amikor kicsinyeivel trappol a hóban, hogy iskolába kísérje őket, vacogtató fagyokban. Majd este újra induljon eléjük. Közben meg Évikével és Lackóval senyvedje el a zimankós napokat. Télen még ennivaló se mindig akad. Nem. Biztos volt benne, hogy nem fog hazamenni.
- Ettől ne tarts – válaszolt nyugodtan, kimért hangon. – Viszont, az állomásra, ha van kedved, kijöhetnél. Megnézzük, mikor érkezik a vonat. Gyere, menjünk ki a Keletibe.
Mentek, kiírták az összes szabolcsi vonatot, oda-vissza. Vali estére hazament keresztanyjához, hajnalban pedig valóban vonatra ült, és robogott vissza, nem csak az úton, de időben is vitte a lélek előző élete felé. Kattogtak alatta a vaskerekek, füstöltek körülötte az emberek. Hogy miért nem dohánymentes kocsit választott, maga sem tudta, de hát nem is kérdezték, mikor a helyjegyet kérte.
A cikket írta: Zsomwin
Hozzászólások
időrendi sorrend
Jó rész lett, tetszett.
Bokor
Ideragasztottál ehhez a részhez is. nagyon szeretem olvasni. A kíváncsiságom odáig vitt, hogy gondolkodtam azon, hogy én hogyan folytatnám, ha ez lenne a feladatom. Biztos vagyok benne, hogy nagyon alul maradnék, ismerve a a fordulatokban gazdag, cselekményes, de az érzelmekre is kiválóan ható írói képességedet.
Feltételezem, hogy nem tervezted az egész regény bemutatását - itt. Azonban számolnod kell az olvasóid, igen erőteljes akaratával. Mert hangos dobszólóval, kürtökkel , valamint egy hordozható zongorával, trombitával és tangóharmonikákkal vonulunk a Feleségek.hu szerkesztősége elé. Transzparensek készítésében páratlan vagyok.
:)
Se dobolni, se kürtölni nem tudok, de furulyában páratlan tehetség vagyok. Részemről kivonulhatunk. :))
Nem tetszik nekem ez a Pál, nagyon nem.
Várom a folytatást. :)
Feltételezem, hogy nem tervezted az egész regény bemutatását - itt. Azonban számolnod kell az olvasóid, igen erőteljes akaratával. Mert hangos dobszólóval, kürtökkel , valamint egy hordozható zongorával, trombitával és tangóharmonikákkal vonulunk a Feleségek.hu szerkesztősége elé. Transzparensek készítésében páratlan vagyok.
:)