5.parancsolat / részletek 2.

Látogatók száma: 47

Csönd és sötét fogadta. Akár egy temető - gondolta.
Bent pihen Pista, a nevében is hordozva mindazt, ami fájó, és veszteségtudattal égeti a lelkét. Halál Pista mély álommal aludta a részegek álmát. Épp nem horkolt, és Vali megrettenve torpant meg az ajtóban, ami tárva -nyitva állt. A fehér kotló tetemére lépett a lába, s ijedten nyögött fel.

- Az nem lehet! – motyogta döbbenten. S ahogy szeme szokta a mély sötétet, meglátta már a két másikat is heverni a ház földes szobájának rongyszőnyegén. A barna kotlós kitekert nyakkal feküdt, a másik, szintén élet nélkül az ágy előtt. Tojások mind széttiporva áztatták a szőnyeget, s a falon tapadva csorgatták az élet maradványainak mocskait. Már látta a lábost is a fehér madárdög mellett, kissé hátrébb, még félig telve a paprikás lével fedett kolompérral. Estére főzte. Tán a madarat vágta el vele?- töprengett. A sparhert alól kirángatott kaskák széthányva, az edények halomra törve söprődhettek le az asztalról.

Pityu nagyot horkanva fordult, meglengetve gumicsizmában bagyulgatott lábának irdatlan szagát maga körül. Félig felült a fordulat közben, majd vetett magán egyet, hogy visszazuhanjon. Az emésztett cefrebűz, és testének kipárolgásai émelyítették Valit. Újra megrémült, hirtelen azt képzelte, hogy Pityu felébredt. Szíve hatalmasakat vert, könnye elindult az arcán. Ám a férfi tovább aludt, a részegek kábult öntudatával, tátott szájával lihhentve tova a pálinkabűzt.

- Nem bírom már! Nem bírom! – lüktetett benne a gondolat, ahogy óvatosan lopakodott az asztal felé. Száját egészen vékonyra szorította, ami miatt eleve keskeny ajka, szinte el is tűnt. Hegyes orrán lobogtak orrszárnyai. Egész testében remegve állt, s pattanó indulatát nyelte vissza. Nagy, kerek, barna szeméből folyt, pergett a könnye, s lassan már érzékelte, hogy meg kellene törölnie, vagy orrából együtt csöppen menthetetlenül. Szipogni nem mert, minden zajtól tartózkodni kívánt. Megállt, görcsölő gyomorral, és várt. Várta a biztonságos horkolást, amikor már a házat is viheti, s bármit, amit akar. Hirtelen gondolat lepte meg. Nem engedi. Elég volt már a mindennapos keservekből. A gyerekekből, Pityuból és mindenből, ami körülveszi őt. Az ételt is már úgy nyomják a faluból ide, mint a köteles alamizsnát. Meg a ruhákat. Na, arra legalább egy fillért se kell kiadni. Jön a Máltai csomag, s benne minden, amit csak gyerek szeret. Ruha, játék, mindig van.

Gondolatai cikázva száguldoztak agyában. Nyakáról vékony érben futott veríték a háta felé. Csiklandozta, s ahogy fejét megrázta, tincsei kibújtak a hullámcsatok szorításából, s leomlott pár fürtje a vállaira. Sűrű, vastag szálú haja fekete habkoronaként hullámzott, mikor mégis végighúzta orrán a karját. Visszahúzódott. A vályog falához lapulva várt, és nézte az embert, akihez a gyerekek fűzték. Más semmi.

A nagy kés. Az asztal alatt hevert az is. Egy pillanatra elképzelte, ahogy lehajol érte, Pityura emeli, majd belevágja a hátába. Akkora penge, tán kivágódna elől, a mellkasán, és vége lenne. Vége minden kínnak. Megkapná a kotlókért, a gyerekekért, az életért. A szennyes életért, amit neki ad. Mégse hajolt le. Állt az asztal mellett, hátát nekivetve a falnak, és bámult előre, kiábrándult tekintettel. De már nyugodott, csillapodott az izgalom, ami az imént még annyira feszítette. Már látta, hiába jött. Elkésett. Vagy ki tudja, talán ő helyette estek áldozatul a tyúkok. Ő helyette. Könnye felszáradt, s a végre megérkező hangos horkolásban összeszedte féltett kotlósait. Hátravitte, a ház mögé, ahol az ásott kút hideg vízére bízta őket. Mélyről csobbanó hanggal indult, s nyikorgott a csörlő, ahogy húzta a vedrét. Gyorsan rendezte a vederbe őket, leeresztette, kikötözte, s már ment, szaladt a földekre, a gyerekei után.

A Hold magasról szórt csapást fényeivel neki. Ezernyi csillag viháncolt. Néha egy-egy, végzetesen megcsúszva a horizonton, aláhullva tűnt el a szeme elől.
- Tán az én csillagom vótá’ - motyogta a legnagyobb hulló sziporkának, s ment, taposta a földet, keresve a gyerekeit. Ám a kukoricás mindenütt egyformának tűnt, főleg így éjjel. A sorokat újabb sorok követték, emlékeiben pedig semmi támpontot nem hagyott az izgalom. Már zihált, ahogy futva trappolta egyik sort, a másik után. Susogtak a levelek, reccsentek a frissen kapott sérüléseik nyomán. Vali csapkodott újra, döntötte a délceg kukoricaszárat, s ment, keresett. Buggyos ujjú piros blúzáról lepattant felső gombja, s mellei utat találtak kifelé törni. Így folyton rántani kellett rajta egyet felfelé, ki ne bukjanak telt keblei a dekoltázs elé, és igazgatta magán a blúzát. Aztán megállt. Kiszedte hajából az egyik csatot, ami nem is tartott már semmit, s azzal tűzte össze mellei fölött ruháját.

Sudár alakját nem törték meg a szülések. Karcsú derekán harangozva járt a kék pettyes szoknya, ahogy lépett, fordult, szinte pergett rajta. Szétbomlott sűrű haján megültek a kukorica apróra csapott levélkéi. Kezével lesöpörte, majd indult újra. Már nem sietett. Az idő megállt előtte, szinte nem is érzékelte mennyi is múlhatott el, mióta visszaindult a kukoricásba. Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig csak percek múltak el. Lassan lépve, áthajolva a soron, úgy kutatta pillantásaival az alvó gyerekeket. Sokáig ment, egyik kukoricasort követte a másik, ahogyan haladt előre. A sötétben nehezen látott, de Évi szöszke feje egyszer, nagy sokára, csak felbukkant előtte, ahogy két nagyobb lánya között aludt. Megvannak! Végre! Kimerülten rogyott fiai lábaihoz. A pokróc alá halmozott földből vánkost gyúrt magának, s fejét reá hajtva álomba merült. Keveset aludt. Lábán rovarok fogócskáztak, ahogy a porban hevert. Szúnyogok örvendeztek a feltalált lakomának, s zizegve szálltak, majd csendesen támadva szúrtak. Vali felült, a derengő hajnal hűvösétől féltve takargatta a hat gyerekét.
- Anya - súgta a legidősebb – anya. Apa már biztos elment. Menjünk haza.
- Míg’ tik’ maradjatok lelkem!
- Menjünk minálunk, anyu!
- Megyek előre, majd jösztök, ha felébredtek a kicsik is mind. Vigyázzál rájuk Peti fiam! Jó lesz?
- Jó. - súgta a gyermek csalódva. Örült, hogy csak kettesben érezhette az anyját magával. De megbékélt hamar. Ahogy Vali indult, ő is odább sussant a kukoricásban, hogy könnyítsen magán. Aztán lekuporodott, egy fadarabkával vacakolni egy hatalmas bogarat. Testvérei még aludtak, ő meg kaparászta a bogár útját, terelgetve maga előtt, merre is kelljen haladni neki.