96. nyarán történt.
Látogatók száma: 52
Ültem a Balaton partján egy padon és hallgattam a zenét.
Valami trombitaszerűség lehetett de annál bársonyosabb hangú, olyan tuba-féle. Egy fiatalember tartotta kezében. Külföldi volt. Talán olasz.
Az emberek mosolyogva sétáltak tovább, elfoglalván a parti köveket és nézték, hogyan dobálják a gyerekek lapos kavicsaikat a fodrozódó víztükör felé, vagy éppen szerelmesen bújtak egymáshoz. Nem állták körül a fiút, hiszen nem pénzért játszott . Elmélyülten fogadta magába saját békéjét. A hangszer ereje beborította az egész partot, elhallatszott a mólókig. A hajókon is ezt hallgatták az esti mulatsághoz készülődő pincérek, matrózok, még a kapitány is közéjük vegyült és együtt támasztotta velük a korlátot, hagyva, hogy a zene világa leromboljon közöttük minden gátat.
Ekkor jelent meg a néni.
Lassan közeledett a parttól a falu felé, maga mögött hagyva a lenyugvó napot. Vigyázott minden lépésére. Kerülgette a durva kövekbe ágyazott járda kiugró domborulatait.
Kicsiny de egyenes tartása beleolvadt a túlsó part homályos hegyeinek barnaságába. Ruhája tiszta volt, cipőcskéje talán még fiatal korából való.Valami furcsa bizsergést éreztem ahogy topogott egyre közelebb . Mintha régi emlékek és színek megmagyarázhatatlan keveréke tolakodott volna szemeim előtt. Nem értettem semmit, hát hagytam, hogy megtörténjen a csoda.
Nem történt meg. Mellém ért és egy pillanatra szemeink egymásba olvadtak. Valóban csak egy gyenge pillanatra, mert nem álltam a tekintetét. Szomorú volt és hideg.
-Micsoda emberek vannak. Suttogta elhaló hangján.
-Kijön a furulyájával és elveszi mások szórakozását. Nyugalmát.
-Hát már itt sem lehet egyedül egy szegény asszony?
Akkor , ott, valami megszakadt bennem.
Már nem élveztem a zenét.
Vajon Isten nem mindenkinek teremtette a szépet?
Miért válogat?
Miért nem ad esélyt azoknak, akik megszenvedték életük sivár valóságát?
Mint egy régi film, úgy tekeregtek bennem a gondolatok.
Láttam, ahogy megszüli 7 gyermekét megtört férje mellett. Láttam, ahogy szűkösen tengeti
munkával töltött hétköznapjait, ahol nincs nappal és nincs éjszaka.
Láttam miként áll megtörve szerettei sírja fölött, és láttam, ahogy az unokáit várja terített asztalával, egyedül. Karácsony éjjelén.
Már messze járt tőlem. Talán száz méternyire amikor visszafordult.
Szerettem volna megölelni. Adni neki valamit.
De talán ő az erős. És a gyenge ? Hát az vagyok én.
Másnap délelőtt indultunk. Lejárt a nyaralás. Hazaérve a család kicsomagolt, de nekem volt még egy utam.
Mikor megkérdezték hová megyek, csak ennyit mondtam:
-Meg kell ölelnem az édesanyámat.
A cikket írta: Pumukli56
Hozzászólások
időrendi sorrend
Nagyon érzem mit akartál, és ha ez belülről jön, akkor rettentő erőd van, nagy szeretet lakik benned! Talán ehhez a világhoz túl nagy:-(
Üdv,
Pinokkió