újabb események régebbi események további események
21:08
Tündér új bejegyzést írt a naplójába
11:33
Arnold91 módosította a naplóbejegyzését
11:26
Arnold91 új bejegyzést írt a naplójába
11:16
Tündér új bejegyzést írt a naplójába

A dada...

Látogatók száma: 16

E régi történet a háború utáni időszakot, nehéz emberi sorsok emlékét idézi. Embert próbáló, túlélést elevenít meg, mikor az emberek számára létfontosságú volt, hogy segítsenek egymáson. A történetben nem számított, hogy ki melyik templomba jár...

E régi történet a háború utáni időszakot, nehéz emberi sorsok emlékét idézi.
Embert próbáló túlélést elevenít meg, mikor az emberek számára létfontosságú volt, hogy segítsenek egymáson.
Nem számított, hogy ki melyik templomba járt, vagy nem járt, hogy kihez imádkozott.

A történet szereplőit a háború okozta fájdalmak és a szükség kovácsolta barátokká. Olyan barátokká, akikre még sok-sok év múltával is szívesen emlékezik vissza, még ha kicsit megfakultak is az emlékképei.

Terézváros egyik ódon bérházában lakott egy középkorú asszony, egy leány gyermekével és a párjával. A leány a 20. évét töltötte be mikor kórházba került.
A kórház már romos állapotban volt, s időnként még hallatszott a távolból a bombák romboló becsapódása.
Az asszony nagyon várta, hogy láthassa gyermekét, de délután, mire a látogatását megejtette a kórháznak csak a nyomait vélte felfedezni. Mint egy őrült, eszelősként szaladgált a hatalmas gödör mellett, térdre rogyva kaparta a törmeléket, s leánya nevét kiabálta. A körülötte állók fájdalmas tekintetükkel nézték, átérezték fájdalmát, de vigaszt nem tudtak számára nyújtani. Csak állt... szeméből ömlöttek a könnyek.
Ott volt a törmelék alatt mindene, a gyermek, aki az élete értelmét jelentette.
A látogatás, mit a bombázás befejezett végérvényesen, pontot tett egy nyiladozó élet kezdetére.
Hazament... fájdalmában megroskadva, egy öreg bérház földszinti lakásába. Otthon a férje azzal várta, - a szerencsétlenséget még el sem tudta mondani szegény asszony -, hogy elhagyja... elköltözik a szeretőjéhez.

Az asszony nem volt sem szép, sem csúnya, a hallását már korábban elvesztette egy betegség kapcsán. Megkövült tekintetét a férjére meresztette, melyek pirosak és dagadtak voltak a sírástól.
Szájról tökéletesen tudott olvasni, s ő - mivel hangját nem hallván - hangosan, egyre hangosabban kiáltotta.. meghalt… nem érted...meghalt.
Amit a férje mondott, el sem jutott az elméjéig, mert csak egy dolog volt akkor fontos, a kislánya.

Teltek a hónapok, s ő magára maradt bánatával, és a magányával. Mindenki sajnálta a bérházban, de senki sem közeledett felé. Különös türelem kellett volna ahhoz, hogy megértessék vele a mondandójukat.

Lakott a ház első emeletén egy fiatal asszony egy gyermekével és a párjával. Egészségesek és boldogok voltak csöpp gyermekükkel, leszámítva a cudar világot. A férj szövőgyári munkás volt, kevéske fizetésből tengették napjaikat. A fiatal asszony munkát vállalt a házban egy jómódú alezredes özvegyénél. Mosás-vasalás... egy kis kereset.
Az alezredesné jó érzésű asszony volt annak ellenére, hogy életében soha nem kellett dolgoznia, s nem tudta soha mi az a nélkülözés. Az alezredes a háború utolsó napjaiban elesett. Lakásuk az antik darabok tárháza volt, s ha pénzre volt szüksége, megvált egy-egy darabjától, nem sajnálta, hisz a lét fontosabb volt.

A fiatal asszonyt hamar felfogadta segítségül az alezredesné, de gondot jelentett a fiatal asszony csöppnyi gyermeke. Ekkor eszükbe jutott a földszinten élő magányos asszony, Hacsekné.
Fel is kereste a fiatal asszony, hogy megállapodjanak, és megkérdezze, hogy lenne-e kedve a gyermek felügyeletét ellátni, míg ő dolgozik.

Becsengetett... és várta a csengő hangját, de csak egy villódzó fény jelezte a bent tartózkodónak, hogy valaki bebocsátásra vár.
Hacsekné hangos torokhangon - rekedten a töménytelen cigaretta hatására - köhécselve kérdezte, hogy – mit akar?-
Mióta meghalt a kislánya és elhagyta a férje, talán ez a fiatalasszony volt az első aki a csengőjét megnyomta.

Nagy nehézségek árán, de megegyeztek a felügyeletben. A fizetség pedig arra a napra mikor dadaként dolgozik, teljes napi ellátást ígért a fiatalasszony.
Nagy-nagy szeretettel babusgatta, szeretgette a csöppnyi gyermeket, míg édesanyja dolgozott.
Teltek a hónapok, s ő már nemcsak egy szerencsétlen magányos asszony volt, hanem családtaggá léptették elő. A pici lányt anyjaként szerette, ringatta.
Az altató dalt amit dalolt, - szegény nem hallotta, csak belső fülével és szívével -

Ott élt az emlékeiben az a kép, mikor saját gyermekét ringatta.
A kopott babakocsit húzta-vonta, s közben rekedt hangján énekelt. Így próbálta a gyermeket alvásra bírni, ami az első időben nem igen volt sikeres a hangzavar miatt.
A kicsi lánynak szoknia kellett a rekedt erős hangot, de egyszer csak végre megtörtént a csoda és elaludt a csöppség.
Igaz, hogy este mikor a fiatalasszony lyukasra mosott kezeivel fáradtan leült gyermeke mellé, akkor vette csak észre, hogy a szoba falán egy hatalmas lyuk éktelenkedett. Szegény Hacsekné nem észlelte a kocsi ütközéseit, olyan hévvel altatta a kicsiny gyermeket.

A kicsi lánykának évekig ő volt nap közben a társasága, mellette tanult meg járni, s talán az első szavakat is neki gügyögte. Mikor már beszélni is tudott, sajátos névvel illette Hacseknét, úgy hívta, hogy: Óa.

S közben az élet úgy hozta, hogy a fiatal asszony családja egy külső kerületbe költöztek, és megváltak a dadától. Sűrű könnyzáporok között búcsúztak egymástól, fájó emlékeik összekapcsolták őket.
Hacsekné görcsösen szorította a lánykát, mert úgy érezte, az övé, és most ezt is elveszik tőle. A kis család nagyon szerette az asszonyt és szívébe zárta, és ígéretet tett, hogy alkalmanként meglátogatják.

Évek múltak, és a lányka tán 10 év körüli lehetett, amikor egy belső hang emlékeztette őket a régi ígéretre. Felöltöztek ünneplőbe, és felkeresték azt a régi bérházat a VI. kerületben ahol sok szép és sok keserű időszakot éltek át együtt.
A lánykát odaállította édesanyja Oa ajtaja elé és becsengetett. Ők megbújtak a párjával és lesték az eseményeket. Féltek, hogy vajon kilép-e az ajtón, akihez jöttek.

Egyszer csak kinyílt az ajtó...és megöregedve, kócosan, ősz hajjal állt az ajtóban Oa. Haja, mint egy szénaboglya, vastag szemüveg a szemén, egy viseletes szatén pongyolában, gyanúsan tisztán...
Szűk résnyire nyitotta az ajtót, összehúzott felnagyított szemei a szemüvegen keresztül ijesztő látványt nyújtottak a kislány számára.

Belekiabálta a kislány arcába - mit akarsz?
A kislány először szemével kutakodva kereste azt a régi kedves különös arcvonást, ami emlékeiben még elevenen élt. De nem találta.

És akkor megtörtént a csoda... széles mosollyal az ajkán kiáltotta:
- Hát Óa, nem ismersz meg...

Hacsekné szemét összehúzta, emlékeiben kutakodva próbálta behelyezni azt a kedves gyermekei arcot, azt a szót, hogy Óa.
Az emlékek rátörtek, és hangos zokogás közepette felkapta a kamaszodó lánykát, csak csókolta, csókolta, eltolta, nézte, majd ismét mellére szorította az ő drága kis babáját.

Ekkor a szülők is előléptek rejtekükből és volt nagy öröm és hangoskodás.
A lakásba belépve nem változott semmi, csak minden öregebb lett és szürkébb.

A következő évben újra megismételték a látogatást... de hiába csengettek.
Már nem a villódzó fény jelezte az érkezőt, hanem fület bántó, éles csengőszó.
Remegő térdekkel várta a kis család az ajtó nyítását.
Hirtelen kinyílt, s egy idegen csodálkozó tekintet kérdően nézett rájuk.

Tudták, hogy Oa-t elvesztették, de hogy ilyen hirtelen…
Az fájt a legjobban, hogy nem lehettek mellette, nem foghatták meg azt az öreg, barna foltos kezét, ami annyi szeretetet tudott adni, és úgy tudott simogatni, amit az ember élete végéig érez.

A cikket írta: Helena

3 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Igaz a történet, én voltam a baba. Édesanyám míg élt ébren tartotta az emlékképeimet.
Még ma is látom Oá-t őt, s hallom a hangját.

Utólagosan még annyival egészíteném ki a történetet, hogy szegény Anyukám egy alkalommal fizetségül egy darab füstölt húst kapott. Nagy volt az örömük, hogy finom leves lesz. Mikor főtt nagyon jó illata volt, már alig várták, hogy egyenek, s a végén észrevették, ott úsztak a kukacok a leves tetején.
Ki kellett borítani, mert senki nem tudta volna megenni.

Köszönöm, hogy olvastál.
Könnyeket csalt a szemembe .Ha kitalált akkor is megható, ha meg igazi akkor meg megérte kicsit sírni értük.
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: