A félrelépés...
Látogatók száma: 114
Pedig a szíve ezt diktálta, de azt már örökre bezárta, eltemette a boldognak hitt évek emlékét. Valójában sosem volt igazán boldog, mert alávetette magát a nagyon csinos férj kénye-kedvének. Egy alázatos rabszolga volt otthon, aki csak a szeretett férfi
A kamaszlányka az osztály és tanárai kedvencei közé tartozott.
Szerény, illemtudó, bár kiemelkedő képességekkel nem rendelkezett, de mérhetetlen szorgalmával pótolta apró hiányosságait.
Vékonyka alkata egy törékeny gyermekből nővé érő kamaszlány külső jelei figyelmeztették a környezetét, hogy lassan, de felnőtté válik.
Nem zavarta testének változása, sőt büszkén viselte a női nem legszebb ékét, azokat a kis halmocskákat. Mellkasát megfeszítve jár- kelt, hogy -íme, nézzétek...
Az osztálytársai a szemük sarkából méregették, főképpen azok, akik nem dicsekedhettek ilyen változásokkal.
Haját gondosan ápolta, ragyogott a tavaszi napsütésben, a mély meleg barna szemének különös varázst kölcsönzött gesztenye hajkoronája.
A 8. osztály már készülődött az év végére, lassan búcsút kell inteniök a kedves iskolának, és tanári karának.
Fájó szívvel gondolt a válás pillanataira, félve az újtól, a hogyan tovább kérdés, ott motoszkált a fejében.
Szülei nagyon szerették, de sajnos idejük nagyon kevés volt öccsére és reá.
Az édesanya három műszakban dolgozott, nehéz betanított munka kérgesítette törékeny kezét.
Az édesapa nagyon sokat volt távol a családtól a munkája, a kötelessége elszólította. Fegyveres testületnél dolgozott, s a szolgálat letelte után csak a pihenésre jutott ideje.
Igaz, különös ünnepnapnak számított, ha egyszer-egyszer vasárnap szabadnapja volt. Ekkor a családból kirándulni vitt valakit, kopott motorkerékpárján, ezek az alkalmak színesítették életüket.
Megesett, hogy háromszor fordult mire kis családját levitte Balatonra, hogy együtt élvezzék a fürdés örömeit.
Az apa szinte egész nap a motoron ült, mert mire együtt voltak és lubickolhattak, kezdődhetett az egész fuvarozás vissza.
Egy hétfő reggel, mikor az iskolába ment, majd az udvaron csoportosultak négyen barátnők, kitárgyalták, hogyan is telt a vasárnap.
A hangadó Margit volt, s harsányan kezdte mesélni, hogy milyen titoknak jutott a birtokába.
- Képzeljétek, a szomszédunkban lakik egy kövér nő, és azt híreszteli az Apukádról, hogy halálosan szerelmes belé...
mondta a kislánynak.
A kislány meglepődve fogadta a hírt, de egy kicsit büszke is volt, hogy lám-lám milyen csinos az én apukám, megakad a nők szeme rajta.
Eszébe jutott, hogy neki is feltűnt már, ha vasárnaponként véletlenül együtt utaztak a villamoson, a nők nagyon kitartóan figyelték, fixírozták, de ő nem gondolt semmi rosszra.
Így teltek a hetek abban a tudatban, hogy apjának titkos rajongója van.
A mamának nem mondta el, mert nem akart fájdalmat okozni.
Ezek tudatában most már ő volt az, aki kíváncsiságával rendszeresen ostromolta barátnőjét.
- Margit! Mit tudsz? Van-e újabb pletyka?
Margit nem tudott többet, vagy nem akart többet mondani, de az sosem derült ki.
Egy reggel még iskolába menetel előtt gyorsan a közeli közértbe indult vásárolni, hogy ezzel is segítsen a mamának.
A lakótelepi házsorok között ment, míg egyszer csak a ház sarkát elhagyni készült már és eléugrott egy kövér nő, karján egy csecsemővel.
Ápolatlan benyomást keltett, és nevén szólította...
- Néz csak! Bemutatom a testvéredet... és az orra elé tolta a pólyában szunnyadó csecsemőt.
A kislány nem értette, mit akar ez a félbolond, ezzel a kicsi babával.
A nő most már egyre hangosabban, sírástól elcsukó hangon újra ismételte a mondandóját. Látta a kislánynak az új információtól megriadt tekintetét.
A kislány oldalra lépett, kikerülve a terebélyes asszonyságot, majd hangtalanul összeszorult torokkal gyors menekülő léptekkel elsietett a közért irányába.
Torkát az elfojtott sírás szorongatta, gyermeki esze kezdte összerakni az eseményeket, és a kép összeállt.
Tudta, vagyis sejtette, hogy ez a szerencsétlen félbolond, az apja titkos imádója.
Vajon mi igazság lehetett a hallottakban... nem tudta eldönteni, de különösen csendes volt aznap, a barátnői is észrevették.
A különös találkozásról nem mesélt senkinek, bezárta kis szívébe titkát, és csak hurcolta hónapokon keresztül, ezt a nehéz terhet, nem volt kivel megossza kételyeit, mert hitte is, meg nem is a történetet.
Ekkor már különös érzékenységgel figyelte az édesapját, a késő esti szolgálatokat, de ő némán hallgatott, őrizte titkát, és figyelt....
Jött a pályaválasztás, úgy érezte ingatag a talaj a lába alatt, mihamarabb felnőtté kell válnia, önálló keresetre lesz szüksége, mert nem tudni, mit hoz a holnap.
A továbbtanulást hiába erőltették szülei, tanárai, ő gyorsan akart felnőtté válni.
Tervét meg is valósította, mert két év tanulmányi idő után már dolgozó nővé nőtte ki magát, egy hirdető cégnél titkárnőként dolgozott.
Új barátokra talált, és a nagyon korai szerelem is megtalálta, mely biztonságot jelentett számára.
Viszonylag csendesen teltek a család napjai, mígnem munkájából hazaérve, édesanyja dagadtra sírt szemére lett figyelmes.
Kérlelte
-Anyukám mi a baj...
De az anya csak rázta a fejét és zokogott.
Nem tágított, újra és újra kérlelte, avassa be a titkába, mondja el miért sír.
És akkor az édesanya, gyermekét magához húzva, kapaszkodott, abba a gyenge felnőtté vált gyermekbe, és görcsös zokogásával alig tudta elmondani...
- Délután a postás levelet hozott, és híreket, bizonyos nőről...
- A hír az, hogy Apádnak van egy zabigyereke, és már három éves.
Elkezdett forogni vele a konyha, mintha körhintába ültették volna, a fülében dobok doboltak, keveredve az anya zokogásának jajaival.
Így sírtak összeölelkezve, siratták az elveszett családot, a reájuk váró gondokkal.
Ott lebegett előtte a hogyan tovább. Ekkor rájött, milyen jó, hogy már önálló keresettel rendelkezik, nincs kiszolgáltatva, és segíteni tud anyukájának a testvér felnevelésében.
Gyűlölte az apját, gyűlölte, mert elrabolta tőle az ifjúságát, a hitét, a férfiakba vetett bizalmát, hogy ennyi éven át, képes volt velük ezt tenni.
Átnézett az apja feje fölött, hiába sírt, kemény lett a szíve, nem tudott hinni a megbánásában.
A szülők között csendes civódások voltak, inkább a lelkük háborgott, harcoltak a holnapért.
Egy este, mikor az ételt az édesanyja az apja elé tálalta, szép csendben azt mondta:
- Holnap pakolj, és menj el!
A kislány felzokogott, mert sajnálta az apját, szerette, minden hibájával együtt, belekapaszkodott a karjába. Majd az apja lassan elindult a szoba felé...
Az anya csendesen sírva követte tekintetével, de nem mondta, ne menj, nem akarom...mégsem.
Pedig a szíve ezt diktálta, de azt már örökre bezárta, eltemette a boldognak hitt évek emlékét. Valójában sosem volt igazán boldog, mert alávetette magát a nagyon csinos férj kénye-kedvének. Egy alázatos rabszolga volt otthon, aki csak a szeretett férfi kegyeit kereste.
Az apa gyors léptekkel a szobából távozni készült. Valamit a kezében rejtegetett, szorosan a karját a törzse mellé szorítva, köszönés nélkül kirontott a lakásból.
Rohant a ház előtt álló motorjához, felpattant rá és elment.
Az anya a gyermekével kiszaladt a bérház hosszú folyosójára, és próbálták túlkiabálni a motor bőgését.... de hiába kiabáltak,
- Gyere vissza, gyere vissza!
Kiáltásukat az apa már nem hallotta, mert a motor zaja elnyomta hangjukat.
Az anyának szörnyű sejtése támadt, beszaladt a szobába, majd jajveszékelve vissza és egyre azt kiabálta....
- Elvitte, elvitte, ó jaj istenem.
A kislány nem értette mit vitt el, hiszen nem volt táska a kezében, a kezében sem nem észlelt semmit, mert elvonta apja megtört tekintete.
Megfordult a fejében a kérdés, hogy mit lehet még elvinni, amikor mindent elvitt...
Elvitte a nyugalmat, a gyermek éveket, a szeretetet, a hitét....
Az anyja sírástól elcsukló hangon rebegte...
- A fegyverét.
A cikket írta: Helena
Hozzászólások
időrendi sorrend
Boncolgathatnánk, hogy mi a tanulság, hogyan okuljunk ebből.
Hosszú lenne a felsorolásom ami nékem eszembe jut, ha a kezdetektől néznénk.
Egy házasság életútja, ha hosszú, sok akadály adódik, csak az a kérdés meg tudnak-e véle birkózni.
Az összetartozásuk mennyire erős, át tudja-e vészelni a nehéz napokat, van-e megbocsájtás? Sorolhatnám....
A félrelépő hogyan számol el a lelkiismeretével, hisz két család élete ment tönkre. Természetesen nem lehet csak a férfi nyakába varrni a félrelépést, mert ketten kellenek hozzá. Itt a felelősség kérdése is, de azt mondják ha a vágy harangja kongat és misére hívaz esti csendben.... megáll az ész, míg ott lent.....gerjed a vágy.
S aki ezt az elsöprő vágyat nagyon régen érezte már, talán annak megbocsájtható, hogy amit az élet kínált számára, nem utasította vissza.
Mennyi megközelítés, mennyi gondolat......
A történet igaz, de el kell mondjam nem történt meg a tragédia, de a kis család életét végigkísérte negatív hatásaival ez a "félrelépés".