újabb események régebbi események további események
08:09
emillio új hozzászólást írt egy cikkhez
14:48
Ilona új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
14:46
Ilona új hozzászólást írt az egyik cikkéhez
13:05
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
08:41
zsoltne.eva új hozzászólást írt egy cikkhez
07:49
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
21:16
Kevelin Kiss regisztrált a weboldalra
18:58
emillio új hozzászólást írt egy cikkhez
15:45
Anyu új hozzászólást írt egy cikkhez
15:41
Anyu új hozzászólást írt Yolla naplóbejegyzéséhez
22:48
Yolla módosította a naplóbejegyzését
22:44
Yolla új bejegyzést írt a naplójába
21:03
Yolla új hozzászólást írt egy cikkhez
20:40
Ilona módosította a cikkét
20:18
Ilona új cikket töltött fel
10:23
zsoltne.eva új cikket töltött fel
00:34
Cathy új hozzászólást írt az egyik naplóbejegyzéséhez
21:56
AdRefrenda regisztrált a weboldalra
19:06
emillio új cikket töltött fel
18:43
emillio új hozzászólást írt egy cikkhez

A hajléktalan és az antiszemitizmus

2012. március 21. - Látogatók száma: 89

Kíváncsi vagyok, mit érezhet az, aki örömöt akar szerezni egy idegennek?

Ki ne próbálkozna meg a lehetetlennel, ki ne akarná megérteni a körülötte zajló eseményeket, ismerősei, barátai, rokonai, legközelebbi hozzátartozói állapotváltozásait, az utóbbi másfél –két esztendőben végbement folyamatok tükrében?
Bátorság kell hozzá, mint minden lelki felfedezés elviseléséhez, amely meglepetésként ér bennünket, csalódást okozva az önismeret hiányosságai miatt. Erőt merítek, és magamba nézek. Felvértezem magam az őszinteséggel, az önmagamhoz való feltétlen hűséggel. Így is nehéz. Nehéz megérteni az őrjöngést, a hullagyalázást, a sok, félreérthetetlenül irányított indulatot, a történelemhamisítások megnyugtató rendjét. Az ok ismeretlen, de jelenség évszázadok óta az európai történelem része, a sérelmek vélt, vagy valós rendszerében.

Kíváncsi vagyok, mit érezhet az, aki örömöt akar szerezni egy idegennek? Ők már egy ideje nem ismeretlenek, de ahogy szaporodik a számuk, ahogy egyre inkább meghatározzák a közterek gyomorszorító hangulatát, ahogy a húsunkba vág a tudat, hogy már a létezésük végső fázisában, kiszolgáltatottságukban is túlnőnek rajtunk, mert sem ember, sem törvény nem szabhat határt a gátlástalanságuknak, úgy hatalmasodik el rajtunk a tehetetlenség érzése, úgy válnak nyilvánvalóvá korlátaink. De vajon, nekik, a társadalom kirekesztettjeinek mi az öröm? Mi fakaszt mosolyt az arcukra, mitől érezhetik úgy, hogy ha csak egy pillanatra is, emberszámba veszik őket? Mert ha már itt tartunk, nehéz nem belátni; azzal, hogy állati sorba kényszerültek, fajtársaink ők, azok maradtak a törvényen kívüliség ellenére is.

Az aluljáró lépcsőjén ül, kezében egy kis műanyagpohár. Néha-néha megrázza, a hangja nincs, üres perselyt, és valamit dünnyög is hozzá. Amikor mellé érek, egy ezrest veszek ki a zsebemből, és ahelyett, hogy a pohárba dobnám, felé nyújtom, szinte az orra alá dugom a bankjegyet. Nem akar hinni a szemének, úgy nyúl utána, mintha tréfát űzne vele valaki, egy üres papírlappal. Csak mikor már eltávolodtam jó néhány méterre tőle, akkor hallom a hangját – Isten, ez egy Isten – ordítja egyre hangosabban. Egy kicsit izgatott vagyok, de tudom, nem oldottam meg semmit. Múló öröm ez számára. Ma talán, többet eszik, mint máskor, vagy telik még egy kis italra is. Néhány nap múlva megismétlem a kísérletet, a reakció ugyanaz. Én változatlanul elégedetlen vagyok az érzéseimmel, mert a várt eufórikus öröm elmarad. E helyett lelkifurdalásom van. Nem oldottam meg semmit, de talán a második eset után felkeltettem benne a várakozást. Reménytelennek tűnő küzdelem ez, nem valódi segítség, de azért több a semminél, nyugtatom magam. A kérdés is tovább motoszkál bennem, fáradhatatlanul szembesít nyughatatlanságom okával; egyszer én is így végezhetem, hontalanként, kiszolgáltatottan. Akkor, lesz-e valaki, aki mosolyt csal az arcomra olykor-olykor?

Még inkább elkeserít, felháborít az a mérhetetlen ostobaság, közömbösség, amely az antiszemitizmus, a cigányellenesség, az idegengyűlölet nyílt vállalásával szemben mutatkozik meg. Érthetetlen az a cinkosság, amit a hallgatás, az elhallgatás jelent. Felfoghatatlan számomra – ha történelmi tradíciókra is hivatkozunk, és a problémát mélyebben gyökereztetjük is-, hogy a huszonegyedik század elején miként kísért a múlt, hogyan épül újjá egy eszmerendszer, amely mások elpusztításában látja a megoldást számos társadalmi problémára. És ennek a civilizáltnak mondott világnak eszébe sem jut csírájában elfojtani ezeket a gondolatokat, vagy a törvény erejével sújtani azokat, akik alakzatokba rendeződve keltenek félelmet, akik a köztereken, szabályos hatósági engedéllyel idézik történelmünk, és egész Európa történelmének legsötétebb napjait. Milyen világ ez, ahol központi akarattal szabályozott ennek a félelmekkel teli időszaknak az újjáteremtése, tereink képének átformálása, háborús bűnökkel vádolt eleink felmagasztalása, szobraik közkinccsé tétele, neveik megörökítése leváltott utcanevek helyett? Milyen világ ez, ahol léteznek magunk fajták, és maguk fajták, ahol nincs nap, hogy ne aláznák a gyengébbet, ne nyomorítanák a nyomorultakat, és ne bélyegeznének meg nyilvánosan kisebbségeket származásuk miatt? Ahogy a hajléktalan sorsára marad, és a státusza törvényellenes, büntetendő, úgy emelkedik törvényerőre az emberi gonoszság, és válik métellyé a „vétkesek közt cinkos, aki a néma” igazsága. Ez a némaság mérgezi a hétköznapokat, ez a cinkos hallgatásnak álcázott tehetetlenség bénítja a jó ízlést és erodálja az erkölcsöt, ez a közömbös másfelé nézés sodor minket a katasztrófába.

Egy ismerősöm számolt be egy évekkel korábban történt eseményről, amely megdöbbentette, és mind a mai napig hatása alá kerül, amikor elmeséli. A metróban utazók nyugalmát egy fiatalember zavarta meg, aki hatalmas sporttáskával szállt fel az egyik megállóban, karját előre lendítve. Nem szólt egy szót sem, de öltözéke, és viselkedése elárulta hovatartozását. A szokásos fekete szerelés, kopasz fej, nyilaskereszt tetoválás a kézfejen. Mindenki érezte a feszültséget, amit a szokatlan, ám akkoriban már nem teljesen egyedülálló jelenség okozott. Aztán, elkezdett magyarázni valamit arról, hogy miért a zsidók a legfőbb ellenség, és a globalizáció nem más, mint a nagyok gyarmatosítást leplező ideológiája. Nem mert szólni senki, nem akadt egyetlen jól szituált, kisportolt alkatú férfi, aki közbe avatkozott volna. Egy hajléktalan külsejű, de nem ápolatlan, vékony fiatalember emelkedett fel a sarokban, és tett egy lépést a baromarcú náci felé. „Ha nem hagyod most azonnal abba ezt a dumát, kilöklek a vonatból.” Mondta a meglepett fekete ruhásnak. A megállóba érkező szerelvény lassított, majd amikor megállt, mindketten helyet adtak a felszállóknak, akik mit sem sejtettek a szerelvényben játszódó eseményekről. A hajléktalan külsejű egy hirtelen mozdulattal felkapta a kopasz táskáját, és nagy lendülettel kihajította a peronra. A kis náci azonnal utána vetette magát, éppen abban a pillanatban zárult az ajtó mögötte. A hajléktalan külsejű fiatalember egy nemzetközileg elfogadott jelzéssel fejezte ki a véleményét a helyzetről, és csak annyit mondott; „Így lesztek kihajítva mind.” A szerelvényben látszólag, oldódott a feszültség, de nem mert megszólalni senki. Talán, mert arra gondoltak, vajon, mi béníthatta meg őket, miért ennek a szerencsétlennek jutott az eszébe, hogy még időben leállítsa ezt a férget, helyettük? Ki tudja, talán, neki nem volt vesztenivalója? Nem sejtették, hogy abban a pillanatban, amikor úgy érezték, nekik semmi közük ehhez az egészhez, már mindent elveszítettek.

Budapest, 2012. március

A cikket írta: Horváth János

3 szavazat

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá.

Megjegyzés:

időrendi sorrend

2012. március 26. 14:20
Köszönöm a hozzászólásokat!
2012. március 24. 16:31
János, a történelem folyton folyvást ismétli önmagát. Ez igaz az antiszemitizmusra, egy-egy társadalmi berendezkedés felívelő és elhaló pályavonalát tekintve is. A történelmet az emberi viselkedés alakítja. Az ember pedig évezredek óta változatlanul farkasa önmagának. Semmilyen idea, eszmerendszer nem tudott az emberből tökéletesebbet kihozni, mint ami önnön maga. Én is félek, amikor elém tolja a képét egy fogatlan, piszkos alak és néhány forintot kér az aluljáróban. És nem adok, mert már hónapok óta a minuszos bankszámlámból tartom el az egész családomat, mert egyedül csak nekem van munkám. És sántán, a gerincsérvtől meg a "jóindulatú" kollágáktól meggyötört lélekkel küzdöm magam végig a napjaimon. Lesz--m, h másnak is szenvedés ebben az országban élni. Csak addig maradok itt, amíg feltétlenül szükséges. Azok útját, akiknek nem tetszik, ami ebben az országban van, Fletó már kiadta "akinek nem tetszik itthon, az elmehet".
 
2012. március 23. 18:17
Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.
2012. március 23. 16:29

megtekintés Válasz erre:   - 2012. március 21. 19:09

Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.

Szia!
Lehet én már egy javított változatot olvastam az előbb, de nekem nem jött le, hogy két éve meg hasonlók...nincs ebben semmi politika, mármint olyan értelemben, hogy ne férne el itt az oldalon.

"...de jelenség évszázadok óta az európai történelem része, a sérelmek vélt, vagy valós rendszerében."

Történelemről ír, nem csak a jelenről...
2012. március 23. 16:26
Érdekes amiről írsz, egy hsz. nem elég cáfolni vagy megerősíteni. Írj még nekünk, aztán majd látjuk, hátha egyszer kifejtésre késztetsz...
2012. március 22. 16:10
Szia János!

Tudod a félelem, az valamilyen szinten mindenkiben benne van, főleg ha azt érzi, van valami csekély kis veszteni valója (pl, család, ) . Sajnos egyre nehezebb kiállni valami, bármi mellett, mert tudod mások is ezt látják! Nagyon nehéz egy oéyan környezetben amit nem ismersz elmondanoi, "nem értesz egyett azzal amit látsz, vagy hallasz", nagyon könnyen egyedűl maradsz a véleményeddel, hiába értenek veled eggyet sokan.
Ha pedig egyedül vagy, sajnos az olyan kitetovált, kopasz egyénektől, bizony félsz!
Tudom miről beszélek, sajn os volt rá példa!
Óvatos duhaj lettem!

Maresz
2012. március 22. 09:04
Kedves János!

Köszönjük a mélyen szántó gondolatokat!

Pussz, Tündér
 
2012. március 21. 19:09
Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.
2012. március 21. 16:42
Kedves János!

Szomorú képet vázoltál... Hogy mit érzünk? Én magam tehetetlenséget, dühöt és szégyent. Semmi esetre sem közömbösséget, ha látom mások szerencsétlenségét. Akkor, amikor az ország jelentős része szegényedik és csak egy szűk réteg mondhatja magát gazdagnak, nem lehet senki sem biztos a holnapban. A félelem tud bénító lenni, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe. Elég, ha csak arra gondolok még egy-két olyan nehezebb hónap, amit most már magam mögött tudhatok, de... a szelét közelebbről éreztem már...
Nagyon sokan érezhetik, hogy nincs és belátható időn belül nem is lesz segítség.

Üdvözöllek,
Éva
Feleségek.hu csevegő

Online felhasználók:

Privát csevegő béta

Csevegő partnerek: