A kihívás napja
Látogatók száma: 52
Átél az ember néha unalmas napokat és néha olyanokat, mintha az unalmas napok alatt felgyülemlett izgalom és nehézség hirtelen észbe kapna, és be akarná hozni a lemaradását. Az egyik szombati napom pont ilyen volt.
Kezdődött azzal a hőn áhított programmal, melynek során iskolánk összes tanulója és azok szülője összeméri kitartását és erősségét a környező települések iskoláival, egy „Ki tud messzebb gyalogolni lóhalálában” típusú versenyen. Én a legkisebb távon indultam, azon egyszerű és örömteli ok miatt, mivel a lányom egész osztálya ezt a távot célozta meg. Na, azért ez is 13 km, ami egy kényelmes sétának már nem nevezető, de azért még nem kockáztatjuk meg vele, hogy rohammentő vigyen el túra helyszínéről. Legalábbis ebben reménykedtem. Egy pár évvel ezelőtt megismerhettem a 20 km-es távot, és arról már kevésbé vannak szép emlékeim. Konkrétan az utolsó egy-két kilométeren fizikai fájdalmat okozott akár egy lépés megtétele is, a cél pedig olyan messzinek tűnt, mintha Mekkába akarnék elzarándokolni. Igaz, a hosszú ruha nem képezte öltözékem részét, de majdnem úgy éreztem magam, mintha a zarándoklat hősi halottja lennék mindjárt. Azért azt hozzá kell tenni, hogy akkor 15 kilóval többet nyomtam, valamint sajnos ez a túra nem olyan, hogy zsebre tett kézzel sétálgatva minden fánál megállva rácsodálkozunk a természet szépségeire, távcsövön nézzük a madárfészkeket, térden állva makro fotót készítünk egy fűszálon mászó hernyóról, őz és vaddisznó nyomokat olvasunk. De nem ám. Ez sajnos időre megy, és erős a gyanúm, hogy Usain Bolt volt azon szakértői bizottság elnöke, aki a teljesítés szintidejét meghatározta. Egyébként akár egy katonai akadémián érezné magát az ember, erőltetett menet hegyre fel, árkon-bokron, tűző napon. Eszembe jutott, hogy közben fütyülhetném a „Híd a Kwai folyón” c. film főcímdalát, de úgy kevésbé lett volna hatékony a légvétel, így felhagytam ezzel a szándékommal. Lányom amúgy azzal a tudattal indult neki a túrának, hogy az mindössze annyi lesz, hogy az útvonal elején lévő kis erdőn végigsétálunk. Ez nagyjából 500 m. Sajnos csalódnia kellett, ennél jóval többről volt szó. A túra részleteivel nem untatok senkit, túléltük, részemről könnyebb volt, mint gondoltam, lányom azonban nagyon elfáradt. A nevezési díj mellé – merthogy ingyen nem lehet gyalogolni az erdőben és a kukoricaföld mellett – kaptunk egy-egy kupont, mellyel a strandra lehetett belépni kedvezményes áron. Persze gyermekem egyből menni akart, nekem azonban ki kellett őt ábrándítanom, sajnos délutánra még beterveztem egy vásárlást. Hétköznap a munka és az iskola miatt nem tudjuk megoldani, vasárnap meg ugye zárva minden. Ezt meghallva lányom egyből kérlelni kezdett, de úgy, mint amikor megakad a lemez a „lécci, lécci, lécci” refrénnél. Ezt hatástalannak látva átcsapott sírás-zokogás-durcásság-mérgesség-haragosság-szúrósszem eklektikusságába. Ebből hol egyik, hol másik érvényesült, néha több is egyszerre, de a sírás egy idő után állandósult már csak a fáradság miatt is. Nem baj, azért muszáj volt elmenni vásárolni, úgyhogy ennek ellenére felkerekedtünk.
Na, a bevásárlóközpont tényleg közel van, szinte a szomszédban. Mindössze 20 km-t kell megtenni autóúton, majd további 30-at autópályán. Ez persze tényleg semmiség lenne, ha nem érezném úgy magam, mintha Mosott Rongy vagy Alvó Asszony lenne az indián nevem. Férjem nem szeret vezetni, neki túra sem kell, hogy elaludjon a volán mellett, így ez a feladat most is rám marad. Hajtok az autópályán, mintha magamat, mint egy filmet nézném kábán kívülről, tompán és bódultan fogom a volánt. Időnként felszökik az adrenalin szintem, amikor egyszerre 6 kamiont kell előzni 120-al az 1.0-ás 12 éves Suzukinkkal, miközben a visszapillantóból azt lesem folyamatosan, hogy mikor ér utol égy erőszakos BMW terepjáró vagy egy legújabb Mercedes vagy Audi 200-al száguldva, és heves villogásokkal mikor lök át minket a külső sávba. Eme képzelgésem szerencsére nem válik valóra, csupán egyszer vágnak elénk, amikor 110-el haladunk, de végül is egy fékezés és kb fél méter meggátolja, hogy összetörjük magunkat.
Megérkezve a bevásárló központba, megcélozzuk a sport áruházat, hogy cipőt vegyünk. Mintha mindent ingyen osztanának, annyian vannak, ülőhely egy száll sem, állva kell próbálni mindent. Imádok ilyen helyen vásárolni, mert míg én cipőt próbálok, azaz próbálnék próbálni, folyamatosan a lányom nyúz, hogy neki milyen kell, fiaim és férjem pedig kipróbálnak minden sporteszközt, ami csak kipróbálható. Addig próbáltam, míg valahogy a lányom berakott egy cipőt magának, ami szerinte jó lesz. Csak az a baj, hogy mivel a 36-os kicsi volt, 37-es pedig nem volt, azt gondolta, megoldja úgy a problémát, hogy betesz egy 38-ast. Ezt persze csak fizetés után vettük észre, és az, hogy ez 2 centivel nagyobb, mint a lába, egyáltalán nem zavarta. Kb 3 óra keserves küzdelem után beállunk fizetni. Blokkolnak, kimondanak egy szörnyen nagy összeget, lehúzzák a kártyát. Aztán még egyszer. És még egyszer. Nem fogadja el. Érthetetlen, mivel pénzt van rajta, a többszöröse. A pénztáros türelmes, stornóz. A biztonsági őrt megkéri, hogy rakja félre, amíg mi a szomszédos hypermarketben felvesszük a pénzt az automatából. Elcsigázottan felveszem a pénzt, sikerül újabb blokkolás után távozni a boltból. Az említett kissé nagy cipőt lányom felvette a parkolóban, ami után szembesültünk vele, hogy vagy Chaplinnek nézik, vagy hasra esik az első pár méteren, így férjemet visszaküldtem, cserélje be a cipőt. Nyilván nem mi leszünk a legnépszerűbb vevők arrafelé, de talán mire legközelebb megyünk, már nem emlékeznek az egyáltalán nem problémás vevőkre. Ha meg igen, akkor mindannyian felveszünk egy álarcot valamelyik népszerű mesehős bőrébe bújva, így valószínű nem ismernek meg, bár kétségtelenül keltünk majd némi feltűnést. Hurrá, sportbolt kilőve, már csak az Auchan van hátra.
Reménykedtünk egy gyors bevásárlásban mindaddig, amíg be nem mentünk. A vásárlók számát elnézve este nyolckor felrémlett bennem, hogy valószínű légiriadó van a környéken, ha már mindenki bemenekült. Közelharcot vívva minden egyes termékért a lepusztított sorok között, sikerült még egy órát eltölteni a boltban. Közben már olyan vidámak voltunk, mint aki éppen egy temetésről érkezett. A gyerekek számára egyre inkább világossá vált, hogy ez egyáltalán nem szórakoztató számukra, így ők kilátásba helyezték, hogy legközelebb otthon maradnak. Lányom persze percenként hányta a szememre, hogy nem engedtem strandra és még cipőt sem kapott. Ugyanis még a Deichmann-ban sem volt semmi, ott is bevásárlási őrület volt, minta mindenki hirtelen nyert volna a lottón, kínálat meg semmi.
Zombiként vezettem hazáig vissza, és elgondolkoztam, vajon melyik is volt fárasztóbb ma, legyalogolni a 13 km-t vagy bevásárolni menni családostól. Olyan élmény volt mindkettő egy napon, hogy attól féltem, hamarosan a szájrángatózás, kézremegés és akaratlan vihogás tünetegyüttesét fogom produkálni. Ha mégis így lenne, talán hétfőig elmúlik, máskülönben furcsán néznek majd rám a vonaton.
A cikket írta: Grace
Hozzászólások
időrendi sorrend
Így, utólag olvasva vicces a történet. De magam is sejtem, hogy aznap nem sok kedved volt nevetni. Kitartást kívánok! :)
Pussz,
Tündér
Értem és megértem.Nálunk is most nagy változások jönnek és én bizony őszintén megmondom,be vagyok rezelve rendesen.Vannak nagyon nehéz időszakok.Számunkra most megint ilyen jön.Gondolj rám nagyon!
Puszi
A nap mindig süt, még akkor is, ha a felhőktől nem látjuk és pillanatnyilag nem érezzük a melegét. De tudjuk, hogy ott van.
Gondolok Rád!
Puszi!
Szép jó estét.
Bocsi,hogy ide írok én vagyok/voltam kopterikus csak a nickem alatt leírtam,hogy,hogy jártam egy hölgyeménnyel.Miatta kelett változtatnom a E-mail címemet.
Csak most nem tudok be írni.
Az üzeneteimhez nem tudom,hogy miért.
Előre is köszönöm a választ.
Jó éjjszakát.
Ebben sajnos nem tudok segíteni.Van a lap bal szélén egy csik benne :"üzenetek Tündérnek"próbálj tőle segítséget kérni!
Üdv.
Kedves Anyu!
Persze, sokkal több az öröm, mint az ilyen kellemetlenségek. :)
Csak mostanában kicsit halmozottabban jelentkezik az utóbbi. :)
Puszi!
Puszi
Bocsi,hogy ide írok én vagyok/voltam kopterikus csak a nickem alatt leírtam,hogy,hogy jártam egy hölgyeménnyel.Miatta kelett változtatnom a E-mail címemet.
Csak most nem tudok be írni.
Az üzeneteimhez nem tudom,hogy miért.
Előre is köszönöm a választ.
Jó éjjszakát.
Nem is tudod,mennyire ismerős a szitu!Aki három gyermeket felnevel,annak már mindenben volt része.És még mi vár rá?!De ott vannak azért az örömök is,csak egy ilyen napon arra nem mindig emlékszünk:) Üdv a klubban!
Puszi
Persze, sokkal több az öröm, mint az ilyen kellemetlenségek. :)
Csak mostanában kicsit halmozottabban jelentkezik az utóbbi. :)
Puszi!
Puszi