A költő halála
Látogatók száma: 26
Babenko cikkére és csak úgy.
Egyszer volt, hol nem volt... Kezdhetném imigyen a történetemet, de ennél sokkal kegyetlenebb dolog fog "elhangzani", mintsem meseszerűen kezdjem elmesélését.
Volt egy fiatal költő, ki arra merte adni a fejét, hogy a megírt gondolatait, érzéseinek gyűjteményét nap, mint nap közzétegye, megmutassa "gyermekeit", azaz alkotásait.
Így tett három hónappal ezelőtt, mikor egy szomorú hír kapcsán, egy odaillő verset talált masnival összekötött versei között. Lassan, komótosan legépelte, s egy kattintás után útjára engedte az éterben. Bár csak ne tette volna!
Alig hűlt meg, azaz ki verse a neten, kommentek százai röpködtek feléje. Alig győzte olvasni, de ezek közül kitűnt az egyik, melyben a gyakran visszatérő hozzászóló kikérte magának, mi jogon írt Ő – azaz az író – olyanról, miről még senki, előbb várta volna meg egy híres költő állásfoglalását, alkotását ebben a témában, s csak azután merjen ezen érzésekről írni.
A fiatal költő többször átolvasta, értelmezte a szavakat, külön-külön, majd együtt, s csak egy dolgot nem értett, a legfőbb hibáját: „Mert írni egy Őt foglalkoztató érzésről, gondolatról.”
Választ küldött, tisztelet teljeset, de nem megalázkodót. A hatás még rosszabb volt. Már-már azt kérte, szinte követelte a hozzászóló, hogy törölje versét, mert azt igen-igen másképp kellett volna megírnia, s kezdte nyomban a felsorolást. Sem a főhős, sem a környezet, sem a téma nem illik össze, tehát írja újra vagy át, s majd megmondja, arra gondolt-e vagy sem, mármint a hozzászóló.
A fiatal költő nagyokat nyelt, de versét megváltoztatni nem állt módjában, hisz akkor már nem azt a gondolatot üzente volna, mire gondolt, mit közvetíteni akart.
A hozzászóló egyre dühödtebb üzenetekkel bombázta az alkotót. Felhasznált sok embert is, hogy alátámassza "igazmondását", rábírva a többieket, hogy rákényszerítsék művének megmásítására, avagy megsemmisítésére.
A fiatal költő makaccsá lett. Megvédte művét, mint anya a gyermekét. Érezte, hogy itt már másról van szó, egy aljas emberi érzésről, melynek még nem adott nevet.
A hozzászóló - mivel látta leendő kudarcát - újabb fegyvert "vetett" be. Boncolgatni kezdte lelkét, énjét, s családjának minden egyes tagját. A jelzőkkel teli világában rossz-negatív-ellenséges szavak jelentek meg, s elhatározta, hogy megsemmisíti a mű alkotóját.
Közben a költő visszaesett lelki bajába, vergődött, s már csak a hozzászóló szavai röpködtek fejében. Az utolsó mondat vésődött bele agyába, szinte beleégette magát: "Ha a helyedben lennék, legelső dolgom az lenne, hogy magam vessek véget életemnek! S mivel nem vagyok Te, gondolkodj el önmagadon, megtisztítva ezzel is világunk!"
Az utolsó hozzászólást nem követte sokáig válasz. A hozzászóló egymás után ismételgette a válaszra váró bejegyzését.
Csendes, szomorkás hangulatú cikk jelent meg a neten. Egy fiatal költő haláláról írtak verses beszámolót, melyben írója mélyen adózik az oly korán, tragikusan elvesztett tehetségről.
A hozzászóló megunta, s kinézte magának a következő alanyát. Nem volt nehéz.
Megtalálta.
A cikket írta: kiki64
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
lehet
s persze bújdosik, mert gyáva alak, ám veri magát, mert dühöng a lelke
mert tehetségtelen
:)
"A köcsögök sorsa, hogy előbb utóbb eltörnek, nem fél ?"
hisz a köcsögök sorsa sem az, hogy eltörjön, hanem hogy az embert szolgálja.
:)
Válasz erre: kiki64
lehet, hogy mindenki, aki jól ír, összetalálkozik az IRIGYSÉG főnökével, kedves Babenko, s mikor hamar kifogy az érvekből, szétcincálja az embert, persze, ha hagynánk
lehet
s persze bújdosik, mert gyáva alak, ám veri magát, mert dühöng a lelke
mert tehetségtelen
:)
:)