A mankó

Látogatók száma: 88

Jó vagy rossz, elképzelt, vagy elképzelhetetlen dolog legyen is az, kedvenc barátnőmmel mindig történik valami. Óriási vihogások között szoktuk megbeszélni, kitárgyalni az eseményeket.

Agilitása nem ismer határokat. Ő a pozitív életerő, Ő a MARCSI! Így, csupa nagybetűvel. Külön kategória. Minden együtt töltött perc felüdülés vele. Egyszer a nagy történések, intézkedések, életigenlések közepette félrelépett és eltörte a lábát. Mentő, kórház, röntgen, fekvőgipsz, haza. A bezártságot, a helyhez kötöttséget nehezen viselte. Lassan már a pozitív életérzése is kezdett kopni. Pár hét után azonban szép, fehér, masszív járógipszet kapott. És ettől szárnyakat is, hogy végre kimozdulhatott a négy fal közül. Fia a segédeszközök egész arzenálját cipelte haza, hogy anyját a gyógyulásban segítse. Konkrétan egy pár mankót, egy helyre kis sétapálcát és egy gyönyörű fehér botot. Honnan kerültek a fiú látó körébe ezek az eszközök, arra nem kérdeztem rá, de, hogy tisztességes úton kerültek a házba, az biztos. Persze a történetnek ez a része nem is lényeges. A választékból természetesen a fehér bot nyerte el legjobban a barátnőm tetszését. Mondván, ez harmonizál legjobban a fehér gipszkötéssel. Több hét szobafogság után fogta a fehér botot, és lassú dupla kopogással (egyszer a gipsz, egyszer a bot) kimerészkedett az utcára és rövid sétára indult. Alig hagyta el házat, pár méter megtétele után szembejött vele a szomszédasszony. Amikor meglátta, rámeredt a fehér botra és rémülten csapta össze a kezét: Úristen Marcsi! Megvakultál?

A cikket írta:

előző cikk következő cikk

12 szavazat