A múlt, ha kisért ...
Látogatók száma: 60
Az élet osztja a pofont, néha vissza is ad! Büntetlenül senki nem ússza meg.
I. rész
- Hogy a fene enné meg a rohadt trógerját. – sziszegi nagyanyó a fogai közül.
Átkozott emléked miért kísért még ma is. Becserkésztél és én naiv hittem minden szavad. Szeretsz, nem is emlékszem, mondtad-e. Vagy csak annyira hinni akartam, hogy fontos vagyok neked, nem is gondoltam rá, hogy ez az egy szó el sem hagyta a szád. Egy förtelmes rémálom volt együtt létünk. Még ma is iszonyattal tölt el. De hogy miért éppen most buggyan ki belőlem? Talán, mert az utóbbi időben annyi a bántalmazás, a mások ellen elkövetett bűn, bűncselekmény, és nekem sikerült élve elmenekülni tőled.
(Erről jut eszembe, egy kedves ismerősöm mondta: „Tudod azon gondolkodtam, hogy téged, akik megbántottak, megaláztad, egyik-másik már nem él. Vajon miért? Te nem vagy átkozódó, bosszúálló típus és különben is, tudott dolog, az átok nem fog”).
Besírtad magad az életembe, hogy a feleséged, a galád kisemmizett, utcára tett és nincs hol, a fejed lehajtani. De van egy szép nagy telked, ahol építkezel és a közös jövőt velem együtt képzeled. Hoztad a cókmókod és betelepedtél az életembe. Én balga fiatal, hagytam.
Egy délután soká értél haza. Aggódtam, nem esett tán bajod útközben. Részegen lekászálódtál a motorról és bambán vigyorogva, azt mondtad: - Megesik az ilyen, de ez az utolsó.
Megkezdődött az építkezés. Mesteremberek nélkül, mondván, amit megcsinálhatunk, az nem kerül pénzbe. A téglát, ami sokszor forró volt, még éjjel is pakoltuk. Összeégetve a kezem, fogcsikorgatva, nem visszaszólva, senkinek nem panaszkodva, teltek a napok egymás után. A régi bontott ablak, ami tán másfél mázsát is nyomott, s mert nem tudtam felemelni, szidtál, átkoztál, az összes rokonommal együtt. Reggeltől-estig etettem a betonkeverőt, hordtam az anyagot, hogy az áthidalót a helyén tudd beönteni.
Megbetegedtem, az ágyból fel sem tudtam kelni. Az orrom alá dugtad a kezes papírt, hogy írjak alá a hitelnek. Megtagadtam. Karomnál fogva kirángattál az ágyból és a földhöz vágtál.
Végre elkészült a ház. A kerítés, még a gyümölcsfák is a helyükre kerültek, amibe én teljesen belerokkantam.
Eljött a költözés ideje. Volt új ház, új bútorok, csak új élet nem lett. Volt új televíziónk is, de csak azért, mert másnak is volt, nézni, azt nem lehetett.
Napi szlogen a szádból: „Sokat dolgoztunk, de nem eleget”!
Még, hogy utolsó italozó nap, nálad az sosem jött el. Amikor délután elkezdtél készülődni, mert mész üzletet kötni, már a kétségbeeséstől, akár a föld alá is bújtam volna. Fürdés után öltönybe bújtál, kezeidre pecsétgyűrűket húztál, ing, nyakkendő, meg a kivehető fogpótlásod. Igen a fogad hét közbe a szekrénybe bújt a polcon, mert spórolni kell, - volt a véleményed -, nehogy idő előtt elkopjon.
Tudtam mi vár rám, ha haza találsz. Részegségedben, őrjöngve, üvöltözve szitkozódtál, hogy azután másnap, amikor meg akartál dögleni a másnaposságtól, csak lábujjhegyen lehetett közlekedni a házba.
Akármilyen hullarészeg voltál, azt sosem felejtetted el, hogy meg kell fürdeni.
Vajon, mit akartál magadról lemosni?
Az aljasságot, az embertelenséget?
Belekászálódtál a kádba, megengedted a vizet, csak elfelejtettél levetkőzni. Öltönyben jól mutattál a kád vízben! Aztán, mint egy eszelős, ordítottál, hogy azonnal menjek, és vegyelek ki a vízből, mert egyedül nem sikerül.
Álltam a kád mellett, és azon gondolkodtam, mi lenne, ha nem segítenék. Esetleg belecsúsznál a vízbe! De kihúztam a dugót, lefolyt alólad a víz. Mire beértél, órák teltek el, én alvást színleltem, de hiába. Követelted, ami járt neked.
Járt neked a szád, te semmire kellő, semminek nem nevezhető, embernek látszó valami.
Volt egy délután, amikor a boltból, talán a te számításod szerint öt perccel később értem „haza”. Leszaggattad rólam a ruhát, a vállaimnál fogva rángattál, a falhoz vertél, fejem hatalmasat csattant, az ájulás környékezett, és abban az állapotban akartál az utcára kilökdösni. Állati hangon üvöltötted: - Takarodj haza anyádékhoz, had tudják meg milyen ócska ribanc vagy.
A cikket írta: D Klári
Hozzászólások
időrendi sorrend
Édes Istenem!!!! Ez a kárhozat maga. Egyértelmű, hogy ki fog elkárhozni. A gyűlölet édes kevés kifejezés egy ilyen emberre. Áldott legyen az úr, hogy ezt nekem nem kellett megtapasztalnom. Ha százszor ennél kevesebbet is tűrök el, de azt sem lennék hajlandó. Ember az ilyen állat?
A gyűlölet sehova nem vezet.