A nagy balhé
Látogatók száma: 49
Főnökbalázs beszerzett pár kütyüt. A legújabb az autóba szerelhető nyomkövető, amelynek lehallgató funkciója is van. Egyik reggel megmutattam DD-nek. Totál kiakadt:
- Akkor most ilyen lesz a céges autókban? És folyamatosan azt fogjátok hallgatni, miről beszélgetünk útközben?
- Dehogyis - próbáltam megnyugtatni. - Nézd, itt a leírás. Vagy a nyomkövetés működik, vagy a lehallgatás, a kettő egyidejűleg nem. Nyugi, nem azért vette...
- Nem ismered te még Balázst, Tami - legyintett, és ott hagyott egyedül az irodában. Megfogadtam, hogy inkább leharapom a nyelvem, de nem szólok erről Balázsnak. Aztán csak nem hagyott nyugodni a tény, hogy a fiúknak megint üldözési mániájuk van. Délutánig bírtam, és műszak vége előtt rákérdeztem: - Balázs! Ugye nem akarod lehallgatni a fiúkat?
Ártatlan szemekkel nézett vissza rám: - Miért akarnám?
- DD látta, hogy a nyomkövető azt is tudja. De ne haragudj, így nem lehet rendesen dolgozni. Nem egyértelmű a fiúk számára, hogy őket csekkolod-e vagy sem. Szerintem nem tesz jót nekik, ha bizalmatlanságot éreznek részedről.
- Jajj, Tami, nincs nekem arra időm, hogy azzal foglalkozzam, mit beszélnek! - válaszolt szinte felháborodva.
- Oka van, hogy így érzik. Szerintem mutasd meg nekik, mire való, és aktiváld be előttük, hogy megnyugodjanak. A te érdeked is, hogy a fiúk megbecsülve érezzék magukat.
Balázs áment mondott, én pedig úgy éreztem, ettől mindenki boldog lesz.
Másnap, mikor megérkeztem, DD épp az irodából jött ki, és igencsak félvállról köszönt. Mosolyogtam rá, nem viszonozta. Gondoltam, rosszat álmodott - hangulatember, majd elmúlik.
Mikor beléptem, Főnökbalázs közölte, hogy számon kérte DD-t, miért hiszik azt, hogy ő lehallgatja őket. SZÁMON KÉRTE!
- Mit mondtál neki pontosan? - kérdeztem ijedten.
- Hogy visszamondtad nekem, hogy mit mondott, és hogy ne legyen üldözési mániája - felelte.
- De én nem ezt mondtam! Most tudod, hogy fog utálni?
Teljesen magamba zuhantam. Hát ennyi volt a jó kollegiális kapcsolat. Balázs mindent tönkretett, de csak legyintett egyet, hogy majd megbékélnek. Nem érezte át a súlyát.
Egész nap azon gondolkodtam, mit csináljak, hogy mondjam el a fiúknak, hogy egyáltalán nem erről volt szó, és hogy nem vagyok vamzer, mellettük állok, nekik próbáltam segíteni. Végig bőgtem a fél napot. Aztán eljött a délután, és tudtam, hogy nem halogathatom a beszélgetést, ki kell mennem hozzájuk. Ott álltak, és amint kiértem az udvarra és megszólaltam, DD hátat fordított nekem, bekapcsolta az MP3 lejátszóját, és bedugta a fülét, hogy még csak ne is hallja, amit mondok. Laci szintén nem szólt, a többiek is tőmondatokban válaszoltak a kérdésemre. Úgy éreztem, nincs ott maradásom, visszamentem az irodába, és megvártam, amíg elindulnak a következő ügyfélhez. Aztán kimentem, hogy elrakjam a kávés termoszt. Az ablakpárkányra rakva találtam meg, tele volt. Már a kávém sem kell nekik.
Főnökbalázs közben visszaért, és látta, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán. Nem bírtam tovább, nekiestem: - Jól bekavartál köztünk! Szerinted így most jó lesz, hogy nem fogok tudni értelmesen kommunikálni a fiúkkal?
Egy pillanatra meghökkent, aztán kitalálta, hogy pénzt kellene felvenni a bankból, így ha DD visszaért, elküld minket együtt, és az úton kénytelen lesz hozzám szólni. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy kényszerből beszélgessen velem. Ezt Balázs értésére is adtam, de nem hatotta meg. Azt mondta, így nem lehet együtt dolgozni.
- De én nem megyek vele! Így nem! - tettem egy utolsó kísérletet, hogy lebeszéljem. De közben DD megérkezett, és nem volt más választásunk, bár láttam, hogy egyáltalán nem fűlik a foga ahhoz, hogy egy légtérben, kettesben tartózkodjon velem.
Bedobtuk hát magunkat a céges autóba, és elindultunk. Össze-vissza babrált a kocsiban az ablaktörlővel, csak hogy levezesse a feszültséget. Aztán nem bírtam tovább, és hozzáfogtam: - DD, ez most Balázs miatt van? Mert én nem azt mondtam neki, amit gondolsz...
- Tami! Hagyjuk ezt, jó? Ne beszélgessünk! - zárta rövidre a témát. Úgy éreztem, sosem érünk oda, pedig jó, ha 5 perces az út. Vágni lehetett a feszültséget, a kínos csendet, a gyűlöletet az utastérben. A számat harapdáltam, hogy rám ne törjön valami hisztérikus zokogás. Elveszítettem DD-t! A legnagyobb bizalmasomat. Utál engem! Az egész világ darabokra törve hevert előttem. Vagy inkább én hevertem ott darabokra törve. Semmi nem számított többé. Egy senkinek éreztem magam, és még annál is kevesebbnek. Egy semminek.
Azt sem tudom, hogy értünk vissza a telephelyre. Egyszer csak újra ott voltunk. Leültem az íróasztalom elé totál megsemmisülve, és valahonnan távolról hallottam, hogy Balázs érdeklődik, mi volt, de csak annyit tudtam válaszolni, hogy semmi. Aztán lejárt a munkaidőm, és mikor indultam hazafelé, megtaláltam az előtérben az aznapi munkalapot. DD arra sem méltatott, hogy behozza nekem. Nem tudtam mást tenni, mint a könnyeimtől alig látva hazavezetni, és azon gondolkoztam, a fiúk ennyire fontosak nekem, vagy DD. A válasz egyértelmű volt...
A cikket írta: Bigyóka
Hozzászólások
időrendi sorrend
Fel a fejjel!