A pillanat
Látogatók száma: 60
Ma került elém egy poszt, amiről jutott eszembe a gondolat a pillanatról, amely csak akkor válik igazán fontossá és nyer értelmet, amikor valaki a közelünkben,akár családtag vagy jó barát vagy ismerős elérkezik hozzá. Amíg a testünket és lelkünket nem emészti valami kórság nem is foglalkozunk azzal a ténnyel, hogy az élet egyszer véget ér.
Amikor jól benne vagyunk a sűrűjében, nem érzékeljük az idő múlását,nem értékeljük, mély konklúziókat nem vonunk le.Sokáig úgy élünk, ahogy esik úgy puffan. Néha jó kedvünk van,néha mérgeskedünk, de sosem mélyedünk el azokban a percekben. Aztán jön valami más és ha akarunk ,ha nem elkezdünk félni, elkezdünk gondolkodni és elkezdünk menekülni. Nem akarjuk elhinni, hogy ez a pillanat mindenkit utolér, így minket is. Amikor valakiben tudatosodik, hogy nem végtelen a létünk, elkezd a múltjában kutakodni, elkezdi sajnálni a meg nem történteket, fájlalja az elszalasztott boldogságot, a ki nem mondott szavakat, a kihagyott szerelmeket, a nem teljesült álmokat, vágyakat.
Ösztönösen elkezdünk rohanni, hogy behozzuk a lemaradást és közben elvesztjük ismét az életünket, elveszítjük a jelent. nem élünk,mert valamiféle bizonyítási vágy, egy kényszer hajt bennünket, hogy gyorsan rakjunk bele mindent, ami belefér a mi kis történetünkbe. Rettegünk,hogy üres, semmitmondó utunk végén nem tudjuk azt mondani,hogy megérte.Ez az ámokfutás nem engedi, hogy a szívünk és a lelkünk igazi értékeket,igazi érzéseket nyisson meg számunkra, mert nem vagyunk hajlandók meghallani a belső hangunkat és eszünkben sincs olyan életet élni,olyan minőségi életet élni, amire azt mondhatjuk majd a pillanatnál,hogy igen, ez jó volt.
Mennyivel könnyebb volna, ha az értékelést időben tudnánk a magunk javára fordítani! Milyen nagyszerű lenne, ha az ünnepi érzések,mint a szeretet és szerelem és barátság és öröm, és boldogság egyértelmű üzenetté válna a mindennapokban! Ha nem lennénk restek,néha megállni és befelé fordulva hallgatni a saját szívverésünket! Az élet szép és tartalmas is lehet, ha értékeljük a pillanatokat, amivel rendelkezünk.
Merjetek élni, mert az utolsó pillanat , vészesen robog felénk és onnan nincs visszaút!
A cikket írta: herdika
Hozzászólások
időrendi sorrend
De Ilona, miről beszélsz, fiatal vagy!
Én már valóban ,-emberi számítás szerint-az út vége felé kullogok és igenes bevallom, félek a haláltól, mert szomorú alkalmam volt néhány haláltusának a tehetetlen szemlélője lenni.A halál sohasem szép, de el kell fogadnunk, mert az életünk lezárása. Öregen mégsem ez a legborzasztóbb, hanem az, amikor egyszercsak észreveszed, hogy elfogytak körülötted az emberek, a szeretteid, a barátaid...Szörnyű érzés túlélőnek lenni fáradtan, öregen, megtörten...Ilyen állapotban nehéz azt mondani, hogy örülök minden napnak, órának...
Igen, olvastam az írásodat, hogy mit meg nem tettél... és megértelek... Ezek igen megrázó esetek... Tavaly májusban búcsúztam el a nővéremtől, nem sokra rá az egyetlen barátnőmtől... és osztálytársamtól. Tudom min mehettél keresztül...
Jobbulást kívánok a párodnak, tudom, hogy nálad jó kezekben van... és megteszel mindent, ami tőled telik, hogy amitől mindannyian félünk, mennél később következzen be...
Puszillak!
Kedves Éva! Lassan 52 évesen,már sok mindent megtapasztaltam. Többek között tavaly szeptemberben a férjem mellettem halt meg. Az újraélesztését én kezdtem el, szembesülve a pillanattal, amit már senki nem tud elfelejtetni velem. Azóta hol félek, hol élek, hol nem veszek róla tudomást, hol éget belülről.....Hidd el, tudom milyen!!!! Üdv.
Jobbulást kívánok a párodnak, tudom, hogy nálad jó kezekben van... és megteszel mindent, ami tőled telik, hogy amitől mindannyian félünk, mennél később következzen be...
Puszillak!
Kedves Herdika!
Amíg az ember egészséges és fiatal, addig gondtalan az élete. Amikor jönnek a betegségek, akkor rádöbbenünk, hogy nem vagyunk sebezhetetlenek, de megtanuljuk helyén kezelni a betegségünket, és együtt élni vele, oly módon, hogy teljes életet éljünk.
Nem hiszem, hogy az elmúlás lehetőségének gondolatával kellene foglalkoznunk.
Üdv: Yolla
Kedves Herdika!
Abban a korban, amiben vagy, talán én sem foglalkoztam még az idő múlásával, de hidd el, eljön az a pillanat, amikor már elkerülhetetlen, fontossá válik számodra is, emlékeztetni fog rá az időközben elvesztett szeretteid (szüleid, testvéreid) hiánya, a körülötted lévő magára maradt, hozzád közel álló emberek sorsa téged is megérint, nem hagy hidegen, sokan elmennek már eddigre a barátaid, ismerőseid közül is... Emlékeztetni fognak arra, hogy véges a te időd is. Ezt nem lehet elkerülni.
Nagyon is a jelennek élünk, a pillanatnak, kihasználva mindenegyes percét a napnak. Nem rohanva, hanem tudatosan, és célratörően. Nem valamiféle csodára várva, hogy mindaz, ami fáj, bennünket elkerül... Megsokasodnak azok a pillanatok, amikor elmélyülünk, belegondolunk abba, hogy az életünk véges.
Puszi
Amíg az ember egészséges és fiatal, addig gondtalan az élete. Amikor jönnek a betegségek, akkor rádöbbenünk, hogy nem vagyunk sebezhetetlenek, de megtanuljuk helyén kezelni a betegségünket, és együtt élni vele, oly módon, hogy teljes életet éljünk.
Nem hiszem, hogy az elmúlás lehetőségének gondolatával kellene foglalkoznunk.
Üdv: Yolla
Abban a korban, amiben vagy, talán én sem foglalkoztam még az idő múlásával, de hidd el, eljön az a pillanat, amikor már elkerülhetetlen, fontossá válik számodra is, emlékeztetni fog rá az időközben elvesztett szeretteid (szüleid, testvéreid) hiánya, a körülötted lévő magára maradt, hozzád közel álló emberek sorsa téged is megérint, nem hagy hidegen, sokan elmennek már eddigre a barátaid, ismerőseid közül is... Emlékeztetni fognak arra, hogy véges a te időd is. Ezt nem lehet elkerülni.
Nagyon is a jelennek élünk, a pillanatnak, kihasználva mindenegyes percét a napnak. Nem rohanva, hanem tudatosan, és célratörően. Nem valamiféle csodára várva, hogy mindaz, ami fáj, bennünket elkerül... Megsokasodnak azok a pillanatok, amikor elmélyülünk, belegondolunk abba, hogy az életünk véges.
Puszi