A sors egyik keze elvesz, a másik viszont ad!

Látogatók száma: 63

Láttam, hogy mások is bátorkodtak írni az életükről, betegségükről, egyebekről, hát jöjjön az én történetem.

Elég töprengős típus vagyok, szóval sokmindenbe szoktam belegondolni mélyebben. Legutóbb a sorson töprengtem. Kiszámíthatatlan, de éppen ezért izgalmas. Valamilyen szinten a személyiségünket is formálja. Érdekes, hogy már a születésünkkor eldől a sorsunk! Kinek jobb, kinek nehezebb sorsot szán az élet. Én az utóbbiba tartozom, de igyekszem úgy felfogni, hogy ez is egyfajta „edzés”, egy „próba”, hogy mennyit bírok. Persze amíg erre a nézőpontra jutottam, elég rögös volt az utam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem törnek rám olyan gondolatok, hogy „miért kellett így lennie?”, de az biztos, hogy mostanra tudatosan próbálom jobban kezelni a nehézségeket. 21 - lassan 22 - évem alatt a sors megtanított tűrni, elfogadni, kivárni és legfőképpen küzdeni.

A gyermekkorom nehéz volt, hiszen a Szüleim egy időre mosolyszünetet tartottak és egy erőszakos ember rászállt az Anyura. Próbálta Ő elutasítani, de olyan alattomos volt, hogy mire észbekapott Anyu, már befészkelte magát a családunkba! Anyu nem volt buta nő! ...hanem a férfi volt nagyon fondorlatos. Nem szeretnék senkit untatni az élettörténetemmel, hiszen sokáig írhatnám, a lényeg, hogy az az ember megkeserítette az életünket az alkoholizálással, az erőszakkal. Ütötte-vágta Anyut és engem, a Hugom pedig akkor még kisbaba volt, de vele is durva volt, ha sírt. Az erőszaknak nem csak ezen formáját alkalmazta. Máig is kényelmetlen visszagondolnom arra, hogy megpróbált molesztálni! Egy lánygyereknek is szörnyű, de egy fiúnak elég durva. Sunyi módon csak akkor próbálkozott, mikor Anyu nem látta, én meg nem mertem szólni, mert megfélemlített. Nem szeretnék mélyebben belemenni, sem pedig untatni másokat az életemmel, ezt csak azért meséltem el, mert lényeges lesz mindjárt. Szóval pár évig ment ez a terror - mert Anyu hiába kért segítséget, nem kapott - és az lett az eredménye, hogy mélyen sérültem lelkileg és a személyiségem is. MPD személyiségzavart állapított meg a szakember. Nem szeretném kifejteni, hogy ez mivel jár. Okoz nekem nehéz helyzeteket és pillanatokat. A bipoláris zavar szintén. Szóval a sors itt jócskán elvett... Viszont utána adott is, mert aztán egyenesbe jött az életünk. Nekem a borzalmak egy része nincs meg az emlékezetemben - gondolom nem véletlenül, hiszen az agy tudja, hogy hogyan védekezzen - de van, amit sosem fogok elfelejteni. Mindegy, már nagyjából megbékéltem a múlt ezen részével, hiszen változtatni nem lehet rajta. Szóval a sors adott, mert a Családom újra együtt volt, még ha nem is olyan minőségben, mint azelőtt, de én annak is örültem, hogy újra együtt vagyunk!

Azután megintcsak kaptam a sorstól. 16 évesen megismertem egy lányt az iskolában és mire észbekaptam, már szerelmes voltam! :-)) Végre először igazán boldog voltam, színt hozott az életembe és értelmet, valamint célt is, hiszen az volt a célom, hogy minél boldogabbá tegyem és hogy majd közös életünk legyen. Ő elfeledtette velem szinte a rossz dolgokat, mert nem is gondoltam rájuk, hiszen ott volt nekem Ő! Előre tekintettem, a múltammal leszámoltam. Nekem az okozott örömöt, hogyha magam elé helyezhettem és a kedvében járhattam. Szóval tényleg BOLDOG voltam. A hab a tortára akkor került fel, mikor megkértem a kezét és igent mondott. Rettentően örültem! 2 év maga volt a paradicsom Vele! Tele voltunk tervekkel, álmokkal és persze közös élményekkel. Ezeket senki sem veheti el tőlem és ennek nagyon örülök. Utána a sors megint közbeavatkozott. Történt egy baleset, ami elragadta tőlem Őt! Természetesen kicsúszott a lábam alól a talaj. Idegösszeomlás, öngyilkossági kísérlet, stb. Tudom, nagyon-nagyon ostoba voltam! Már tudom. ...csak akkor nem gondolkodtam. 3 éve történt, sokáig tartott a gyógyulás, de azt mondhatom, hogy már egész jól vagyok. Tudok mosolyogva visszaemlékezni, mosolyogva beszélni Róla. Ami a továbblépést illeti, próbálkoztam már, de az még nem sikerült. Egyelőre most fel is hagytam vele, jól érzem magam így egyedül. Ha jönnie kell, majd jön magától... erőltetni semmit sem jó, különösen a szerelmet. Visszatérve a Barátnőmhöz: mikor Ő elment, az járt a fejemben, hogy rosszabb már nem is történhet. Bele sem gondoltam, hogy egyszer a Szüleink is elmennek. Pedig az aztán rossz! ...és tudtam azt is, hogy Anyunak szívbetegsége van. Persze mint a legtöbb gyerek, én is azt hittem, hogy Ő örökké élni fog. Nem is volt más opció a fejemben, pedig ez így butaság, mert senki sem él örökké. Nem szeretném nyújtani a mondandómat, szóval... idén nyáron lesz 2 éve, hogy Anyu feladta a küzdelmet. Közel 3 napig küzdött az intenzívosztályon, 2x hozták vissza az életbe, szóval egy igazi harcos volt! Élni akart. A következő rosszullétnél sajnos már nem tudták a szívét újraindítani. Én azt vallom, hogy mindennek oka van, de ilyen helyzetben az ember képtelen erre gondolni, mert csak a sok „miért?”, „mi lett volna, ha...?” és „miért pont Ő?” jár a fejében. Újabb idegösszeomlást éltem át. Ráadásul bennem rekedt a fájdalom. 4 hónapig képtelen voltam sírni, vagy beszélni Róla, egyáltalán bármilyen formában megkönnyebbülni. Magamat mérgeztem belülről, akaratom ellenére. Meg is lett ennek a böjtje, legalábbis én hiszem, hogy az elfojtott érzelmek, indulatok megbetegítik az embert! Azóta már feloldódott az érzelmi blokk, de még mindig elég sokmindent hordozom magamban, mert egyszerűen képtelen vagyok kiadni. Talán ez okozta a betegségeimet. Az orvosok szerint lappangott már bennem, de gondolom ez is azért van, mert sokmindent magamban cipelek...

Az allergia, asztma, magas vérnyomás és neuropátia semmi az új „szerzeményekhez” képest. Ritka betegségek, szóval mielőtt kiderültek, párszor kiidegeltek az orvosok. Voltam már CREST-szindrómás, lupuszos, Sjögren-szindrómás, Raynaud-szindrómás, agydaganatos, stroke-os. Ja és persze nyomták belém a gyógyszereket, infúziókat. Ebből végül a Raynaud-szindróma és a Sjögren igazolódott, de amíg be nem bizonyosodott, kiagyaltam magam, Apuval, a Hugommal és a Nagynénikémékkel együtt.
A Raynaud-szindróma azzal jár, hogy stressz, vagy hideg hatására görcsöt kapnak az erek, teljesen beszűkülnek, a vérkeringés hiánya miatt elszínezve és jéghideggé, valamint fájdalmasan merevvé – időnként duzzadttá - téve a végtagokat, vagy az ujjakat. Nem egyszerre hűlnek ki, hanem általában csak egy-kettő, vagy három, a többi meleg. Mindenki csodálkozik. Máskor meg az egész kezem jéghideg. Nekem kezem-lábam érintett. A fülem és az orrom is, de azok csak kihűlnek, nem színeződnek el. Te jó ég, hogy néznék ki. :-)) Kötelező a mozgás, csak épp' ha nagyon fáj a kezem/lábam, elég rossz úgy mozogni. Mindegy, muszáj. Időnként annyira átfagy a kezem, hogy alig tudok fogni. A lábam viszont rosszabb. Van, hogy hosszú órákig, akár egész nap nincs keringés benne és lábujjaktól combig mint a jég, olyan hideg. Párszor már megkaptam, hogy csoda, hogy van még lábam. ...hát néha én is csodálkozom. Már be lett „ígérve”, hogy ha így megy tovább, le fogják amputálni. Na nem! Azt nem hagyom csak úgy! Most majd kipróbálok egy kezelést. Nem vagyok gyógyítható, ezzel tisztában vagyok, de ha már a tünetek enyhülnek, siker! Szóval meg kell próbálni!
A Sjögren-szindróma pedig támadja a belső szerveket - nálam vese, emésztés és szív érintett -, a bőrt, az idegrendszert, az izmokat, ízületeket, könny-,izzadtság- és nyálmirigyeket.
Már óvodás koromban is sokszor dagadtak az ízületeim - térd, boka - és sokszor voltam beteg. 1 hét ovi, 2 hét betegség. Nagyjából ez ment. Állanódan mellhártya, meg tüdőgyulladásom volt. Iskolás koromban valamivel jobb volt a helyzet, de akkor is sokat voltam beteg. Az étvágyam mindig rossz volt, de aztán mégjobban leromlott. Már felsős lehettem, mikor egyre többször hűlt ki a kezem-lábam, bár akkor még nem színeződtek, időnként szívdobogások jöttek rám, de ráfogták, hogy biztosan a szívzörejem miatt van. Senki nem törődött a végtagjaimmal, pedig minden ott kezdődött... Ahogy telt az idő, egyre többször hűltek ki, aztán persze jöttek más tünetek, már akkor váltogatta a színét, fogyás, hajhullás, étvágytalanság, fejfájás, szívritmuszavar, stb. Azt mondták, biztosan stresszes vagyok. Ennyi volt. Nem vizsgáltak meg jobban. Mikor újra elmentünk orvoshoz, még mindig csak annyi volt a válasz, hogy nem tudják mitől van. Mondjuk nem csoda, mert ritka betegség.
Tavaly viszont már komolyabb lett a helyzet. Megint elkezdett begyulladni állandóan a mellhártyám, vesém, állandóan fájt már a fejem és romlott a memóriám, a szívem sokszor nagyon gyorsan vert, hullani kezdett a hajam, fogytam 10 kg-t 2 hónap alatt, nem tudtam enni, a falat is gyakran megakadt, még a folyékony dolgok is félrementek, a végtagjaim továbbra is hűltek, színeződtek, a bőröm viszketett mindenhol, alig volt könnyem, nyálam, izzadni sem tudtam, nem tudtam megemelni a fejemet, vagy a végtagjaimat, volt, hogy egész napokat aludtam, stb. és egyszer görcsöt kaptam. Az egész bal felem görcsbe rándult. Irány be a sürgősségire. Nem tudták, hogy miért volt. Hazaküldtek 3 nap múlva. Aztán megint kórházba kerültem, persze akkor már kb. 60 kg voltam, pedig 170 cm vagyok. Na, ott vetődött fel legelőször, hogy talán autoimmun beteg vagyok. Elkezdtek vizsgálgatni, mindenfélére. Először megállapították a Raynaud-szindrómát és mondták, hogy mást is keresni kell mögötte, mert az "nem jár egyedül". Szóval beindult a hajsza az alapbetegség kiderítésére. Mondták, hogy lupusz, nem gyógyítható és nagyon kiszámíthatatlan. Na mondom... Aztán mondták, hogy nem lupusz, CREST-szindróma, az sem jó. Nagyon „örültem” annak is. Utána megint közölték, hogy mégsem az, hanem Sjögren-szindróma. Már a hócipőm tele volt, hogy a századik diagnózist kapom!
Aztán végre csináltak egy teljeskörű, mindenre kiterjedő, átfogó vizsgálatot és így nyert megerősítést a Sjögren-szindróma, mint alapbetegség. Nem gyógyítható, csak szinten tartható valamelyest.
A fenti tünetek közül mindegyik fennáll, de görcsöm nem volt tavaly nyár óta. Kisebbek voltak már, de az csak egy kis rángás volt, a nyáron viszont az egész bal felem begörcsölt.

Totóztak eleget, hogy mi lehet a baj. Nem engedtek suliba sem, úgy volt, hogy szeptemberben elkezdhetem, de nem kezdhettem, mert még mindig le voltam robbanva. Talán majd idén menni fog. Legalábbis remélem! Időnként nagyon megkínoz az ízületi fájdalom és a gyengeség, meg a többi, de vannak jobb napjaim, mikor szinte tünetmentes vagyok. Nem siránkozom viszont! Ez az egész cikk sem azt a célt szolgálja. Szeretném, ha az én történetem is, mint ahogy itt Másoké is, erőt adna valakinek. Ez a sorsom, elfogadom és próbálok valahogy együtt élni vele. Vannak, akiknek az enyémnél rosszabb a sorsuk, erre gondolok. A hit sem elhanyagolható, sőt! Nagyon fontos!

Szóval az élet, a sors - kinek, hogy’ tetszik - sokat elvett tőlem, de adott is sokat! Aranyos, szép Barátnőt, új Barátokat, rengeteg tapasztalatot a sok eseményből kifolyólag, türelmet, elszántságot, alázatot és legfőképpen kitartást! Hosszú utat tettem meg, de úgy érzem, hogy kezdek végre talpraállni, megtalálni, vagyis megismerni magam.

Köszönöm, hogy elolvastátok az én történetemet is!

A cikket írta:

4 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

« előző
1
2
következő »

Funkciók

Cikkajánló

A sors egyik keze elvesz, a másik viszont ad!

Hozzászólások