A tökéletes gyilkosság
Látogatók száma: 46
Alberto Pontinelli nem volt már fiatal. Az ötvenes éveit taposó megrögzött agglegény, egy jól menő ékszerkereskedés kizárólagos tulajdonosaként, Palermo külvárosában múlatta unalmas hétköznapjait. Senkit nem engedett magához túlságosan közel. Még alkalmazottat sem tartott. Reggel kinyitotta kicsiny, egy keskeny mellékutcára nyíló üzletecskéjét, este bezárta és hazament. Soha nem történt semmi különös az életében, de már nem bánta. Talán sírba is vitte volna tökéletes magányát, ha meg nem jelenik életében a NŐ.
Első találkozása az igazi szerelemmel pont egy hete történt. Az étteremből egy szűk sikátoron keresztül vezetett az útja a belváros felé, ahol dolgozott. Megfontolt léptekkel, elgondolkozva haladt el az évszázados emlékeket idéző díszes kovácsoltvas kapuk előtt, amikor meghallotta az apró cipellőcskék felettébb nőies koppanásait. Az ódon, homályos színű, néhol a sós tengeri levegőtől vékony rétegekben lemálló falak, esernyőként borultak a két ember fölé, amint egymás mellé értek és szemeik hirtelen, mélyen és nagyon bársonyosan összefonódtak. A csodás alakú fekete szépség Albertora nézett hatalmas, ártatlan boci szemeivel, és a férfi akkor vette észre hogy a lány sír. Patakokban hullottak csillagszemeiből az őszintének tűnő fényes könnyek, erősen látható nyomokat hagyva merész dekoltázsán, amitől még izgalmasnak is tűnhetett volna a helyzet. Ám a férfi inkább sajnálatot érzett, mint hirtelen testi vonzódást.
-Ne haragudjon kisasszony. Nem akarom zavarni. Elmondaná mi a baj? Hátha segíthetek - Aztán beültek egy kávézóba és Alberto aznap már nem nyitott ki. Szerelmes lett. Silvia talán harmincnyolc éves lehetett. Habár megismerkedésük óta sokat beszélgettek és nagyon közel kerültek egymáshoz, úgymond lelkileg, úriember lévén még egyszer sem mert rákérdezni a hölgy korára.
Öt nappal az első randevu után, Silvia kora délelőtt kétségbeesetten rontott be Alberto üzletébe.
-A férjem. Már megint megvert. Azt mondta, hogy meg fog ölni. Nem tudom mit tegyek. -Bárcsak Önnel élhetnék egy életen keresztül.
A férfi magához ölelte a lányt és remegve, szinte szégyenlősen mondta ki azt a pár szót amit idáig csak a könyveiben olvasott.
-Lennél a feleségem?
-Örökre és tiszta szívvel tudnálak szeretni. Válaszolta mosolyogva a lány, aztán újra legörbültek kislányosan telt, pirosló ajkai.
-Nem lehet. Amíg ő él, addig nem. Ez egy sátán. Bármire képes.
-Én viszont mindent megtennék, hogy az enyém légy - mondta Alberto - Érted? Mindent - Egymásra néztek, aztán Silvia nagyon komolyan, olyan határozottan mint aki már előre megtervezte mondanivalóját, kijelentette - Akkor végzünk vele. Van egy ötletem.
Péntek reggel tíz óra előtt öt perccel Alberto kinyitotta a gránitkövek tetején fekvő, az éjszakai párától nedves sárgaréz lakatkát. Aztán hirtelen mozdulattal felnyomta a vastag nehéz redőnyt. Az üzlet azonnal nappali világosságba borult, feledvén az elmúlt órák unalmas magányát.
Egy ideig csak maga elé nézett, mint aki azt sem tudja hogy hol van, vagy merre jár, aztán belenyúlt a fiókba, ahol a pisztolyát tartotta és határozott mozdulattal csőre töltötte.
Aztán csak várt. Úgy érezte magát mint egy megrögzött kártyás. Feltett mindent egy lapra. Az unalmas gyermekkora jutott eszébe, amit csak olyan felesleges időtöltésnek érzett, akárcsak az utóbbi negyven évet. Most azonban megtalálta azt a lelket akiért érdemes küzdeni. És ölni. Ha boldog akar lenni, akkor ölnie kell. Meg kell ölnie egy embert.
Tizenegy órakor Silvia férje belépett az üzletbe. Napbarnított, őszes férfi volt, talán hatvan éves. Erőteljes járása, komor, szinte erőszakos tekintete azt sugallta, hogy nagyon kemény ember, aki nem ismer lehetetlent. Ujjain viselt gyűrűi, termetes arany nyaklánca, amely gyémánt kövekkel volt kirakva, azonnal tudatta, hogy nagyon gazdag ember.
-Jó reggelt uram. A feleségem küldött hogy vigyem el a karkötőjét. Javításon volt. Remélem kész van - mondta és közelebb lépett, egészen a pultig.
Alberto nem válaszolt. Összeszorított tenyerében hűvösen pihent az örök nyugalmat hozó hideg markolat.
A lövés pont a két szem között hatolt be a homlok mély ráncai alá, hátrabillentve a tehetetlen testet és a gyűlölt férfi, mint hatalmas babzsák terült el a hideg kövön.
Alig fél óra múlva már felbolydult az egész utca. Ráérő bámészkodók osztották meg egymással véleményüket a furcsa támadóról, aki ki akarta rabolni az ékszerboltot, de a tulajdonos ellenállt és lelőtte. Azonnal meghalt.
A rendőrök hamar lezárták a környéket és biztatták az embereket, hogy nincs itt semmi látnivaló. Menjenek gyorsan tovább.
Alberto nyugodtan álldogált üzlete egyik sarkában és várta hogy a nyomozás vezetője kikérdezze. Fel volt készülve. Szerelmére gondolt és nem félt. Mindent egy lapra. Biztos hogy sikerül.
-Mario Soltano vagyok - Mutatkozott be a nyomozó, aki tán egy perce lépett be az ajtón, szemre véve hirtelen a helyszínt és a sarokban álló tulajt. - Kérem nyugodjon meg és mondjon el mindent.
Alberto higgadtan és megfontoltan válaszolt.
-Ez a férfi aki itt fekszik belépett a boltba és rám kiáltott. Ez rablás. Tegye ki az ékszereket vagy azonnal lelövöm. Láttam ahogy a kabátja zsebében lévő keze egy pisztolyt szorongat. Nem vette elő, de a fegyver csöve élesen rajzolódott ki a vékony zakó zsebéből. Nagyon megijedtem és féltem hogy megteszi ha nem adom oda az ékszereket, ezért előkaptam a fiókból a pisztolyomat és lelőttem. Nem tehettem mást, hiszen megfenyegetett.
-Igaza volt - mondta a nyomozó - Az olasz törvények szerint ez jogos önvédelem - Nem tudhatta hogy valóban van e nála fegyver. Egyébként nem volt. Valószínűleg csak a mutatóujját láthatta. Amit nem értek az az, hogy ez az ember sokszoros milliomos volt. Úgy tudom a felesége örököl mindent. Nagyon fura eset.
Már esteledett amikor befejezték a nyomozást. Soltano hadnagy, látszólag fáradtan, álmoskás szemekkel hagyta el a helyszínt.
-Azt hiszem, ma gyalog megyek - szólt oda közvetlen beosztottjának - Rám fér egy kis mozgás.
- Ok - Mondta Luigi a barátja - Szép álmokat főnök.
A napsugár már éppen ágyat vetett a végtelen víz felett, amikor a férfi a homokkal borított, puha tengerpari fövenyre lépett. Valakit várt.
A lány lassan közeledett a város fényei felől és alakja úgy tetszett, mint a tenger felé közeledő lágy fuvallat.
-Mint egy angyal - gondolta fennhangon Mario Soltano és boldog mosollyal ölelte át szerelmét.
Silvia a férfi nyakába borult.
-Minden a tervek szerint? - Kérdezte, miközben lázasan megcsókolta kedvese félig nyitott ajkait.
- Ezt a csatát megnyertük - mondta Mario - Nagyon ügyes voltál. Jól beetetted ezt a vén majmot. Gyilkolni is képes volt érted. Mostantól az enyém vagy és miénk a rengeteg pénz. A férjed vagyona. Szeretlek te ördög.
A lány szerelmesem bújt Mariohoz és megkérdezte: mi lesz ha Alberto kitálal mindent ha rájön a csalásra?
- Na attól ne félj. Akkor örökre börtönben fog ülni. Gyilkosságért.
A kövér arcú holdfény szégyenlősen takarta el arcát, miközben a hullámoktól ostromolt forró homokon, két szerelemes szív végre egymásra talált.
A cikket írta: Pumukli56
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
A hasonlatok viszont kissé gyenguskák. Mi az, hogy " kislányosan telt ajak"? például.
A jelzők és néhány leírás ront a történet hangulatán. Ha akarod és nem sértelek, elmondom pr.
Egyébként nagyon tetszik, ötletes!
Zs.
Jó fordulat van a végén. :)
A hasonlatok viszont kissé gyenguskák. Mi az, hogy " kislányosan telt ajak"? például.
A jelzők és néhány leírás ront a történet hangulatán. Ha akarod és nem sértelek, elmondom pr.
Egyébként nagyon tetszik, ötletes!
Zs.
Igazad van. Volt egy gondom ezzel az egésszel. Már majdnem a felénél tartottam amikor kaptam egy nagyon rossz hírt a telón. Aztán összecsaptam az egészet. Nem kellett volna feltenni. Majd megnézem hogyan lehet törölni aztán megírom még egyszer ha lesz hozzá hangulatom.
Ilyet ne tégy! Most melegében kellene, amíg benned van a miliője és a történet lüktetése. Jó az alap és jók a szereplők is, csak a személyiségük, a jellemzésük hiányos.Néhány mondat törlése illetve átírása kéne ahhoz, hogy remekmű legyen. Kár lenne törölni!
Ez egy mélyen elgondolkodtató írás. Kinek lehet hinni, kinek nem és mit meg nem tesz az ember a szerelemért.
Pussz, Tündér