Akkor megint csütörtök!

Látogatók száma: 49

Nőnap? Vagy mi a szösz... "Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény!" (Csokonai Vitéz Mihály idézet)

- Te sosem kelsz fel? – tépi fel a szobám ajtaját és az addig békésnek tűnő pillanat hirtelen tova tűnik. Elszáll…, a csend megtörik,… az álom kiröppen. Felébredek. Az álmomnak nyoma sincs már bennem, ez ártatlan kérdés ott csörgedezik a fülemben és rádöbbenek, még élek. – Milyen kedves ébresztés tőle így hat óra tájékán - tűnődök.

- Muszáj neked így berontani? – adom meg a részemről természetesnek ható választ és már tudom ez a napom sem indult el hiába. – Jó reggelt! – teszem hozzá, csak úgy mellékesen.

Bámulatos mennyit fejlődött az utóbbi időben a szókincse, amit a reakciójából kiolvasok. A gondolatait szinte csak a trágár szavak szótárából meríti. Egyformán tud szapulni mindenkit, aki elmegy az ablaka alatt, az utcán ha véletlenül keresztezik az útját, a boltban, ahol a pénztáros rosszul néz rá, ha nem áll be a sorba, mert csak egy tejfölt akar vásárolni, a szomszéd, aki nem áll szóba vele, pedig állítólag a barátnője, a postás (na nem, ez utóbbit kedveli) de legelsősorban az életemet "édesíti" meg, amikor hozzám intézett kedves szavait hallgatom. Mióta is?

Mi sem természetesebb ennél - tűnődök, hiszen az anyja vagyok, immáron több, mint negyven éve nyűjük egymást, ártatlan kapcsolat a miénk, egy baleset, ami soha szét nem váló erős szálakkal kötődik egymáshoz, tartanak bennünket szorosan össze. Eltéphetetlen kötelék.

A köhögési rohamok egyre gyakrabban törnek rám. Magamnak tettem. Visszafordíthatatlan tudom milyen apropóból fuldoklom. Honnan is tudná azt, amit én már igen, hogy ez az állapot egyre csak rosszabbodik. A kísérleteim, hogy megértse, ami napnál világosabb, sorra kudarcba fulladnak. Lepereg róla mint a viaszról a csepp. Minden szó szinte feleslegessé válik egy idő után, mert a dolgok újra csak ismétlődnek.

Van, hogy csak hallgatok, van, hogy ordítok, pedig jól tudom, egyik sem vezet sehová. Valahová, biztosan!

Milyen igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy a különböző korosztályú emberek közt gyakran van nézeteltérés, pláne akkor, ha rokonságban vannak. A feszültséget a körülményeink nehézségei is növelheti, mindeközben elveszik a lényeg, hogy értelmes dolgokról csevegjünk… Egyszerűbb volt sokszor az ő szintjére süllyedni, beismerem, mert rájöttem, hogy a szavaim attól lesznek érthetőbbek a számára, ha hangsúlyosak. Ha másból nem, legalább a kiabálásból értsen. Mindeközben én is megtanultam azt a nyelvezetet, amit korábban nem szívesen műveltem, vagy legalábbis ritkábban alkalmaztam. És az sem fedi a valóságot, mert ő nem csak az enyém. Nem egyedül hoztam őt össze. Vajon tudja ezt, érzi? Meggyőződésem mind a mai napig, hogy igen, és neki sem teljesülhetett nem egy kívánsága úgy menet közben.

Mindennel együtt, féltés, aggódás, nincs borzalmasabb dolog az egyedüllétnél. Valaki megfogalmazta ezt a véleményét egyszer és ezzel magam is tisztában voltam, vagyok. Rég rájöttem már erre, a súrlódásaink közepette is.

A cikket írta: Zséva

támogatóink