Alkonyjáróknak 5.
Látogatók száma: 59
Idejében kell kedvtelést találnunk, aminek a művelése lételemünkké lehet, sőt szükséges azzá tennünk, akár fizikai, akár szellemi beosztásból lépünk az új életszakaszba.
Vannak, akiknek nagyon megrázó élmény elhagyni a nyugdíjazáskor a munkahelyüket. Fontos azonban, hogy soha ne nézzünk hátra! Én azt hiszem, hogy ezt megtenni aztán sem késő, ha már szembe találkozunk a megváltozott életformával. Addigra már minden nagyobb dolog lezajlik az életünkben, de rengeteg apró öröm várhat még ránk. Sokan találnak új terveket, melyek minden energiájukat lekötik, így aztán nem is érzik azt, hogy rájuk már nincs szükség. Ezek az emberek aztán nem is gondolnak úgy a nyugdíjas évekre, mint a gyászos végre, inkább úgy, mint a dicsőséges újrakezdésre, amikor jut elég idejük olyan dolgokra is, amelyek a saját örömeiket szolgálják, jobban, mint valaha.
Itt van az a szabadság, amire mindig is vágytunk, hogy saját magunk tervezzük meg a napunkat, Ma már nem az a divat, hogy az idős emberek csendben visszavonuljanak, és csak a házi munkával foglalkozzanak. Ha így lenne, vagy aki még ma is ezt követi, az a szabadág iránt érzett szeretetét nagyon gyorsan keserűségbe fordítaná át.
Szükségünk van arra, hogy érezzük a szabadság és a hasznosság érzését is, ezért nagyon fontos, hogy minél hamarabb találjunk magunknak valami elfoglaltságot, amivel leköthetjük magunkat.
Természetesen nagyon sokan vannak olyanok is, akik rákényszerülnek a munkára, mert a nyugdíjuk olyan kevés, hogy nem tudnak megélni belőle. Szeretnének idős korukra a hobbijaiknak élni, de nincs rá anyagi fedezetük. Talán furcsa, amit most mondok, de én már rég rájöttem arra, hogy nem az tesz feltétlenül gazdaggá, ami az enyém, hanem az, aminek örülni tudok. Az is tudatosult bennem már rég, hogy nem az a lényeg, hogy hány évig tart az élet, hanem hogy az egyes éveket mennyi élettel töltjük meg, mert nem csak a társadalmi elvárásoknak kell megfelelnem, hanem a saját igényeimnek is.
Ha odafigyelünk magunkra: örvendetes felfedezést teszünk: csak a testünk öregszik, a szellemünk nem. A lelkünk meg legfeljebb elfárad.
Rengeteg belső erőtartalékunk van, melyekkel még érhetünk el itt-ott sikereket. Nagyon sokan ezzel meg sem próbálnak szembesülni, ezért a belső képességeik sem kerülnek felszínre. Úrrá lesz bennük az unalom és a belső üresség.
Kezdetben mindenki máson észrevesszük, hogy öregszik, csak magunkon nem. Erre a legjobb példák az osztálytalálkozók: „Úristen! Ez a Kovács Gizi milyen kövér lett, ráncos és a haját is festeti!” Aztán kimegyünk a mosdóba, ahol pechünkre hatalmas tükör fogad bennünket, és mély döbbenettel vesszük észre: kövérek lettünk, ráncos az arcunk, és a hajunk sem a régi már. Nem az a szép, aki különböző divatirányzatok szépségideáljának megfelel, hanem az, akit szeretnek. Akit szeretnek, tele van fénnyel, átalakul, és belülről sugárzik, ez pedig mindenkit megszépít kortól függetlenül.
Kisfaludy Sándor írta: ”Nem években áll a vénség, / Hanem ha a szív kihal, / Ifjú lélek és az ember / Ősz fürttel is fiatal…”
Öregség árnyékában / részlet /
„Deresedem, s apad a testem,
Fogy a szó, szerelem, harag.
Egy titkos véső egy szikrányit
Belőlem mindennap farag.
Vonásaim, mint régi rézkarc
Szigorú rajza élesek.
Sokszor úgy érzem szállni tudnék,
Olyan karcsú és könnyű leszek.
Valaki nyílnak szánt. Kivárja
Míg könnyebbre szikkadok.
Messze repít a nagy komor kéz,
Ha majd íjába fog.”
Áprily Lajos
Kezünkben a döntés joga: zsörtölődő, undok, vén banyák leszünk, vagy aranyos, kedves öregasszonyok, akiket mindenki szeret és tisztel. Társaságunkat nem érzik tehernek, szívesen vannak velünk, tanácsainkat igénylik.
Riemann mondja: „Minden öregedő embernek választania kell: vagy görcsös igyekezettel vissza akarja tartani azt, amiről érzi, hogy úgyis kicsúszik a kezéből, vagy vállalja az új életérzést, és ezzel új lehetőségek, változások számára nyitja meg magát.”
Mi döntünk. Tanuljuk megtartani az arányokat. Ha felül tudunk kerekedni önmagunk korlátain, indulatainkon, ha meg tudjuk valósítani bizonyos esetekben, hogy ne büdös banyák legyünk, jutalmazzuk magunkat, A jutalom bármi lehet, ami örömöt szerez
Minél kevesebbet ítélkezünk, annál boldogabb lesz az életünk.
Attól függetlenül, hogy bizonyos dolgokat én már másképp látok, egyes dolgokban az én értékrendem más, mint a „trend”, még a kedvem többnyire jó, tudok örülni, tervezni, szeretni, nem gubózom be. Megtalálom azokat az elfoglaltságokat és embereket, amiben, és akikkel jól érzem magam.
Kell, hogy legyen mindenben valami szép, és bár életünk hosszát nem mi határozzuk meg, azt viszont igen, hogy sem az öregségtől, sem az egyéb ellenérzésektől ne hagyjuk magunkat legyűrni, és ami még vissza van, azt az időt megpróbáljuk értelmesen, és a lehetőségekhez képest boldogan leélni. Adjuk meg minden napnak az esélyt, hogy életünk legszebb napja lehessen. Jan Vanier írja: „Az öregkor utazás a szeretet felé, gyengeségünk elfogadása felé. Az idős emberek újra felfedezik a mindennapi élet szépségét és egyszerűségét, amiről a küzdelmes és rohanó életük során esetleg lemaradtak.”
Sokat gondolkodtam már azon, hogy az idős emberek egy része miért idegenkedik a fiataloktól, és azok viszont tőlük? Miért van ez? Ha az idős embert tekintem, talán mi magunk játsszuk el a szeretetüket.
Amikor törtetünk a járműveken, hogy a tíz üres hely közül pont azt az egyet foglaljuk el, amit kinéztünk magunknak, amikor megjegyzéseket teszünk a fiatalokra, és a velük utazó gyermekeik nevelésére, az öltözködésükre, a szerelmes pillantásaikra, a harsányságukra, elfelejtve azt, hogy valamikor, nem is olyan régen még mi is így viselkedtünk, ilyen életörömmel teli szaladgáltunk. Amikor az arcunkra van írva, hogy mennyire irigyeljük őket, hogy nekünk ebben már soha többet nem lehet részünk. Így aztán ne csodálkozzunk, hogy ellenérzéseik vannak velünk szemben.
Ha látják bennünk az öregkori önfejűséget, a fölényeskedésünket, a görcsös igyekezetünket, hogy bebizonyítsuk, mi azt is jobban tudjuk, csak szenvednek tőlünk, és nem igénylik a társaságunkat. A kedves nénikékkel, akik mosolyognak rájuk, és megjegyzést esetleg a kisgyermekük szépségére tesznek, még el is beszélgethetnek, amitől nagyon kellemessé válhat egy hosszú út.
Nagyon kínos, mikor egy idősödő ember megpróbál versenyezni a fiatalokkal. Ilyenkor ő az, aki eljátssza a fiataloknak azt a készségét, hogy tiszteletet érezzenek iránta.
„Az élet értelmét nem a nagy
áldozatok és kötelességek adják,
hanem apróságok, a szív egy-egy
mosolyból, vagy egy kedves gesztusból
meríti a boldogságot és a vigaszt.” S. Humphry Davy
Én úgy gondolom, hogy az idősödő embereknek, még a mai rohanó és óriásléptekkel haladó világban is van adnivalója a fiataloknak. Erre kellene törekednünk, és nem arra, hogy megpróbálunk konkurálni velük, mert könnyen nevetségessé válhatunk. Ez is egy módja annak, hogy elveszítsük a fiatalok tiszteletét és megbecsülését.
Azokat a türelmetlen, ok nélkül zsörtölődő és az élő fába is belekötő, soha nem mosolygó, senkit meg nem értő, házsártos embereket előbb – utóbb el fogják kerülni még a saját családtagjaik is. Aztán jön a megtorlás: kikényszerítik a megszokott és túlzott reakcióit, aztán pedig kinevetik. Ilyenkor érzi úgy az illető, hogy a világ esküdött össze ellene, pedig az egészet ő provokálta ki a viselkedésével.
Fiatalokban csak a túlzás, érett, idős emberekben pedig csak a mértéktartás kelt bizalmat. Ha ezt a mértéktartást képesek vagyunk betartani, sokkal elviselhetőbb lesz számunkra az életünk.
Ne ítélkezzünk állandóan! Ítéleteink, bírálataink arra utalnak, hogy teljesen hiányában vagyunk a belátás és a részvét bármiféle képességének.
Próbáljunk megértőbbek, türelmesebbek lenni embertársainkkal, mert cserébe mindig szeretetet és megértést adnak. Amikor egy zebrán megyek át, és egy autó lelassít, sőt leáll, csak miattam, integetek, megköszönöm, és általában nagyon kedves mosolyt kapok érte.
Éljünk és hagyjunk élni másokat is. Ne pletykálkodjunk, mert az általában azt jelenti, hogy üres az életünk. Mert valamikor azzá tettük. Mi magunk. Nincs benne történés, mert semmit sem teszünk azért, hogy legyen. Az örökös panasz, nyavalygás, mások vádolása saját bajaink miatt, még a gondolatainkat is megkeseríti, tehát nem szívesen maradnak a körünkben az emberek. A legtöbb idős ember, aki boldogtalan, nem tud örülni annak, amit még kap az élettől.
Óvnunk kell az apró örömeinket, mert nem tudhatjuk, hogy meddig fogjuk tudni élvezni még azokat.
Nem szabad már ilyen idősen követelőzni, hogy mit várna az élettől ő, hanem arra kell figyelnie, hogy mit vár még tőle az élet, és azok az emberek a környezetében, akik szeretik őt.
Élveznünk kell a kis dolgokat, egy nap vissza fogunk tekinteni és rájövünk, hogy azok voltak a nagy dolgok!
Ha állandóan rosszkedvűek vagyunk, vagy örökké zsörtölődünk, elmenekülnek tőlünk az emberek.
A kor előrehaladtával lassan kihal mellőlünk a múltunk. Úgy érezzük, hogy egyedül maradtunk. Pedig ez nem törvényszerű! Mindent meg kell próbálnunk, hogy kitörjünk a magányunkból, és a vissza lévő életünket elfogadhatóvá, emberibbé tegyük. Amíg mosolyogni tudunk, miért szomorkodjunk? Dale Carnegie mondta, hogy a mosoly különleges ajándék, mert nem kerül semmibe, de szívmelengető. Csak egy pillanatig él, ám az emléke megmarad. Örömet szerez, és táplálja a jóindulatot. Kiváló ellenméreg irigység és rosszindulat ellen. Bíztatás a csüggedőnek, erőt önt belé. Nem lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi javakat senkinek mindaddig, amíg önként és jó szívvel meg nem ajándékoznak vele.
Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon, nézz rá derűsen, mert senkinek nincs nagyobb szüksége a mosolyodra, mint neki, aki már nem tud mosolyogni. Akkor eltűnik az életkorunk korlátja, csak azt látják, hogy egy kedves emberszeretetet és bíztatást adott nekik. Így talán, ha egy pár percre is, de boldogabbá tettük őket, jobb kedvűen fojtatják útjukat. Akkor pedig, ha pár jó szót is szólunk hozzájuk, biztos szebbé tehetjük napjukat. Az ilyen gesztusoknak természetesen mi is tudunk örülni, hisz valaki észrevesz bennünket, és érezzük, hogy létezünk.
Mivel szükségünk van egymásra, megértésben kell együtt élnünk a fiatalokkal. De ehhez mindkét fél akarata és elkötelezettsége szükségeltetik. Mert a generációk igenis mindig egymásra vannak utalva.
És ezt egyik fél sem tagadhatja.
A legnagyobb művészet / részlet /
„A legnagyobb művészet
tudod, mi?
Derűs szívvel megöregedni.
Tenni vágynál, s tétlen
Maradni.
Igazad van, mégis hallgatni.
Soha nem lenni reményvesztett,
Csendben hordozni a keresztet.
Irigység nélkül nézni másra,
Ki útját tetterősen járja.
Kezed letenni az öledbe,
S hagyni, hogy gondod
Más viselje.
Hol segíteni tudtál régen,
Bevallani alázattal, szépen,
Hogy arra most már
Nincs erőd,
Nem vagy olyan, mint azelőtt.” Túrmezei Erzsébet
A minap ezt olvastam valahol: aki fiatal korában nem lázadó és idős korában nem hagyománytisztelő, az nem élt teljes életet.
Azt hiszem, el kell fogadnom, mert így igaz.
Folytatom.
A cikket írta: Mamóka
Hozzászólások
időrendi sorrend
És nagypapa vagyok a Nőnek.
Pedig
lelkem gyermekibb, mint valaha!
S úgy felwillanyoz
a csitrencek
walaga...
Kedves Mamóka!
Aki békében él magával, az talál megfelelő elfoglaltságot magának, a nyugdíjas éveire is.
Természetesen, a megérdemelt pihenés, mármint a nyugdíjas évek, együtt járnak azzal is, hogy átértékeljük a világot, hogy mi fontos és mi nem, kicsit lelassul az idő is, már nem kell sietnünk sehová.
Azzal nem értek egyet, hogy idős korban okvetlenül hagyományőrzőnek kell lennünk, én még mindig lázadó vagyok.
Üdv: Yolla
Az azt jelenti, hogy még érdekel a világ, és benne a történések.
Aki békében él magával, az talál megfelelő elfoglaltságot magának, a nyugdíjas éveire is.
Természetesen, a megérdemelt pihenés, mármint a nyugdíjas évek, együtt járnak azzal is, hogy átértékeljük a világot, hogy mi fontos és mi nem, kicsit lelassul az idő is, már nem kell sietnünk sehová.
Azzal nem értek egyet, hogy idős korban okvetlenül hagyományőrzőnek kell lennünk, én még mindig lázadó vagyok.
Üdv: Yolla
Nagyon mélyen szántó írás! Köszönjük a fontos gondolatokat!
Pussz, Tündér
Tisztelt Mamóka!
Véleményem, hogy a testünk gyengülésével, ha jól kufárkodtunk az időnkkel, a lélek erősödik bennünk. Az pedig, hogy miként használjuk ki az időnket, csak tőlünk függ. "Altissima quaeque flumina minimo sono labuntur."
Remek, építő írás.
Bokor
Mindenki találhat menekülő utat, csak meg kell keresni azt a módot, amivel öreg testben is boldoggá tudja tenni magát!
Véleményem, hogy a testünk gyengülésével, ha jól kufárkodtunk az időnkkel, a lélek erősödik bennünk. Az pedig, hogy miként használjuk ki az időnket, csak tőlünk függ. "Altissima quaeque flumina minimo sono labuntur."
Remek, építő írás.
Bokor
Csak nehéz eldönteni, hogy mikor van itt az ideje.
A rossz dolgok könnyen megszokottá válnak, végül nehéz kikecmeregni a fóbiáinkból....
Amit megfigyeltem, még mindig lázadó vagyok, vagyis még nem érzem magam elég idősnek ahhoz, hogy mindent elfogadjak annak, aki azt mondja muszáj, de már hajlok rá, hogy ez az idő be fog következni, nem egyszerre, apránként... :-)