Anyai szeretet!:-)

Látogatók száma: 89

Nem állok még készen, hogy írjak Anyuról... de a mai napon annyira a fejemben jár, hogy csak úgy özönlenek az emlékeim és most úgy érzem, muszáj írnom! Az írás mindig megnyugtat egy kicsit! Mintha letennék egy-egy nehéz zsákot...

A bevezető nem enged hosszú szöveget, ezért még kiegészíteném itt:

Még nem állok készen arra, hogy írjak Anyuról, de a múlt éjjeli álmom (aki a naplómat olvasta, tudja...) annyira felkavart, hogy nem tudok megnyugodni. Azóta egyfolytában jár az agyam, Anyun! Jönnek az emlékek sorban. ...így jutott eszembe a következő 2. Anyunak nagy szerepe volt mindkettőben, ezért leírom. ...de még sokat tudnék mesélni, csak ahhoz nincs most erőm. Majd legközelebb megpróbálom.

Kicsi koromban estek meg velem, az egyikben a Hugom is szerepel.

Még vidéken laktunk, a Hugom 5 éves volt, én 9. Voltak földjeink, pl. eper. Nagyon szerettük és a mai napig is:D Egy forró nyári napon ismét megkívántuk és Anyu mondta, hogy hoz nekünk. (A forróság ellenére is ment!) Mivel nagy volt a meleg, nem akart minket is vinni, ezért otthon hagyott Bennünket, tudta, hogy nem csinálunk rosszat. (Nem is mertünk volna, a nevelőapánk miatt... kaptunk volna, ha hazajön:/) Mikor Anyu elindult, tűzött a nap. Mi elkezdtünk játszani a Hugommal, aztán feltűnt, hogy a nap egyre kevésbé tűz, majd kezdtek megjelenni a sötét felhők. Játszottunk tovább. A kacagásunkba egy hatalmas mennydörgés hasított, persze azonnal ledermedtünk az ijedtségtől. A Hugom sírni kezdett, én pedig nyugtatgattam, hogy nem kell félni. (Nekem is tele volt ám a gatyó:D, csak nem mondtam meg Neki.) Egyre jobban kezdett szakadni az eső, szinte már fátyolszerű volt, nem lehetett átlátni az esőfüggönyön! Na, magamban... Anyu! Szegény jól megázik az eper miatt. Vártam, hogy belép az ajtón, mondván, hogy visszafordult az idő miatt. Nem jött. A vihar még tartott. Nagyokat dörgött-villámlott, már én is kezdtem ám félni:D Hugom sírva, reszketve bújt hozzám egy-egy nagy dörgésnél. Mondtam Neki: "Na gyere ide, majd én vigyázok Rád!" XD Így visszagondolva elég röhejes, hogy meg akarom védeni a dörgéstől:-))) Már nagyon türelmetlenek voltunk, hogy hol van Anyu! Ahogy találgattunk, a beszélgetésünkbe egy újabb, hatalmas dörgés szólt bele, majd legnagyobb rémületünkre, recsegett-ropogott valami a házunk mellett, nagy fénnyel kísérve. Na, akkor már Gyuszi helyett nyuszi voltam :D és szégyenszemre elsírtam magam:D Pedig a Hugom addig nyugodt volt, hogy majd én vigyázok Rá... Épp' mikor már kezdtünk teljesen frászt kapni, nyílt az ajtó! Anyu jött! :-) ...a hatalmas kosár földieperrel, úgy, mint egy ázott veréb. Szegénynek a hajából, a ruhájából ömlött a víz, még az orráról is csöpögött, emlékszem, hogy nevettem ezen:-) Rohantunk oda Hozzá és szorosan öleltük! "Úgy hiányoztál!" - mondtuk Neki. Kiderült, hogy a recsegés-ropogás, fénycsóva kíséretével az volt, hogy belecsapott a villám a ház mellett futó szőlősbe. Mármint a fába. Áhh... nem értek én ehhez:D

Ha Ő valamit megígért, eltervezett, akkor véghez is vitte, bármi áron! Most sem törődött azzal, hogy megázik, ment nekünk eperért! :-) ...és ez csak egy, a rengeteg ilyen tettei közül! Tűzön-vízen átment volna értünk! Nagyon jó Anya volt! Nagyon hiányzik!

A másik kedves történet:

A Hugom még kisbaba volt, pár hónapos lehetett, én 4 éves voltam. Akkor még együtt voltak a Szüleink, de mosolyszünet volt éppen. (Nemsokkal azután külön mentek, de ez hosszú) Lényeg, hogy a Mamához mentünk, busszal. Nagyon szerettem a buszokat:-) A mániám volt, hogy buszokat néztem:D Volt, hogy az utcán meg kellett velem állni, mert láttam egy szépet XD Na, ne kanyarordjunk el (mint a busz XD) a témától: szóval busszal mentünk és vittem a kedvenc bohócomat. Nem lehetett kivenni a kezemből egy percre sem, nagyon szerettem! Aputól kaptam. Emlékszem, mikor Anyu kimosta, olyan hisztit levágtam, hogy szegény bohóc megfullad a gépben XD Szóval mindenhová vittem azt a bohócot, még az oviba is. Így a Mamához is. Mikor leszálltunk a buszról, valószínűleg elvonta valami a figyelmem és nem figyeltem a bohócomra. Már elsétáltunk a buszvégállomásról, mikor riadtan megálltam: "Nincs meg a bohócom!" Elkezdtem sírni, de krokodilkönnyekkel:D Nem tudtak megnyugtatni, Anyu visszaszaladt, hogy hátha a buszon maradt. (Nagy szerencse, hogy végállomás volt!) Ahogy ment a buszhoz, amiről leszálltunk, abban a pillanatban elindult a busz! Ő futott és integetett a buszsofőrnek, hogy álljon meg! Végül megállt és Anyu felszállt. Nagy örömömre a bohócommal a kezében szállt le:-))) Nagyon boldog voltam:D

Egyelőre ennyire vagyok most képes. Legközelebb még írok, mert nagyon sok kedves történetet őrzök Anyuról (is), de most nincs erőm többet írni.

A cikket írta:

előző cikk

6 szavazat