Az aranykalitka foglya

Látogatók száma: 51

2. rész

Mackó, a bernáthegyi, délelőttönként rendszerint a teraszon lustálkodik, onnan belátja az egész telket, ahová még egy veréb sem tudna észrevétlenül berepülni. Jól ismeri az utcában lakókat, pontosabban azokat, akik naponta elmennek a házuk előtt, ki gyalogosan, ki pedig autóval. Szállingózik a hó, borult az ég, ilyenkor a legjobb szundikálni. Kattan a nagykapu, valaki érkezik, csak ismeretlen lehet, mert ebben az időben rajta kívül senki sincs otthon. Mordul egyet, feltápászkodik és megkerüli a házat, ideje megnézni, ki mer behatolni a felségterületére. A gazdasszonya jött haza, kinek láttán nyáladzani kezd, mert amint hazaér Dorina, az első dolga az, hogy megetesse.
- Nyugodj meg, Mackó, csak vizet kapsz, még nem jött el az étkezés ideje.
Ebből nem lesz kaja, nyugtázza a kutya és visszamegy a fedett teraszra, folytatni a semmittevést. A gazdi beáll a kocsival a garázsba, utána bemegy a házba és ne legyen Mackó a neve, ha belátható időn belül előkerül.
Nagy ugrás volt Dorina életében átköltözni a vidéki háromszáz négyzetméteres villából az érdi négyszobás, száznegyven négyzetméteres családi házba, hasonlóképpen szerepet cserélni, azaz az eltartott családtagból családfenntartóvá válni. Muszáj volt gyorsan váltani, ha nem akarta, hogy Lilla és Laura, a tizenhárom éves ikerlányai megtudják az igazságot az apjukról, amit még ő maga sem tud, mert Lampert Laci bőbeszédű ügyvéd, ám amiről nem akar beszélni, azt harapófogóval sem lehet kiszedni belőle.
Tizenhat hónapja Vencel elutazott a barátaival az Adriára egy kis hajókázásra és azóta nem jött haza, sőt, ha őszintén akar fogalmazni, nyomtalanul eltűnt. Lampert doktornál hagyta a váláshoz szükséges iratokat, az ingatlanok tulajdoni lapját, melyből kiderült, hogy mind a villa, mind a balatoni nyaraló a lányai tulajdonát képezik, Dorina csak a haszonélvezeti jogukkal rendelkezik. Egy bécsi bank széfjében hagyott számukra ötvenmillió forint készpénzt, ám felszámolta valamennyi vállalkozását, és közel hétszázmillió forint kimenekítésével lelépett a huszonöt éves szeretőjével. Egymásnak adták a kilincset a nyomozók, és Pomogács néni fiának jóvoltából, sikerült a lányokkal elhitetni, hogy apjuk eltűnése miatt nyomoznak Vencel után. A születésnapjára kapott aranymetál Lexust visszavette tőle a kereskedő, mert alig volt benne öt kilométer, s annak az árából kellett beindítani az új életüket.
Átöltözik, és főz egy kávét, amit lassan, apró kortyokban iszogat, miközben a nappali terasz felőli üvegajtaján át figyeli a hóesést. Fáradtnak érzi magát, pedig átesett a nehéz dolgokon. Megállapítást nyert, hogy semmit sem tudott Vencel viselt dolgairól, átvészelte barátnői és testvérei kárörvendéseit, egyedül a szülei álltak ki mellette, és bármilyen meglepő, Lampert Laci, aki olajozottan képviselte az érdekeit, anélkül, hogy egyetlen forintot is elfogadott volna tőle. A válást is lebonyolította, sőt, ő keresett bérlőt a villába. Igaz, hogy a havi ötszázezres bérleti díjat csak egy ukrán vállalkozó tudta megfizetni, de nem érdekes, mert olyan biztosítást kötött az ingatlanra, amely megtéríti az ingatlanban vagy annak berendezésében bekövetkező bárminemű kárt.
Úgy érzi, mintha egy hosszú és rossz álomból ébredne, melynek részleteire már nem emlékszik, csak azt tudja, hogy meghurcolták, kizsigerelték, kiégették szívéből a legnemesebb érzelmeket, pedig semmit sem követett el. Életében a lányain és a szülein kívül nem lesz többé helye senkinek, nem hagyja magát átverni. Padlót fogott, de sikerült felállnia, és a múlt történései után hatalmas, kerek fekete pontot tett, ezzel azt élete véglegesen lezárt fejezetének tekinti. Negyvenegy évesen még nem késő új fejezetbe kezdeni. Csak egyet nem szabad, kiejteni kezéből a marsallbotot. Válása után visszavette a leánykori nevét, létrehozott egy Kft.-t, melynek keretében nyelvoktatással, tolmácsolással, idegenvezetéssel és szakmai tanácsadással foglalkozik. Lassan ismertté vált a szakmai körökben, kézről kézre adják, s immár nem panaszkodhat, mert annyi megbízást kap, amelyből tisztességesen megélnek, anélkül, hogy a villa bérleti díjából egy fillért is elköltenének.
Karácsony másnapján Lisszabonba utazik a lányokkal, az utazási iroda, melynél időnként elvállalja portugál turistacsoportok idegenvezetését, felkérte, hogy tolmácsoljon egy magyar pedagógus csoportnak, amely a szilvesztererezéssel egybekötött utazása során találkozni akar a szakma kinti képviselőivel. Tisztességesen megfizetik, sőt, a gyerekeit is magával viheti.
Elfogyott a kávé, ideje munkához látni.
Lektorálnia kell egy portugál nyelvtankönyvet, és erre mindössze három nap áll a rendelkezésére, amely eléggé szűkös, de megcsinálható. Dorinát sarkallja a szoros határidő, nem véletlen, hogy a gyors munkákkal rendre megkeresik, mert pontosan és jól teljesít. A négy szobából a legkisebbet kinevezte munkahelynek, oda a lányok be sem léphetnek, mert abban kizárólag a cége anyagait tárolja, és nem szeretné, ha azok összekuszálódnának. Érdekes módon, a lányok ezt azonnal megértették, nem kell zárni a szoba ajtaját, mert eszükbe sem jut átlépni anyjuk munkahelyének a küszöbét. A szoba hosszabbik falát beborítja szótárakkal, nyelvtankönyvekkel, tankönyvekkel, idegen nyelvű lexikonokkal telezsúfolt polcsor, melyek mellett lassan szaporodnak az idegenvezetéshez kapcsolódó anyagok is. Lilla gyakran kölcsönkér egy-egy szótárt, valóságos nyelvzseni a gyerek, olyannyira, hogy magánszorgalomból angol műfordítással is próbálkozik. Vele ellentétben Laurát a természettudományok érdeklik, fizika, kémia, földrajz, biológia. Külsőre úgy néznek ki a lányok, mint két tojás, ám ezzel ki is merül kettejük hasonlósága. Olyanok, mint a tűz és a víz, emiatt sokat vitatkoznak, ám ha összefognak, akkor nehéz őket leszerelni. Amikor Dorina visszavette a leánykori nevét, nekiestek a lányok, hetekig zaklatták miatta, hiába próbálta elmagyarázni nekik, hogy a szakmában így könnyebben boldogul. Akkor csillapodtak le a kedélyek, amikor először vették kezükbe az angol nyelvtankönyvet, melyben lektorként Szántai Dorina neve szerepelt.
Elkészült a „Szélmalomharc” című regény fordításával, és egy hónappal ezelőtt beküldte az egyik könyvkiadónak. Még nem kapott választ, de akkora sikerélménynek tekintette Leoni történetét, hogy máris belekezdett egy kortárs portugál író novellás kötetének a fordításába, melyre, sajnos, egyre kevesebb az ideje. Szóval, muszáj a portugál nyelvtankönyvre koncentrálnia. Automatikusan bekapcsolja a polcsorral szemben lévő falra szerelt kis lapos televíziót, amivel a portugál és angol nyelvű televíziók adásait foghatja, mert azok tartják naprakészen a nyelvtudását. Amint végez a nyelvtankönyvvel, két napja lesz arra, hogy felelevenítse a tudnivalókat Lisszabon nevezetességeiről, és átnézze az oktatáshoz kapcsolódó szakzsargont, mert a tolmácsolásnál nem szabad tévedni.
A tervezettnél sokkal lassabban halad a munkával, mert annyira amatőr módon összeállított a nyelvtankönyv, melynél egy középfokú nyelvtudással rendelkező emberke is jobbat írna, pedig tudomása szerint ez az egyetemistáknak készül. Visszamegy a fájl elejére, mert ott szerepel a borító és a belső kezdőlap, mely szerint a kiadványt prof. Dr. Hammer Huba jegyzi. Nem létezik, hogy Hammer professzor maga írta a könyvet! Mennyi idős lehet az öreg? Utána számol, s legalább nyolcvan éves, mert tizenhét évvel ezelőtt tanította az egyetemen, és akkor már hatvanhárom éves volt. Nem, az öreg nem írhatta, miután világ életében precíz és szőrszálhasogató volt, ezért elképzelhetetlen, hogy ilyen fércmunkát kiadjon a kezéből. Felhívhatná a kiadót, megteszi, ám elébb tudnia kell, mi köze a professzor úrnak ehhez a kiadványhoz. Nem engedi, hogy lejárassák az öreget.
Kimegy elszívni egy cigarettát, friss vizet ad Mackónak, és megkínálja egy maréknyi keksszel, azt nagyon szereti. Felkapja az otthoni kabátját, ellátja a kutyát, rágyújt, és mobilneten keresni kezdi a professzor úr elérhetőségét, azonban Hammer Huba néven nincs telefonszám. Emlékezete szerint Cinkotán lakott az öreg, s cím és a vezetéknév alapján megtalálja Hammer Andrást. Felhívja a számot:
- Jó napot kívánok! Szántai Dorina vagyok, Hammer professzor úr volt tanítványa.
- Üdvözlöm, Hammer András vagyok, az unokája. Miben segíthetek?
- Szeretnék beszélni a professzor úrral.
- Nem tudom adni, éppen szunyókál.
- Feltétlenül beszélnem kell vele. Mikor lenne alkalmas?
- Nézze hölgyem, legszívesebben azt mondanám, hogy ilyen időpont nem létezik, de nem teszem. Jöjjön el délután négyre, akkorra bejelentkezett egy másik tanítványa is.
- Rendben, köszönöm. Viszontlátásra!
- Kézcsók!
Nem mehet vendégségbe ajándék nélkül, az a kérdés, hogy mit vigyen, illetve nem is kérdés, mert az öregnek egy gyengéje volt, a krumplis pogácsa, amit Berta néni nem igazán sütött neki, mert az olyan pórias.
- Mackó, megkapod az eleséged, mert nem lesz időm veled foglalkozni! Majd a gyerekek elvisznek sétálni!
A Bernáthegyi mintha értené Dorina szavait, máris hozza az edényét.
- Nem, nem. busafejű barátom, télen sem étkezhetsz a teraszon!
Vigyorog a jószág, majd visszaviszi a helyére az edényét,és pillanatokon belül élvezettel ropogtatja az ipari tepertőt.
Pomogács néni mellett Dorina elszokott a házimunkától, de ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet véglegesen elfelejteni, s becsületére váljon, gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba. Frankfurti levest főz, süt hozzá palacsintát és pogácsát. Közben több magántanítványa felhívja, hogy beszámoljon a nyelvvizsga eredményéről, amely jónak számít, tízből kilencen sikeresen vették az akadályt. Fél kettőkor elmegy a lányokért az iskolába, és háromnegyed háromkor elindul Cinkotára.
Sűrűn, nagy pelyhekben hull a hó, alig lehet látni, így lassú a haladás az autópályán. Legszívesebben itthon maradna, mert Lillával át kell vennie az angolból és portugálból az újabb leckét, Laurával is gyakorolnia kellene az angolt, nehogy szégyenszemre négyesre zárják le a jegyét.
Az államvizsga után két nappal Hammer professzor úr meghívta az évfolyamot egy kerti partira, melyen mindössze hatan jelentek meg. Berta néni kitett magáért, hideg- és meleg ételektől roskadozott két nagy asztal, a harmadikon pedig ott sorakoztak az italok. Eléggé kínos volt az első negyedóra, mígnem Dorinának eszébe jutott, hogy felhívja a kollégiumot, és fél órán belül megérkezett húszegynéhány éhes és szomjas negyedéves egyetemista, akikkel végül éjfélig mulattak. Bernát Jóska elhozta a gitárját, és olyan dalestet produkált, amely még a ritkán mosolygó Berta nénit is feldobta. Akkor hatalmas nagynak tűnt a modern, kétszintes családi ház, amely az azóta eltelt több, mint másfél évtized alatt, mintha összement volna, szinte aprónak látszik a szomszédos villák gyűrűjében. A ház előtt parkol egy fekete BMW, régóta ott állhat, mert tízcentisre hízott a rajta lévő hótakaró.
A csengetésre egy fiatalember jött ki kaput nyitni, aki úgy néz ki, mint amilyen Hammer professzor úr lehetett, úgy fél évszázaddal ezelőtt. Hammer András mosolyogva fogadja a vendéget, és a bemutatkozás után azonnal közli, hogy ne lepődjön meg Dorina, ha a másfél éves kisfiába botlik, akivel éppen gyesen van, közben filozófiából írja a doktoriját, és ellátja a nagyapját, a felesége pedig a pénzkereső, mert középvezető a legnagyobb hazai banknál.
- Tetszik tudni, már a második gyereken dolgozunk, hátha nem sikerül a doktorim. Mint azt említettem, nagyapához bejelentkezett egy régi tanítványa, remélem, nem gond. Külföldön él, és nem akartam lemondani a találkozót.
- Nem gond, nincs semmi titkolnivalóm. Az egyetemi tankönyvkiadótól lektorálásra kaptam egy portugál nyelvtankönyvet, melyen szerzőként a professzor úr nevét tüntették fel, erről szeretnék vele beszélni.
- Nagyapa ezekkel nem foglalkozik. Tőlem kértek engedélyt a reprint kiadásra, és jó pénzért megadtam.
- András, magát csúnyán átverték. Átírták a könyvet, nekik pusztán a nagyapja neve kellett.
- Beperelem a kiadót!
- Majd megbeszéljük, csak előbb üdvözlöm a professzor urat.
Hammer doktor állítható magasságú, görgős kórházi ágyon fekszik, melynek két hosszanti oldalán magasított, dizájnos ágyrács megakadályozza, hogy leessen róla a beteg. Az ágy mellett, háttal a bejárati ajtónak, ott ül a széken a professzor korábban érkezett vendége, aki az ajtónyitásra feláll és az érkezők elé megy. Dorinának földbe gyökerezik a lába, mert a vendég Kovalcsik Karcsi, aki kihasználja helyzeti előnyét, mert ő tudta, ki lesz a második vendég.
- Maga az, Dorina? – kérdi gyenge hangon a professzor. – Hozott nekem pogácsát?
Mielőtt válaszolhatna az asszony, aprócska kezek kapaszkodnak a szoknyájába. Odanéz és az égszínkék szemű dédunoka vigyorog rá.
Nagy sikere van a pogácsának. A másfél éves Andriska felkérezkedik Dorina ölébe és már a második pogácsát majszolja. Hammer professzor úr nem lát és nem hall, valósággal falja a süteményt.
- Olyan, mint egy gyerek. Nagymama halála után rohamosan romlott az állapota. Nem hagyhattuk magára, intézetbe sem akartuk adni, így ideköltöztünk. Naponta jön a nővér, megfürdeti. Hanem ez a pogácsa, valóban isteni!
Andriska zokon veszi, hogy Dorina magára hagyja, ám ideje hazamenni. Kovalcsik Karcsival együtt lépnek ki a házból. Elállt a hóesés. Az autókon eljegesedett a hótakaró teteje, eltart egy ideig, míg levakarják.
- Dorina, egy hétig itthon leszek, szeretnék veled találkozni. Megadom az elérhetőségem és kérlek, hívj fel, mikor lesz időd velem vacsorázni, vagy akár ebédelni, amelyik neked a jobb megoldás. Ne add meg a telefonszámod, még ne, mert óránként hívnálak.
Lilla és Laura vacsoráznak, mert nem bírták kivárni, hogy hazaérjen az édesanyjuk. Látják, hogy mennyire szórakozottnak látszik Dorina, ezért igyekeznek megnyugtatni, majd a hétvégén bepótolják a nyelvórákat. Ha tudnák, hogy anyjuk sápadt arcszíne nem a hidegnek köszönhető, akkor bizony azonnal kérdezgetni kezdenék, s eszük ágában sem lenne elmosogatni. Abban azonban semmi izgalmas nincs, ha valaki meglátogatja a régi tanárát és felidézik a régi szép emlékeket.
Mackó éjfél körül felnéz a dolgozószoba ablakára, ahonnan a sötétítő függöny résein át kilátszik a villanyfény, majd feltápászkodik és elballag a házába, aludni.

Folyt.köv.