Az elrontott betlehemes
Látogatók száma: 50
"Ha egyetlen egy dolog van karácsonykor, amire odafigyelnek, az az, hogy a gyerekek legyenek nagyon boldogok!" (Gál Petra)
Csikorgott a hó a lába alatt Jancsinak, mikor a parókiáról átsietett a templomba. Az oldalajtón lopakodott be, gondolta, talán észrevétlenül elvegyülhet a többi gyerek között. Javában elkezdődött a szertartás, anyja az orgonán elnyújtottan játszotta a "Dicsőség..."kezdetű éneket, a hívek fegyelmezetten és szép rendben ültek a padsorokban és mindenki hangosan és amolyan jó falusi szokás szerint csupa tá-val énekelt.
A betlehemes díszlet szépen mutatott a fal mentén, a szószék mellett. Előtte vagy tíz gyerek ült egy padon jelmezben, és várta, hogy a tiszteletes úr elmondja az ének után a prédikációt. Azután következett a karácsonyi történet a gyerekek előadásában. A hívek arcán a feszült várakozás nem igazán a prédikációnak szólt, sokkal inkább a betlehemes előadásnak. A szülők, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik azzal hencegtek, hogy bizony az ő csemetéjük is szerepel a darabban. Errefelé, ebben a kis eldugott faluban ez nagy eseménynek számított. Ment is a harc a főbb szerepekért, főként Máriáért. A lányok ezt sokkal kifinomultabb módszerekkel érték el, a fiúk lerendezték néhány ökölharccal. Aztán a szülők is belefolytak, viták kerekedtek a piacon, pletykák indultak el, ki miért játszik a darabban és ki miért nem. Bizony, Jancsi volt egyedül, aki nem akart ebben részt venni. Talán ezért is késett el. Úgy belemerült a könyv olvasásába, hogy azt vette észre, eltűntek a szülei. Rohant a templomba, bár legszívesebben inkább a tóhoz ment volna korcsolyázni.
Amikor a templomba lépett, mindenki az énekeskönyv fölé hajolt, és elmélyülten dalolta az ének következő szakaszát. Apja a szószék előtt ült, majd az ének utolsó versszaka alatt lassan felment a szószékre. Eközben találkozott tekintete Jancsiéval. Átszellemült arcán egy szigorú árnyék suhant át, és megrovó pillantása szinte keresztüldöfte Jancsit. Megint csalódást okozott, erről fog az apja otthon neki külön prédikációt tartani. Hirtelen melege lett, égett az arca a szégyentől. Úgy érezte, mindenki őt figyeli, mindenki róla fog pusmogni a prédikáció alatt: „A Jancsi gyerek megint elkésett.” „Micsoda szégyen ez, a pap fia és semmibe veszi az Isten dógait!” „Én jól elnáspángónám, mégis csak lelkészgyerek, milyen példát mutat az aptya?” „Ha a gyerekének nem tud rendet parancsóni, mit akar ez nekünk prédikáni?” Jancsi szinte már hallotta ezeket a mondatokat, ismerte jól az embereket, akik ott ültek mind és az igét jöttek hallgatni az Isten házába. Kereste az anyja tekintetét, mint vigasztalást, de anyja is csak keményen nézett vissza rá. Talán keményebben, mint az apja, inkább lesütötte a szemét.
Eszébe jutott a betlehemes darab. Gyorsan leült a többi gyerek mellé és próbált emlékezni a szövegre, amit mondania kell. Hirtelen mindent elfelejtett. Minek is kellett neki megkapni József szerepét? Miért lett beteg a Pál Feri? Hiszen minden évben ő játssza Józsefet és milyen jól! Tudta, hogy az egész arra ment ki, hogy az emberek megmutassák a lelkésznek, milyen rossz is a saját gyereke. Összebeszéltek. Erőszakkal és tettetett nyájassággal Jancsit akarták egyöntetűen mondván, milyen ügyes is ez a gyerek és mindig csak a szamár szerepét kapja meg, aki tudvalevőleg nem szól egy szót sem. Az apja persze engedett, szégyellte azt mondani, hogy a gyerekét semmire sem tartja és szerinte képtelen lesz elmondani egyetlen mondatot is. A szerepet megkapta Jancsi és ő szorgalmasan tanult is, elhatározta, megmutatja apjának és anyjának, hogy igen is legalább olyan jól el tudja játszani, mint Pál Feri. Jancsi tudta, hogy sokkal jobb lenne nála. Minden mondatnál erőltetnie kellett magát, hogy ne szóljon közbe, ne mondja együtt a szöveget Ferivel, aki monoton hangon adta elő a mondatokat és csak azért volt övé a főszerep, mert az apja a legtehetősebb földbirtokos volt a környéken. És most íme, itt a lehetőség, megmutathatja, de még mindig nem jutott eszébe a kezdő mondat. Sőt, egyetlen egy szó sem. Mintha valaki kimosta volna az összes gondolatot a fejéből és az csak egy csempékkel kirakott üresen kongó sötét szoba lenne, pedig annyit tanulta a szöveget, hogy álmából felkeltve is bármikor elmondta volna. Megijedt. A prédikáció alatt végig ezen törte a fejét. Hiába, semmi. A szíve hangosan kalapált, nyirkos volt a tenyere, keze remegett. Nagyokat nyelt, sorra vette a mély levegőket, hogy megnyugodjon, de nem tudott. Pánikba esett. Most mit csináljon? Próbálta magát nyugtani, majd eszébe jut minden, ha ő következik.
A hangos "ámen"-re eszmélt fel és arra, hogy a többiek felsorakoztak az előadáshoz. A darab elkezdődött, egy narrátor elkezdte a történetet mesélni. Mária és az angyal jelenete játszódott, majd következett ő, amint Máriával beszél. Mária elmondta a végszót és aztán ránézett. Csend. Hatalmas csend. Néhány köhintés, mocorgás. A légyzümmögést is hallani lehetett volna. Jancsi kétségbeesetten nézett körbe. Minden szempár őrá szegeződött. Kárörvendő, csodálkozó, gúnyos, megmondtamén, igazamvolt, natessék tekintetek. És az apjáé. Jancsi esdekelve nézett rá, némán kérve, hogy mentse meg, de aki csak szemrehányóan tudott visszanézni rá. Eltelt egy kis idő. Már kuncogást hallott, a gyerekek kinevették. Egy erőteljes férfihang szólalt meg a sorok között:
- Na mi van, József megnémult, annyira meglepte, hogy Mária várandós?
A templomban kitört a nevetés. Nem sokáig, a lelkész vörös fejjel rendre utasította őket.
- kérem, hogy az ilyen vicceket mellőzzük Isten házában! – szólt elfojtott haraggal hangjában.
Jancsi lehajtotta fejét, és szeméből forrón, megállíthatatlanul folyni kezdtek a könnyek. Annyira szerette volna, ha valaki odajön és kivezeti, ha anyja vagy apja átöleli, ha kedvesen és szeretettel szólnak hozzá: semmi baj, előfordul az ilyen! Annyira akarta, hogy megmentsék ebből a helyzetből. Úgy állt ott, mint vádlott az ítélethirdetésre várva. Az ítélet pedig megszületett. Szólt a nép:
- Hozzátok ide a szöveget papíron és olvassa fel valaki, az ég szerelmére!
- Hideg van a templomban, adjátok elő gyorsan és menjünk!
- Meddig várjunk? Még ma fejnem kell!
- Adja át a helyet olyannak, aki nem fél!
És előállt a kocsmáros fia, a Berci. Elkapta a papírt az asztalról és felolvasta a József szövegét, amikor mondták, hogy ő következik. Siralmas előadás volt, a valaha volt legrosszabb. Komédiába fulladt. Jancsi visszaült a padba és próbált a lehető legkisebbnek látszani, legszívesebben az úrasztala alá bújt volna.
Aztán vége lett az istentiszteletnek, a hívek elszállingóztak, észre sem vették, hogy ő a padban ül. Egyszerre azt vette észre, hogy csend és hideg van körülötte és egyre sötétebb. Az istentiszteletnek vége lett, a hívek hazamentek. Jancsi az oldalajtóhoz szaladt, de az zárva volt. Megpróbálta a főkaput is kinyitni, de persze azt is kulcsra zárták. Dörömbölni kezdett az ajtón:
- Nyissák ki! Segítség! – kiabálta.
Ám senki sem hallotta. Mindenki, az egész falu otthon ünnepelte a szentestét, vacsorázott és ajándékokat bontott ki. Csak ő van itt egyedül, magában.
- Biztos keresni fognak! – mondta ki hangosan – anyám, apám hamarosan rájön, hogy nem vagyok otthon.
Jancsi nem láthatta, amint otthon a család összegyűlik, nagyszülők, két nagynéni és nagybácsi, unokatestvérek, a testvérei, apja, anyja, na meg a vendég lelkészhallgató rokon és annak családja, és azt sem hallotta, amikor anyja megjegyezte:
- Sándor, le kéne hívni Jancsit a vacsorához.
- Hmm, azt hiszem maradjon csak fenn és gondolkozzon el azon, milyen kellemetlen helyzetbe hozott minket – szólt az apja elkomorodva. Úgy érezte, példát kell statuálnia a rokon lelkészhallgató előtt. Elvégre ő itt a ház és az egyház feje.
- Hát jó, akkor majd később lejön hozzánk – törődött bele az anyja.
És a vacsora lezajlott Jancsi nélkül, majd az ajándékozás is, addigra el is felejtették, elkezdtek beszélgetni a teológussal mindenféle egyházi témákról. Le is csusszant pár pohár bor, jó kedv kerekedett, az apja pedig belemerült szolgálat témájába. Nem is gondoltak többet Jancsira.
- Hát, te mit csinálsz itt Jancsi?! – a kérdésre felriadt a fiú. Álomba sírta magát az egyik padon összekuporodva. Ahogy felnézett, egy nagy alakot látott maga előtt és megijedt. Megmozdult, remegni kezdett a hidegtől.
- Ne félj, én vagyok az, a Szendrei bácsi.
Tényleg, már megismerte a gondnokot. Szendrei Károly bácsi, aki mindig olyan szelíden és kedvesen szólt hozzá. Aki néha elvitte magával horgászni meg az erdőbe, és akivel olyan szívesen volt együtt. Maga sem tudja miért, de teljesen megbízott benne. Meleg, barna szemeiben szeretet volt, ahogy a fiúnak magyarázott szépen türelmesen. Tőle tanult meg sok mindent. Arról, hogy hogyan kell fát vágni, kaszálni, a jószágot etetni, ereszt javítani.
- Gyere, hazaviszlek. – szólt barátságosan. Nem kérdezett semmit, látta ő, mi zajlott ma a templomban. És látta ő a lelkészék életét is. Kézen fogta Jancsit és elindultak.
- Ne félj! – látott bele a fiú gondolataiba – Majd én beszélek.
Csendben tették meg a pár perces utat hazáig.
- Te csak állj egy kicsit félre, ne az ajtóba – kérte Jancsit Károly bácsi.
A kopogtatásra Jancsi anyja nyitott ajtót.
- Nahát, Károly, mi szél hozta erre? – kérdezte meglepetten.
- Jó estét! Bent felejtettem a szemüvegem a templomban, visszamentem . Gondoltam beköszönök.
- Jöjjön beljebb!
- Nem, köszönöm, várnak otthon! Jancsi jól van? – a gondnok hanghordozása elárulta aggódását a templomban történtek miatt.
- Jól… - az asszony elgondolkozott, igazából eszébe sem jutott eddig Jancsi – várjon, szólok neki, lehívom.
- Jancsi itt van – és karjánál fogva szelíden maga elé húzta a remegő kisfiút.
- Jancsi! Hol voltál eddig?! Mit kerestél kint?! – szólt értetlenül anyja. Ugyanakkor elszégyellte magát, rákvörös lett. Egy anya nem tudja hol a fia karácsonykor?
- Bemennénk, Jancsi át van fagyva. – mondta a gondnok halkan, de határozottan.
Az asztalnál jókedélyű volt a társalgás. Kipirosodva folytattak eszmecserét éppen valamelyik prédikáció elemzéséről. Ahogy meglátták a gondnokot és Jancsit mindenki elnémult.
- Hát te?! Károly, hol találta meg ezt a rendetlen gyereket? – kérdezte felháborodottan a lelkész ismét példát statuálva a teológus előtt.
- A templomban volt. Bezártuk véletlenül. Nem gondoltam, hogy a fiú nem jött haza magukkal. – és azt sem, hogy senkinek nem fog hiányozni egész szenteste, tette hozzá magában, de a hangsúlya olyan volt, hogy értette ezt is mindenki.
A lelkész nem tudott mit mondani. Megszégyenült. A gondnok szemében benne volt, hogy az elméleti tudását, a retorikai képességét, az egyházért, gyülekezetért folytatott szolgálatát mennyire tartja, ha a saját gyerekére sem tud figyelni. Máskor is éreztette már vele, hogy nem figyel a fiúra eléggé. Ő azonban azt gondolta, első a szolgálat és a szigor fontos. Egy lelkészgyerek nem lehet akármilyen, nem viselkedhet akárhogy.
- Hát…nagyon köszönöm Károly…nem tudom, hogy fordulhatott elő…gyere Jancsi, egyél valamit…és maga is, Károly, üljön közénk! -habogta. A helyzetet sehogy sem lehetett már menteni.
Károly menni akart, de a fiú esdeklő szemeit látva inkább úgy döntött, leül. Anna megérti, ha elmondja, miért késett.
- Rendben, egy kicsit maradok. Köszönöm!
Kínos csend telepedett közéjük.
- Károly, a holnapi istentiszteletre elő van minden készítve? – kérdezte a lelkész.
- Természetesen.
Újabb csend.
- Sajnálom, hogy a fiam miatt így alakult a mai alkalom – húzta össze a szemöldökét.
A gondnok szintén összehúzta a szemöldökét. Jancsi nagyon ügyes fiú. A gyülekezetet kéne fegyelmeznie, nem őt, a fiát kéne elsősorban szeretnie, nem a hivatását, gondolta, de ismerte a lelkészt, és azt is, hogy Jancsin töltené ki a dühét.
- Ez bárkivel előfordul, nem nagy ügy. Nem a szertartás, a ceremónia a fontos. Nem a hagyományaink, nem a szép rendben lezajló istentiszteletek. Az, ami belül van, bennünk. Arról fogunk számot adni majd egyszer. Jancsi okos, ügyes fiú, nem neki kell szégyellnie magát, hanem a gyülekezetnek. – mondta nyugodtan. És maguknak is, gondolta hozzá.
- Hmm, talán igaza van – mondta a lelkész.
- Most azonban mennem kell, várnak otthon. Vigyázzon a fiára! És szeresse nagyon!
A gondnok felállt, kedvesen Jancsira nézett:
- És még valami. Hadd legyen ő is olyan fiú, mint a többi. Hadd legyen gyerek!
Nem tudtak mit válaszolni. Elköszönt. Kikísérték. Ahogy kiért a friss, metsző hidegbe, teleszívta a tüdejét, majd egy sóhaj kíséretében kiengedte a levegőt. Azt kívánta magának, sose felejtse el az életben, hogy mi a fontos. A felesége, a gyerekei, az, hogy szeretik egymást. Ez volt a karácsonyi kívánsága.
Szaporára fogta a lépteit, várták már otthon. Nehogy aggódjanak…
A cikket írta: Grace
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Grace!
Nagyon tetszett ez a kis novellád is. Bizony a lélek hangja nem minden emberben képes megszólalni, ki kell azt azokból csalogatni, akik erre maguktól nem képesek. Ez a kis prózád megpendítette azt a húrt - remélem - sokakban, akiknek ilyen és hasonló segítségre van szükségük.
Hogy miért most és nem előbb szóltam hozzá? Mert éppen akkor nem jöttek a szavak, amikor pedig arra igen nagy szüksége lett volna mindannyiunknak.
Puszi!
Nagyon köszönöm, hogy olvastál és kedves szavaidat is. Sajnos csak most láttam a hozzászólásodat én is :)
Nem tudom, sikerült-e bármit megpendítenem ezzel az írással, remélem talán pár gondolatra sarkall...
Puszi!
Nagyon tetszett ez a kis novellád is. Bizony a lélek hangja nem minden emberben képes megszólalni, ki kell azt azokból csalogatni, akik erre maguktól nem képesek. Ez a kis prózád megpendítette azt a húrt - remélem - sokakban, akiknek ilyen és hasonló segítségre van szükségük.
Hogy miért most és nem előbb szóltam hozzá? Mert éppen akkor nem jöttek a szavak, amikor pedig arra igen nagy szüksége lett volna mindannyiunknak.
Puszi!
Kedves Grace!
Az ilyen jó kis írásokat ne hagy a fiókban porosodni,oszd meg velünk légy szíves,mert érdemes!Tetszett.
Puszi
Köszönöm szépen! :)
Nincs időm sajnos mostanában írni, így nem tudnak az írásaim porosodni :D
Örülök, hogy tetszett!
Puszi!
Kedves Grace!
Legalább annyira szívszorító, mint amennyire bicskanyitogató az írásod. Felkavart és elgondolkodtatott.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Pussz, Tündér
Köszönöm szépen! :)
Pussz
Az ilyen jó kis írásokat ne hagy a fiókban porosodni,oszd meg velünk légy szíves,mert érdemes!Tetszett.
Puszi
Legalább annyira szívszorító, mint amennyire bicskanyitogató az írásod. Felkavart és elgondolkodtatott.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Pussz, Tündér