Az öreg
Látogatók száma: 78
Egy szobába vitték őket. Az öreg nézte a fiúkat, és elégedettség töltötte el. – No lám, - gondolta -, mégiscsak történik valami. Büszke volt rájuk.
- Ez elég szokatlan viselkedés magától Nagy elvtárs, nem gondolja?
Ez a kérdés Kovács Béla osztályvezető szájából hangzott el, miközben összevont szemöldökkel figyelte Nagy reakcióját. Nem várt választ, de valamiképpen rá akarta ébreszteni az öreget, hogy nem örül annak, ami történt. Az irodájába hívatta Nagyot, négyszemközt akart beszélni vele, mielőtt a fegyelmi bizottság összeül.
Több mint harminc éve ismerték egymást. Nagy soha nem volt beszédes ember, mindig annyit mondott, amire éppen szükség volt ahhoz, hogy a munkáját elvégezhesse. Szinte, a keze alatt nőtt fel. Nála volt ipari tanuló, évekig a csoportjában dolgozott. Vihette volna valamire az öreg, de nem akart részt vállalni semmiben, ami a karrierjét egyengette. Sokáig rendszeridegenként kezelték, mert a háború előtt mérnökként, a reakciós értelmiséget képviselte, amelyet a rendszer hivatalból ellenségének tekintett. Gépészként nem kapott állást, de kényszermunkára alkalmasnak találták, és a csepeli kikötő egyik dokkjába deportálták. A fizikailag megtört, lelkileg megrendült emberre egyik felügyelője figyelt fel. Munkabírása, békés természete, szótlansága mellett a többiekkel való törődése keltette fel az érdeklődését. Mindenkihez volt egy-egy jó szava, a fiatalokat pedig különös türelemmel oktatta, tanította, ha volt egy kis szabadideje. Elbocsátása után alkalmi munkákból élt. Az ötvenes évek vége felé állást ajánlottak neki egy nagy gyár raktárában. Később kiderült, egykori felügyelője közbenjárására kapott egy lehetőséget, a társadalomba való beilleszkedésre.
Kovács a szeme sarkából figyelte az öreget, akinek egyetlen arcizma sem rezdült. Amikor megszólalt, hangja nyugodt volt, nem mutatott megbánást.
- Te tudod Béla, én nem ártottam soha senkinek. Ha elkövettem valamit, akkor azért vállalom a felelősséget. Nem mondom, még nem borítottam rá az asztalt senkire, pedig okom, az lett volna éppenséggel, nem egyszer. De most betelt a pohár. – mondta az öreg alig hallhatóan, szinte csak magának.
- Igen, tudom. De mit keresett ott a téren, Zoli bácsi?
Kínos csend következett. Előző nap március tizenötödike volt. A műhely dolgozói napok óta szerveztek egy kis tüntetést a Petőfi szobornál. Nem akartak ők semmi rosszat, azt tervezték, néhány szál virággal megemlékeznek a forradalomról. Éppen csak átmennek a téren, és leteszik virágaikat a szobor talapzatára. Azzal nem számoltak, hogy a teret rendőrök veszik körül, és munkásőrök posztolnak Petőfi szobra mellett. Az öregnek nem szóltak. Tudták, ő nem vesz részt ilyen megmozdulásokon. Soha nem volt párttag, de még a szakszervezetben sem vállalt semmilyen tisztséget.
Nagy meg akarta előzni a bajt. Úgy tett, mint aki nem hallott semmit. A találkozóra egy fél órával korábban érkezett. A fiúk meglepődtek, amikor meglátták, de örültek is az öreg döntésének.
- Fiúk! Hagyjátok a csudába az egészet! – kérte az öreg, tőle szokatlan határozottsággal a hangjában.
- Nem lehet. Nem tűrhetünk mindent. Mi rossz van abban, hogy saját ünnepet akarunk, nem csatlakozunk a központi ünnepléshez? Ez a nap a fiataloké, a szabadság napja!
- A hatalommal szemben nem tehettek semmit. Kérlek, nem menjetek a térre!
Nem hallgattak az öregre. Elővették a kabátjuk alatt rejtegetett rózsákat, és elindultak a szobor felé. Futásnak eredtek, amikor a rendőrök is megindultak, mert észrevették, hogy a kis csoport a szobor felé tart. Futás közben dobálták virágaikat a talapzatra. A meglepett munkásőrök először nem hittek a szemüknek, ilyen még nem fordult elő az utóbbi években. Igaz, azért vezényelték ki őket, mert a párt vezetése fülest kapott, hogy fiatalok egy csoportja, vagy több kisebb értelmiségi szerveződés az egyetemeken, főiskolákon megmozdulásokat tervez az idei ünnepeken. Bíztak abban, hogy idejében felderítik ezeket a szervezeteket, és a vezetőket ki tudják vonni a forgalomból, amíg a Forradalmi Ifjúsági Napok hivatalos eseményei zajlanak. De a biztonság kedvéért felvonultak, hogy elrettentsék a felelőtlen fiatalokat attól, hogy szembeforduljanak a hatóságokkal. Arra nem számítottak, hogy ott hajtják végre akcióikat, ahol a legnagyobb erődemonstrációt mutatta a hatalom. A munkásőrök hamar felocsúdtak első meglepetésükből, és zártak a tér egyetlen, még szabad kijárata felé rohanó fiatalok előtt. Az öreg kihasználta a felfordulást, és elővette kabátja rejtekéből az alkalomra szánt vörös rózsát. Lehajolt, és letette a virágot a többi mellé. Mielőtt betuszkolták a rabszállítóba, látta még, hogy több csoport is megindul a szobor felé, a megzavarodott rendőrök, és munkásőrök gyűrűjében, hogy némán elhelyezze virágait a talapzaton.
Egy szobába vitték őket. Az öreg nézte a fiúkat, és elégedettség töltötte el. – No lám, - gondolta -, mégiscsak történik valami. Büszke volt rájuk. A fiúk lesütött szemmel álltak az alezredes előtt.
- Tudják, mit tettek? – kérdezte az alezredes, és öklével belecsapott a tenyerébe.
- Tudják. – szólalt meg az öreg váratlanul.
- Na, maga jobb, ha hallgat. Szép kis anyaga van nálunk. Politikailag megbízhatatlan. Csak nem maga volt a fő szervező?
- Nem kérem, nem ő volt, én voltam – mondta az egyik fiú. – Az én ötletem volt.
- Magát nem kérdeztem. – emelte fel a hangját az alezredes. Én azért vagyok itt, mert tudom, hogy maguk ártatlanok. Csak egy csínytevés, erről van szó, ugye? Nem komoly ellenségei a rendszernek, még mit nem. De ne gondolják, hogy megússzák. Ez szabálysértés. Szabályos tárgyalás lesz. Kaphatnak néhány hónapot Baracskán. Felvesszük a jegyzőkönyveket, és elmehetnek. Maga itt marad Nagy! – mondta, és intett a kezével, hogy kövesse.
Egy kisebb szobába mentek. Az alezredes letette a sapkáját, és Nagyra nézett.
- Foglaljon helyet! – mondta barátságosan. - Nem ismer meg?
- De megismerem. Maga volt a felügyelőm Csepelen.
- Már akkor is csodáltam a nyugalmát, az önuralmát. Mondja, mi vezetett idáig? Hogy jutott eszébe, hogy belekeveredjen egy ilyen ügybe?
Kínos csend támadt. Az alezredes szólalt meg először.
- Nem. Nem kell mondania semmit. Tudom, hogy a fiúk után ment, meg akarta menteni őket. De nem lehet. Már késő. Tudja Nagy, olyan dolgok történnek manapság, hogy jobb, ha az ember kimarad belőle. Ha tudná, amit én, akkor nem lenne ennyire nyugodt. Változások lesznek itt, nagy változások, hamarosan.
- Két nap múlva nyugdíjba megyek. Az elég nagy változás, nem?
- Tudom. Éppen ezért, nem teszünk feljelentést maga ellen. Nem lesz következménye annak, ami ma itt történt. – mondta az alezredes, és rágyújtott egy cigarettára. – Nem lesz feljelentés, de a munkahelyén indul egy fegyelmi eljárás. Ne izguljon, nem lesz semmi baj, de túl sokan látták, hogy letette azt a szál rózsát. Nem, ne szóljon egy szót se! Tudom, miért tette. Megértem.
Az alezredes felállt az asztaltól, és cigarettával kínálta az öreget. Nagy egy elhárító kézmozdulatot tett.
- Nem élek vele. A tüdőm. Nem tett jót neki a csepeli nyirkos levegő. – mondta az öreg, és elmosolyodott.
Az alezredes ránézett, és nevetni kezdett. Mindketten nevettek, amíg az öreg nevetése köhögésbe nem fulladt.
Másnap már délelőttre kitűzték a fegyelmi időpontját. Először az üzemi párttitkár hívatta be, hogy beszéljen vele, mielőtt a bizottság elé áll.
- Elképesztő ez a felelőtlenség, Nagy elvtárs! Mit képzel, szembe fordulhat a rendszerrel? Egyáltalán, hogy jutott eszébe kimenni a szoborhoz? Holnap már nyugdíjas. Nem gondolt arra, hogy megkímél minket ettől a szégyentől?
A párttitkár zömök kis ember volt. Erős kezén látszott, hogy korábban fizikai munkával kerteste a kenyerét. Vastag, és rövid ujjaival ütemesen dobolt az íróasztalon.
- A fiúk persze, megkapják a magukét. Leülik, ami jár nekik, aztán ki lesznek rúgva. Nem jutnak munkához egy darabig, azt garantálom. – ordította.
- No, akkor itt telt be a pohár! – mondta az öreg fojtott hangon.
Felállt, megragadta az íróasztalt, és minden erejét összeszedve felemelte a nehéz alkotmányt, majd egy lendülettel ráborította a meglepett párttitkárra.
- Ebből jöjjön ki az elvtárs, ha tud! – mondta felszabadultan, és a szorult helyzetben lévő emberre rácsapta az ajtót.
Visszament a munkahelyére, és leült a raktár sarkában lévő padra. Odakint felbolydult a műhely. A nevét hallotta, a főnök hívatja.
- Hát, itt van! Nincs semmi baj Nagy bácsi, csak beszélni akar magával. Tudja, a fegyelmi miatt. – mondta Évike, a főnök titkárnője, amikor rátalált a sötétben üldögélő Nagyra. – Nem is dühös. Csak kérte, hogy mindenképpen keressem meg. Fontos.
Nagy felemelkedett, és megsimogatta Évike arcát.
- Persze, hogy nincs semmi baj. Beszélni akar velem, ennyi az egész.
Az öreg nyugdíjba ment. Két nap sem telt el, amikor a felesége megjelent a műhelyben.
- A holmijáért jöttem – mondta. – Nem tudott összeszedni mindent. Gondolta, majd bejön, de már nem jön többet. Az éjjel meghalt. Álmában érte a halál. Ki tudja miért, még mosolygott is.
(Budapest, 2013. november)
A cikket írta: Janó
Hozzászólások
időrendi sorrend
Megint nagyon tetszett a novellád!
1.) Az a látsztólag buzgó keresztény üldözendő, aki a szocializmus éveiben messze elkerülte a templomot és hajbókolt az elvtársaknak, hogy minél több konc jusson neki. Most ugyanezen célból hajbókol a papság előtt. Most kereszténynek lenni sikk és érdem. Az ilyen kereszténységet utálom. Üldözni nem szokásom senkit és semmit, de mérhetetlenül lenézem a gerinctelen embereket.
2.) Az az elvtelen hazafi szerintem az, aki csak szavakban hazafi, de valójában csak kiszipolyozza a hazáját és azért hirdeti fennen, hogy mekkora hazafi, mert idegen országban meg sem tudná állni a helyét, mert csak egy pitiáner alak.
3.) Heine-hez nem merném mérni magam. Csak azért jutott eszembe, mert Franciaország befogadta, lehetőséget kapott, hogy írjon, de egész életében hiányzott neki Németország, ahol túl izgágának találtatott és nem tudott megélni az írásból,mert nem merték kiadni az írásait a kiadók.
Végül is talán azt mondhatom, hogy az igazi hazafi olyan, mint a fenti írás hőse.
aki látszólag buzgó és keresztény, az már üldözendő? ugyan miért?
...szerintem a rosszindulatú általánosítások azok, amik üldözendők...
(ha egyáltalán bármit is muszáj bárkinek is üldözni)
1.) Az a látsztólag buzgó keresztény üldözendő, aki a szocializmus éveiben messze elkerülte a templomot és hajbókolt az elvtársaknak, hogy minél több konc jusson neki. Most ugyanezen célból hajbókol a papság előtt. Most kereszténynek lenni sikk és érdem. Az ilyen kereszténységet utálom. Üldözni nem szokásom senkit és semmit, de mérhetetlenül lenézem a gerinctelen embereket.
2.) Az az elvtelen hazafi szerintem az, aki csak szavakban hazafi, de valójában csak kiszipolyozza a hazáját és azért hirdeti fennen, hogy mekkora hazafi, mert idegen országban meg sem tudná állni a helyét, mert csak egy pitiáner alak.
3.) Heine-hez nem merném mérni magam. Csak azért jutott eszembe, mert Franciaország befogadta, lehetőséget kapott, hogy írjon, de egész életében hiányzott neki Németország, ahol túl izgágának találtatott és nem tudott megélni az írásból,mert nem merték kiadni az írásait a kiadók.
Végül is talán azt mondhatom, hogy az igazi hazafi olyan, mint a fenti írás hőse.
...szerintem a rosszindulatú általánosítások azok, amik üldözendők...
(ha egyáltalán bármit is muszáj bárkinek is üldözni)
A keresztyénység is üldözendő nálad?
Valamint az elvtelen hazafiasság is megérdemelne némi magyarázatot.
A talpnyalót, azt értem.
Heine! ...Gondolod, hogy hasonlítasz hozzá?
2.) Az az elvtelen hazafi szerintem az, aki csak szavakban hazafi, de valójában csak kiszipolyozza a hazáját és azért hirdeti fennen, hogy mekkora hazafi, mert idegen országban meg sem tudná állni a helyét, mert csak egy pitiáner alak.
3.) Heine-hez nem merném mérni magam. Csak azért jutott eszembe, mert Franciaország befogadta, lehetőséget kapott, hogy írjon, de egész életében hiányzott neki Németország, ahol túl izgágának találtatott és nem tudott megélni az írásból,mert nem merték kiadni az írásait a kiadók.
Végül is talán azt mondhatom, hogy az igazi hazafi olyan, mint a fenti írás hőse.
-no comment
Manapság is rá lehetne borítani az asztalt jónéhány elvtelenül hazafias, keresztyény talpnyalóra. Hál istennek ma már nem kell ahhoz disszidálni, hogy hagyjam a saját sza..kban fürdeni ez ilyeneket. Csak sajnos Heine-nek is hiányzott Franciaországban a hazája.
Valamint az elvtelen hazafiasság is megérdemelne némi magyarázatot.
A talpnyalót, azt értem.
Heine! ...Gondolod, hogy hasonlítasz hozzá?
Majd, lesznek megint.
Ezek után elolvastam az írásodat és a véleményem: Hú, ez nagy!!!!
Köszönöm neked, hogy ennyi idő után ismét olvashattam tőled egy "nagyot"... mintha ott lettem volna és én borítottam volna rá az asztalt... Volt az "öregben" kurázsi! Kár érte. :-)
Puszillak, Éva
Hiányoznak az ilyen emberek.
Nem tudom kinek mit jelent, de nekem könnyet csalt a szemembe, talán ... az emlékek.
Grat.
Grat.