Az origami kutyus
Látogatók száma: 19
Egy édesapa elbeszélése alapján írtam meg meseszerűen ezt a történetet.
Egy vasárnap délután, mikor az egész ház elcsendesedett, jómagam is elbóbiskoltam a fotelben. Arra riadtam fel, hogy kisfiam, Bence visszarakta az ölembe a kezemből kiejtett újságokat.
Rám nézett. Kérdőn. Azon nyomban eszembe jutott a neki tett ígéretem, hogy ebéd után hajtogatni fogunk. Origamizni.
Biccentettem a fejemmel, s ő rögtön hozta a színes lapokat. Egyenként felrakta az asztalra, majd keresni kezdte az origami könyvét. Meg is lett.
"Milyen rég volt, mikor legutoljára origamiztam!" - futott át rajtam ez a gondolat.
A könyvet átnyújtotta nekem, a székét az asztalhoz húzta, erőnek erejével felmászott rá, kényelmesen elhelyezkedett. Együtt nyitottuk ki a könyvet, melyben több figurát is megjelölt.
- Ezt, meg ezt, meg még ezt is! - mutogatta szépen sorban a szebbnél szebb papírállatkákat. - Még a végén is van, de először ezt a kutyust szeretném, apa! - mondta Bence sóvárogva.
- Rendben - hangzott az egyszerű válaszom. - Először elolvasom.
Közben fogtam egy fehér lapot, és az ábrák alapján meghajtogattam a kiválasztott kutyust. Bence minden egyes mozdulatomat figyelmesen követte. Mikor kész lettem, Bencének felderült az arca.
Immáron együtt hajtogattunk. Lassan, komótosan alakult, formálódott a fiam kutyusa is. Szinte alig kellett neki segíteni.
Sikerült!
Így volt egy fehér és egy barna kutyusunk. Fogtam a kutyámat és bemutattam Bencének.
- Szia, téged hogy hívnak? - tettem fel a kérdést.
- Hm, apa! - csodálkozott el Bence.
- Igen, hogy hívnak téged? - ismételtem meg, mikoözben mozgattam a kutyusomat.
- Szia. Tudod, engem nem hívnak sehogy sem! - jelentette ki a kisfiam.
- Az meg hogy lehet? Mindenkinek van neve, még a gazdiknak is! - győzködtem Bencét.
- A gazdámnak? tényleg! Őt Bencének hívják! - válaszolta végül.
Ekkor a barna kutyust megfogta a kisfiam, és elindult feléje.
- Szia, gazdim! Megmondanád, hogy hívnak engem?
- Brúnónak - válaszolt meg magának.
- Brúnó, Brúnó! - kiáltott fel örömében a barna kutyus.
Ezután visszatért a fehér kutyához, majd megszólította:
- Téged hogy hívnak? Engem Brúnónak.
- Az én nevem Hómancs - válaszolta a fehér kutyus.
- Jössz velem játszani?
- Szívesen. De mit fogunk játszani? - kérdeztem.
Bence megfogta a kezem, húzott maga után, leültetett a nagy játszószőnyegre. sok-sok fát és két kutyaólat vett elő.
- Bújócskázni fogunk - mondta a fiam.
Elbújtunk a fák mögé, a házak árnyékába, megkerestük egymást.
Már majdnem beesteledett, mikor a feleségem kedves szóval a konyhába invitált bennünket.
Vacsora közben csillogó szemekkel mesélte el Bence a két kutyus életének első napját.
A fürdés és a fogmosás után Bence gyorsan el is aludt. Még az esti mese is elmaradt.
Álmában tovább élte a két kutya történetét.
A cikket írta: kiki64
Hozzászólások
időrendi sorrend
Félreértesz. Nekem megadatott. Az én gyermekkorom, ha nem is makulátlan volt, de szép és jó, meg tartalmas volt. A gyermekeimre gondolok én ilyenkor örökké. Csak genetikailag kaptak apát, mást semmit mellé... :(
végül is az is nagyon fájó
sajnos, van ez így, s mostanában egyre több
most akkor képzeld el, kedves Laura, mikor ez az apuka elmondta a történet vázlatát, s nekem kellett a kisfiának megírnom meseszerűen, még a vázlattól is borsózott örömömben a hátam, s mikor meglátta, hogy milyen labdákat varrok, megvarrta ő is a kisfiának, s már az ötödiknél tart.
gondolom, hogy az a hiány mardossa ilyenkor a lelkünket, hogy nekünk miért nem adódott ez meg
tényleg, miért nem?
megértelek, de nagyon
:)
gondolom, hogy az a hiány mardossa ilyenkor a lelkünket, hogy nekünk miért nem adódott ez meg
tényleg, miért nem?
megértelek, de nagyon
:)
:)