Befejezetlen beszélgetés
Látogatók száma: 50
A történet a Kertész Imre kitüntetése körüli vita során esett. Nem tetszett a kitüntetés, mert aki megtagadja magyarságát az miért tüntetjük ki? Valaki azt írta először én tagadtam meg Őt, s árultam el, mint magyar!
Nem én! Én akkor még nem is éltem, mikor Őt az akkori hatalom bármiért is elárulta, s eladta. Én büszke voltam, hogy egy a nemzetemből, mikor Ő azt nyilatkozta nem érzi magát magyarnak, pedig nem ez a nemzedék tagadta meg! Ez épp felvállalta.
Aki nekem írt azt írta, írjak én is olyan könyvet, s majd akkor én is kapok kitüntetést, és a velejáró járandóságot.
A dolgot mivel nem óhajtottam vitába és ezzel együtt egy szélmalom harcba bocsátkozik annyiban hagytam.
Az én élettörténetem sokkal szerényebb lenne, mint a Kertész úré, hiszen engem nem hurcoltak, el, s nem kínoztak meg, s nem menekültem fél Európán keresztül, így valószínűleg sokkal kevesebb embert érdekelne. Igaz ugyan, hogy öregapám apját a nácik keményen megkínoztak és nyomorékká tettek, mert zsidókat bujtatott, de hát ez nem az én életem. Ugyan emberségesen élek, s nem bántok senkit, míg engem nem bánt. Harcba pedig csak tettlegesség esetén bocsátkozom, de akkor tigris, vagy leopárd, oroszlán vagyok. A napi életben egy szelíd bárány, akit olykor a sors megtréfál, próba elé állít, s megvívom a napi csatákat, de a háború kimenetele csak a vég pillanatában fog eldőlni. Addig csaták vannak, olykor derűs napok, néha könnyes éjszakák, de kinek lelke telve, annak olykor csordulni kell, de minden reggel emelt fővel széles mosollyal, mert csorbulni soha!
Mondhatom elértem a felnőtt kort sajnos, mert több temetésre járok, mint esküvőre és keresztelőre együtt véve.
Viselem mit a sors rám rakott, hordom a lelkem mélyén a sebeket, nem nyalogatom, hagyom mindig tisztességgel begyógyulni, mert csak így lehet e világot túl élni. Vannak kik szeretnék olykor a sebeket feltépni, de őket igyekszem kicselezve megélni a holnapot.
Keresztje mindenkinek van, csak nem egyforma eltérő a súlya, fajtája, de mindenki cipel sebeket, fájdalmakat.
Nem vagyok író, csak firkálgató, s legfőképpen olvasó. Imádom a könyveket, s azok is engemet, mert a rengeteg tudás bennük lakozik.
Én hazánkba szakadt hazám fia vagyok, s vállalom a magyarságom a hibáival, és büszkeségeivel együtt, mert csak így élhet a nemzetem tovább, ha valaki felvállalja honát!
A cikket írta: Divi Éva
Hozzászólások
időrendi sorrend
Köszi, hogy olvastál. Igen az én apám is volt orosz hadifogoly kétszer is, egyszer egy társával megszökött, mert Ő beszélt egy kicsit oroszul így hazaszöktek, de a sereg ismét harcba küldte, s utána már a fogolycserénél került haza. Először a Don kanyar, onnan szökött haza, de aztán Szibériából már nem tudott. Igen a papám is mesélte, hogy mivel nekik is kicsit nagyobb földjük volt, amit a szüleitől örökölt, így őket is kitelepítették és elvettek mindent amijük volt, kisöpörtek mindent, ami csak mozdítható volt, még a kútból a vízhordó vödröt is elvitték, elkobozták, mert hogy gazdagok. Lovat, tehenet, malacot, és egyéb apró lábasállatokat. Aztán a papám azt mondta akkor újra kezdte, és ismét összeszedte magát. Igaz már semmi nem volt meg, de volt egy vályog háza, amit a két kezével épített fel, és mindent ami benne volt maga készített. Nekem is megtanított sok mindent, és mesélt sokat, mi volt, mikor még "gazdagok" voltak. Igaz volt egy lova is, mert a hátason még én is lovagoltam gyerekként, de azzal szántani járt, meg a falvakba ócska holmikért, amikből a nagyim varrt a gyerekeinek új ruhát, meg olykor foltozott. Szóval hiába minden szó, nem volt és nem könnyű itt éléni, de mi valamiért mégis megtesszük. A család szeretete, tisztelete, vagy az őseink emléke, de gyökereink idekötnek, s minket már nem lehet átültetni egy másik világba.
Köszi még egyszer, és örülök, hogy megértjük egymást, mert egy faluból valók vagyunk, a nagy Magyar faluból !
Puszi, ölelés Éva.
Nincs ember, akinek ne lennének sérelmei, kinek ilyen, kinek olyan. Édesapámat kihajtották a németek, mint magyar katonát, a Don kanyarba, átlőtték a lábát, orosz hadifogságba került, alig kaptak enni, stb. nem részletezem. Negyvenhatban jött haza, hálni járt belé a lélek.
Nagyapám parasztember volt, gazdálkodott, később kocsmáros volt, mire a háború után rendeződtek volna a soraik, addigra jött a padlásletakarítás, a tsz-be kényszerbeléptetés,kocsma bezárás, stb, mégis itt maradtak,mert magyarok és ez a hazájuk.
Nekem is ez az etalon, pedig ezek az események a születésem előtt történtek.
Egyszóval, osztom az álláspontodat.
Puszi: Yolla