Befekadu naplója VI.
Látogatók száma: 72
Végre sikerült mindent előkészítenem. A tolmács jön a műszakváltásra, hiszen Veronika délutános. Nem sejt semmit.
1985. június 27.
Ma reggel Veronika civil ruhában jött fel az osztályra. Mondott valamit a főnővérnek, aztán az egyik magyar katona odajött hozzám és felöltöztetett az új ruháimba. Sétálni megyünk, mondta Veronika, de arra, ami ezután jött igazán nem számítottam. Elvitt magával a városba. Félénken lépkedtem mellette, olyan idegen és furcsa volt minden. Zavarban voltam, pedig nem is volt okom rá. Az emberek folyton rám csodálkoztak, a gyerekek megbámultak, olyan is volt, amelyik ujjal mutogatott rám. Hatalmas feltűnést keltettem csupán a bőrszínemmel. Zavart ez a figyelem. Szerettem volna elbújni valahová, de sajnos nem lehetett. Veronika kedves volt és figyelmes. Nem vitt olyan helyre, ahol esetleg nem boldogulnék, vagy kínosan érezném magam. Azért fagylaltoztunk a Duna – parton, süteményt ettünk a szigeten. A város maga nagyon szép, legalábbis azt hiszem, ugyanis én nem sokat láttam belőle, mert egyfolytában Veronikát néztem, és dagadtam a büszkeségtől, hogy egy ilyen szép nő engem választott. Velem sétál, nekem mutogatja a várat, a hidakat és az egyetemet. Ebéd után értünk vissza a kórházba.
Végre visszahozták Igort az intenzív osztályról. Úgy hallottam, nem sikerült a műtét, nem lesz többé katona. Az élete hátralevő részét egy tolókocsiban fogja leélni. Belegondoltam, mit fognak szólni a szülei. Elviszik az egészséges fiukat egy idegen országba katonának, ráadásul békeidőben és tolószékben kapják vissza. Ha legalább háború lenne, vagy valami gyakorlaton történt volna a dolog, érthetőbb lenne, de bosszantó ez az értelmetlen „baleset”, ahogy a tisztek mondják.
Egy magyar tisztet is behoztak ma a szobánkba. Eltörött a bokája. Esküszöm, én vagyok a legmobilabb ezekkel a csonka kezeimmel. Valami nem tetszik nekem vele kapcsolatban, de nem tudok rájönni, hogy mi az. Meg sem kérdezte, mi van Igorral, vagy akár velem. Van még két kiskatona a szobában, velük sem nagyon beszélget.
Veronikának hála, egyre több mindent tudok megcsinálni a csonkjaimmal. Pár napja megpróbáltam tollat a kezembe venni, és ugyan elég ákom-bákom betűkkel, de sikerült leírni a nevem. Azért ez hatalmas eredmény. Minden szabad percemben – van belőle bőven – gyakorolom az evést, ivást, írást. Tegnap már ágyazni is segítettem a nővérnek, aki az ágyamat áthúzta. Végre látom az út végét, és ez nagyon jó érzés. Hogy fog örülni anyám, ha levelet írok neki! Drága mama!
Sokáig csak forgolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni. Döntő lépésre szántam el magam. Holnap kéretem a tolmácsot.
1985. Július 1.
Végre sikerült mindent előkészítenem. A tolmács jön a műszakváltásra, hiszen Veronika délutános. Nem sejt semmit. Az egyik szobatársam segítségével megfürödtem, felvettem a díszegyenruhámat, még egyszer elhadartam Igornak, mit fogok majd mondani. Persze egy szavamat sem értette, de mosolygott barátságosan. Olyan ideges vagyok, bár magam sem értem, hogy miért. Megbeszéltem apámmal a dolgot, és azt mondta, ha így gondolom, ő támogat. Még a mamával is beszél, hogy ne érje váratlanul a dolog. Nem is gondoltam volna apámról, hogy első szóra igent mond. Nem jellemző rá.
Olyan lassan telnek a percek! Kiültem a társalgóba, hogy figyeljem a nyüzsgést, az talán oldja a bennem lévő feszültséget, de nem így történt. Csak még idegesebb lettem. Aztán mégis csak elérkezett az idő. Először a tolmács érkezett meg. Nagy vonalakban elmondtam neki, hogy mire készülök. Próbált lebeszélni. Azt mondta, az én érdekemben. Én egész másképp látom az érdekeimet. Nekem másra van szükségem. Ezen aztán még jobban felidegesítettem magam, pedig ritkán esik meg velem ilyesmi. Aztán megérkezett. A tolmácsot küldtem érte, kérje meg, hogy jöjjön a szobámba. Igor kivételével a többiek kimentek a szobából. Nem tudom, hogy fogom nekik meghálálni.
Egyszerre csak ott volt ő. Fiatalon és csinosan, mosolyogva és kíváncsian. Mondtam a tolmácsnak, kérje meg Veronikát, hogy hívja ide az apját. Ezt a dolgot mégiscsak az apjával kell megbeszélnem. Zavarba jött, nem értette, milyen dologról van szó, és mi szükség van az apjára. Egyébként sem tudja idehívni, mondta, mert messze lakik. Erre nem számítottam. Bár megértettem, hiszen nálunk is sokan laknak távol a szüleiktől, sok száz kilométerre egymástól.
Utolsó ötletként az jutott eszembe, hogy akkor elmondom egyenesen neki. Tudom, hogy nem szabályos a dolog, de mit lehet tenni? A szükség törvényt bont. Akkor odafordultam felé és belekezdtem a mondanivalómba:
Én, Befekadu Mutola Mozambikból, feleségül kérlek téged Veronika. Ígérem, hogy első és egyedüli leszel, soha nem veszek magamnak második feleséget. Az apádnak jegyajándékul ötven kecskét adok. Az én apám gazdag ember, ha az apádnak nem elég az ötven kecske, alkudhatunk. Mit szólsz hozzá Veronika?
Ami ezután jött, arra jobb nem emlékezni. Veronika sírt, de nem az örömtől. Egyre csak azt hajtogatta, hogy elrontott valamit, de nagyon elrontotta. Én az egészből nem értettem semmit, és hiába kérdeztem a tolmácsot, ő sem tudott válaszolni.
Aztán Veronika leült az ágyamra és elmagyarázta, hogy ő nagyon kedvel engem, de ez nem elég ahhoz, hogy feladja az egész eddigi életét, hátrahagyja a szeretteit és elinduljon a föld másik végébe új hazát találni. Ő nem ismeri sem a nyelvet, sem a kultúránkat, de még az időjárást sem biztos, hogy meg tudná szokni. Nem akarta ő, hogy beleszeressek, nem azért volt kedves hozzám, egyszerűen csak segíteni akart.
Az első gondolatom az volt, hogy bár haltam volna meg! Aztán meg az, hogy megértem Veronikát. De mégis szorította a torkomat valami. Valami hihetetlen keserűség. Tudtam, hogy tovább kell lépnem, de nem tudok, ha továbbra is a közelében maradok.
1985. július 3.
Elhatározásra jutottam. Nagyon fáj, ami történt. Egyszerűen nem tudok többé belenézni Veronika szomorú szemébe. A mai nap átkértem magam a budapesti katonai kórházba. Szerencsére nem kellett megindokolni a döntésemet. Csak Igortól búcsúztam el. Jobb lesz ez így! Isten veled Veronika, Isten veled Győr!
A cikket írta: Nurse
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves D'Arc,
sajnos nem jutottam a könyv nyomára – nagyon kevés támpontot adtál. Lengyel a szerzője egyáltalán? Keresgéltem a lengyel oldalakon, mindenféle kulcsszavakat adtam meg, de nem sok (azaz nulla) sikerrel. :)
Ktr.
Ktr.! Örülök, hogy az arra érdemes műveket továbbra is figyelemmel kíséred és véleményezed. Erről a történetről nekem eszembe jutott, hogy lánykoromban olvastam lengyelül egy regényt egy lengyel lányról, aki férjhez ment Németországba és a történet az ő "vagy megszokik, vagy megszökik" esetéről szól. Sajna, vissza kellett adnom a könyvet a lengyel barátnőmnek mielőtt végigkínlódtam volna magam rajta (sokat kellett szótároznom, hogy megértsem), de a történet nagyon érdekelt. Neked esetleg beugrik, hogy milyen könyvről lehet szó? A címet meg a szerzőt persze már elfelejtettem.
sajnos nem jutottam a könyv nyomára – nagyon kevés támpontot adtál. Lengyel a szerzője egyáltalán? Keresgéltem a lengyel oldalakon, mindenféle kulcsszavakat adtam meg, de nem sok (azaz nulla) sikerrel. :)
Ktr.
Nörszi,
itt van pár mozambiki név (egy mozambiki napilapból vettem őket), az első kettő inkább "afrikai", a másik kettő inkább portugézás:
Mukhulo
Mazuze
Chissano
Venhereque
Nem az a baj, hogy kiszámítható, elvégre így történt. Csavarok sem hiányoznak belőle.
Talán nem gondoltad eléggé át, azért lett nagyon "nörszis". Valójában nem nőként (férfiként) kell belebújni valaki bőrébe, hanem íróként.
Hitelesebb (és átütőbb) lett volna Veronika szempontjából megírni a történetet, mert abból Veronika gondolatait ismerhettük volna meg, nem pedig azt, hogy Veronika szerint Befekadu mit gondolt (gondolhatott).
Próbáld meg úgy megírni. Már csak a kísérlet kedvéért is.
Ölcsi,
Ktr.
Az élet írta történetekkel ez a baj. Kiszámíthatóak. Egy ilyen helyzet meg pláne! Melyik 19 éves nőnek életcélja, hogy mozambiki feleség legyen? :-)
Köszönöm Éva!
Természetesen meg lehet érteni Veronika döntését. Én már csak tudom! :-)
Pedig az apám hogy örült volna annak a sok szép kecskének! :-)
Üdv. Nurse
Engem mindig megmosolyogtat ez a vásáros dolog, hogy kecskéért, tehénért és lóért vesznek nőt, de Nekik ez természetes. Én azért fogadtam el a veronikai döntést, mert igen, sajnos sok rossz kapcsolat és rossz tapasztalat született a miatt, hogy ismeretlenbe, fejest ugrottak, s mentek oda, amit nem is ismertek. Az én nézetem is az, hogy előbb meg kell ismerni a kultúrát, a szokásokat, s aztán lehet szerelem, házasság és menni, de akkor már vállalni kell, hogy akár egy újabb csapat kecskéért elcserélnek. Üdv Éva.
Kedves Könyvtündér!
Hálás köszönet! Az igazság az, hogy csak Befekadu nevét jegyeztem meg, érthető okokból. :-) Nem nagyon ismerek más mozambiki nevet, de már ráállítottam Google-t :-)
Tudom, hogy kiszámítható, de ez a történet ilyen. Ennyi van benne. Persze, lehetett volna csavarokat beletenni, de akkor már nem az a bizonyos történet lett volna. Akkor az a kis nörszi nem emlékezhetett volna.
Hogy nem Befekadus? Visszaolvasva tényleg nem az. Nehéz nőként egy éppen felnőtt fiú bőrébe bújni, aki ráadásul afrikai. Más gondolkodás, más mentalitás, más kultúra... Jobban bele kellett volna ásnom magam, de nem sok információt találtam. :-)
Még egyszer köszönöm, hogy a bakimra felfigyeltél : Nurse
itt van pár mozambiki név (egy mozambiki napilapból vettem őket), az első kettő inkább "afrikai", a másik kettő inkább portugézás:
Mukhulo
Mazuze
Chissano
Venhereque
Nem az a baj, hogy kiszámítható, elvégre így történt. Csavarok sem hiányoznak belőle.
Talán nem gondoltad eléggé át, azért lett nagyon "nörszis". Valójában nem nőként (férfiként) kell belebújni valaki bőrébe, hanem íróként.
Hitelesebb (és átütőbb) lett volna Veronika szempontjából megírni a történetet, mert abból Veronika gondolatait ismerhettük volna meg, nem pedig azt, hogy Veronika szerint Befekadu mit gondolt (gondolhatott).
Próbáld meg úgy megírni. Már csak a kísérlet kedvéért is.
Ölcsi,
Ktr.
Egy kis következetlenség, Nörszi.
"...már tudják. Kabirah biztos. Neki már van asszonya." (4. rész vége)
"Én, Befekadu Kabir’ah Mozambikból..." (ld. fent)
Kiszámítható volt, és sajnos nem sikerült igazán "befekadusra", és írtál már jobbat, de azért tetszett.
Ölcsi,
Ktr.
Hálás köszönet! Az igazság az, hogy csak Befekadu nevét jegyeztem meg, érthető okokból. :-) Nem nagyon ismerek más mozambiki nevet, de már ráállítottam Google-t :-)
Tudom, hogy kiszámítható, de ez a történet ilyen. Ennyi van benne. Persze, lehetett volna csavarokat beletenni, de akkor már nem az a bizonyos történet lett volna. Akkor az a kis nörszi nem emlékezhetett volna.
Hogy nem Befekadus? Visszaolvasva tényleg nem az. Nehéz nőként egy éppen felnőtt fiú bőrébe bújni, aki ráadásul afrikai. Más gondolkodás, más mentalitás, más kultúra... Jobban bele kellett volna ásnom magam, de nem sok információt találtam. :-)
Még egyszer köszönöm, hogy a bakimra felfigyeltél : Nurse
Nagyon tetszik, bár a vége szomorú. Egyébként pedig a döntés elfogadható, és Veronikának igaza van. A mozambiki fiút sajnálom, de a hárboru és az élet kegyetlen. Külön külön, de együtt pedig borzalom. Kitűnő novella, csak gratulálni tudok. Üdvözlettel Éva.
Természetesen meg lehet érteni Veronika döntését. Én már csak tudom! :-)
Pedig az apám hogy örült volna annak a sok szép kecskének! :-)
Üdv. Nurse
Tudtam, hogy ez lesz a vége és mégis élveztem végig az elbeszélést. Grt.
Kedves Nurse!
Mindig csalódom a cikkeidben. Keresem kutatom a hibákat, hogy egyszer már végre beléd is köthessek. De mindig csalódás ér. Nem találok kivetnivalót benne.
Nyilván vajszívű vagyok, legendásan kenyérre kenhető.
Tamás
Szerencsére én csak ezt a vajszívedet ismerem. Hálát is adok gyorsan a sorsnak!
Azért, ha nagyon keresnél, biztosan találnál hibát, nincs olyan mű, ami tökéletes lenne. És hol van ez attól :-)
Nurse
Kedves Nurse!
Eddig is tetszett minden része a történetednek, de ez a legjobban - idáig - !
Nagyon várom a folytatást!
Üdv.
heleenke
Köszönöm, hogy végigolvastad. Ez már a befejezése volt. Sajnos elvesztettem Befekadut, nem ismerem a további sorsát.
A történet a valóságban is megtörtént, így, ahogy leírtam. Csak remélem, hogy Befekadu él és egészséges. Talán már gyermekei is születtek...
Nurse
"...már tudják. Kabirah biztos. Neki már van asszonya." (4. rész vége)
"Én, Befekadu Kabir’ah Mozambikból..." (ld. fent)
Kiszámítható volt, és sajnos nem sikerült igazán "befekadusra", és írtál már jobbat, de azért tetszett.
Ölcsi,
Ktr.
Mindig csalódom a cikkeidben. Keresem kutatom a hibákat, hogy egyszer már végre beléd is köthessek. De mindig csalódás ér. Nem találok kivetnivalót benne.
Nyilván vajszívű vagyok, legendásan kenyérre kenhető.
Tamás
Eddig is tetszett minden része a történetednek, de ez a legjobban - idáig - !
Nagyon várom a folytatást!
Üdv.
heleenke