Búcsú az otthontól

Látogatók száma: 45

A lakás egyetlen nyugatra néző hatalmas ablakán át a napsugarak rézsút szelik át a szobát és éppen csak elérik az átellenben lévő kopár szekrénysort, melynek nyitott polcairól hiányoznak a könyvek, az előttük lévő nippek, dísztárgyak a csipkékkel együtt. A bekeretezett családi fotók a kék utazótáskában lapulnak, a fajtánként külön csomagolt fehérneműk, hálóingek és zoknik alatt. A nagyobbik bőröndben a téli, a kisebbikben a nyári ruhák simulnak egymáshoz, mintha dideregnének, pedig legalább huszonnyolc fokos a benti hőmérséklet, ami legalább nyolc fokkal alacsonyabb a kintinél.
Délelőtt már becsomagolta és betette a nagy papírdobozba azokat a készségeket, amelyeket mindenképpen magával szeretne vinni, a mikro sütőt, kedvenc csészéjét, az egyetlen megmaradt kristálypoharát, a kotyogóját, evőeszközt, éles kést, törlőket, három tányért, kis vágódeszkát és a legfontosabbat, a tíz éve Bélától kapott dugóhúzót, amely a férfi szerelménél lényegesen tartósabbnak bizonyult. A tisztálkodási szereket és a törülközőket, valamint a cipőket, csizmákat, papucsokat jobb híján egy-egy műanyag bevásárló szatyorba tette, melyeken ott virítanak a multi cégek logói. A kis rádióját is becsempészte közéjük, bár kimondottan tiltja a szabályzat híradástechnikai eszközök bevitelét. Nagy szemeteszsákba belegyömöszölte a vastag gyapjú plédet, mert arra nagy szüksége lesz. Nem tehet róla, de az utóbbi időben nagyon fázós. Fél év alatt leadott harminc kilót. Emiatt fázhat annyira, más okot el sem tud képzelni.
Elmúlt fél három, és nem emlékszik, hogy megebédelt, avagy sem, és az sem rémlik, bevette-e a déli gyógyszereit. A Parkinson kórtól reszkető kezével a hetvenkét éves asszony kibontja a gyógyszereit tartalmazó szatyrot, az íróasztalára teszi, maga is az asztalhoz ül. Miközben előveszi a színes dobozú gyógyszereit, azon töri a fejét, miből tudná eldönteni, hogy éhes vagy jól lakott. Negyedéve kivették az epekövét. Szigorúan a lelkére kötötte a doktornő, hogy a felírt tizenkét pirulát az előírásnak megfelelő időben szedje, ha megoldható, akkor mindig ugyanabban az időpontban. Nehéz megjegyezni, melyik a déli, a pirosból, a rózsaszínből és a kékből egy szem, de még kettő pirula kellene mellé. De melyik dobozból varázsolja elő?
Talán eszébe jut, ha vár egy kicsit, addig pihen, mert nagyon elfáradt. A szomszédasszonya feltette a számítógépre a táblázatot, amiben szerepelnek a gyógyszerei, melyikből mikor mennyit kell bevenni, csakhogy már nem tudja, hová mentette el és a kinyomtatott példányt sem leli. Egyáltalán, nagyon feledékeny az utóbbi időben. Megsimítja bal kezével az asztal lapját. Egyetlen porszem sincs rajta, mert egy hétig takarított, csillogó tisztán hagyja az otthonát, mert azt mondták a lányok, hogy Rozika, ha nem tetszik az otthon, ide bármikor hazajöhetsz. Hogyne jöhetne, itt élt ötven évig, minden ideköti, a jó is, a rossz is, mert mindkettőből kivette a részét. Innen nem ment el az esküvőjére, mert aznap reggel felhívta a jövendőbeli anyósa, hogy közölje vele, hogy megcsalja a jövendőbelije, nem is akárkivel. Évekig zokogott, amikor eszébe jutott, hogy elvetette kéthónapos magzatait, amit ezerszer is megbánt, és ha nincs a lelkész úr, aki a vasárnapi misét követően hosszú évekig lelket öntött belé, akkor meglehet, hogy belehalt volna a bánatba.
Rendszerint itt ebédel az íróasztalnál, mert megszokta, amikor dolgozott, hogy félretolta a kupac papírt, leterítette a szabaddá vált helyre a virágmintás erre használt törlőruhát, arra terített magának. Bezzeg az ünnepeken elővette a kinyitható nagy asztalt, amely teljesen betöltötte és uralta a szobát, csipkés hófehér abrosszal letakarta és porcelán tányérokkal, ezüst evőeszközzel, és kristálypohárral terített. Mindkét húga fiatalon elvált, őket is és a lányaikat is támogatta anyagilag. Kisebb családi ház árát költötte a két unokahúga tanulmányaira.
Nem mászik fel a létrára, megnézni a porcelánokat. Érdekes, nem emlékszik, ki vette le onnan azt az egy kristálypoharat, amit magával visz.
Hogy ez eddig nem jutott eszébe! Komótosan feláll, két lépéssel a konyhában terem és kinyitja a hűtőszekrény ajtaját. Tegnap főzött ebédet, annyit, hogy mára is jusson. Ha kis piros fazekában ott az étel, akkor nem ebédelt. Megfogja a hűtő fogantyúját, és mielőtt kinyitná, megpróbálja elidézni az előző napi ebéd mibenlétét. Hiába, nem jut az eszébe. Kiváló szakács volt, harminc éven keresztül a családi összejöveteleket itt tartották, pedig neki a legkisebb a lakása. Csakhogy itt mindig rend és tisztaság uralkodott, bőséges és finom ételeket, süteményeket készített, és karácsonykor, meg húsvétkor szépen feldíszítette az egyetlen szobáját. Karácsonykor minimum másfél méteres karácsonyfát állított. Béla sokszor ugratta, hogy az egész utcában senki sincs, akinek ilyen szép, gazdagon ékített fája lenne.
Kinyitja a hűtőszekrényt, az bizony üres, amint a mellette lévő mosogató is, aminek túl felén a gáztűzhely is csillog-villog. Visszamegy az íróasztalhoz, visszapakolja a gyógyszereit. Ezek szerint megebédelt, bevette a gyógyszereit is és elmosogatta az edényeket. Rendet kell tartani a kicsi konyhában, mert az egyben az előszoba is és bárki jön, nem vetne jó fényt a háziasszonyra a rendetlenség.

Tényleg, azok hová lettek? Az aprócska konyhában a plafonig ért a beépített konyhaszekrény, aminek a legfelső polcán tartotta az értékes porcelán étkészletet és a kristálypoharakat. Nem veszi elő a létrát és nem mászik fel rá, hogy megnézze, ahhoz túlságosan is szédül.
Milyen jók hozzá az unokahúgai, lám, nem hagyják magára, mert kerestek neki egy megfelelő otthont, hogy ne maradjon magára idős korára. Megérti, hogy nem tudnak vele foglalkozni, csak negyedévente látogatták, akkor is csak alig egy órácskát töltöttek nála. Az egyiknek családja van, a másik gyakran külföldön dolgozik. Úgy szereti őket, mintha a saját gyerekei lennének. Megírta a végrendeletét, övéké lesz a lakása,
Azt mondták a lányok, taxival jönnek érte, mégpedig jó naggyal, hogy beférjenek a csomagjai. Előre megrendelték, semmit sem bíznak a véletlenre.
Visszaül az íróasztalához és az ablakon át figyeli az utca forgalmát. Érdekes, eddig sohasem volt ideje erre a passzív időtöltésre, pedig negyedszázadnyi időt itt töltött, könyvelt az ügyfeleknek, előfordult, hogy húsz-huszonöt ügyfele volt. Öt éve hagyta abba, azóta alig kapcsolta be a számítógépet, sőt, az internetet is lemondta. Felesleges fizetni érte, ráadásul nincs pénze rá, mert a megtakarításait szétosztotta a lányok között, a nyugdíja meg hetvenezer forint, abból alig lehet kijönni.
Az ablak előtt hajlong a tiszafa, ezek szerint odakinn fúj a szél.
Azt mondták a lányok, hogy szép az otthon, nagy kertje van, sétányokkal, padokkal, fákkal, ahol sétálni és üldögélni is lehet. Napi ötszöri étkezést kap, az több mint elég.
Eszébe jut a mama, akit nem adott be semmiféle otthonba, magához vette és itt laktak kettesben. A húgai természetesnek vették, hogy Rozika gondozza az édesanyjukat, elvégre egyedülálló volt. Bele sem gondoltak, hogy mennyi nehézséget okozott számára a nap huszonnégy órájában egy légtérben létezni a mamával, aki állandóan szekálta, ezzel szórakoztatva magát, s egyben pótolva a papa hiányát. Szegény mama ki nem állhatta Bélát, pedig az igyekezett a kedvébe járni. Hányszor a fejéhez vágta, hogy úgysem veszi el a férfi, csak üzekedni akar, mert nem elég neki a felesége. Egyszer mérgében kifakadt Rozika, hogy neki ez a felállás megfelel, nem akar férjhez menni és hagyja abba mama a szekálását, vagy költözzön el valamelyik húgához, elvégre három lánya van.
Három… Három óra van, mikor jönnek már a lányok?
Állítólag megtartják a lakást, bármikor hazajöhet, de lelke mélyén érzi, hogy soha többé nem jön haza. Egyre gyengül, fogy az ereje, nehezére esik gondoskodni a mindennapi ellátásától. Hiába van a banya mobil, nehéz húzgálni az utcán és a szomszédasszony szívesen elviszi kocsival a nagyobb bevásárlásokra, de legutóbb is rosszul lett az autóban, ki kellett szállnia belőle, hogy ne hányja össze a kárpitot.
Rendesek a szomszédok, ott voltak vele az éjszakai ügyeleten, amikor elvitte a mentő. Reméli, hogy az otthonban is barátokra talál, lesz kivel beszélgetni, míg aggyal bírja. Feledékenysége lassan elhatalmasodik rajta, szavak sem jutnak az eszébe, sőt, a gondolatai egyik felét gyakran beszéd közben elfelejti. Ronda betegség a Parkinson kór, nem kívánja senkinek.
Híresen jó memóriája már a múlté. Vett magának egy mobilt, és hiába tették bele a lányok az ismerősei telefonszámát, nem tudja kezelni a készüléket. Szól azon a rádió, bejönnek rajta a hírek, de senkit sem tud felhívni, mindig elnyomkodja. Nem baj, viszi magával, majd megkér valakit, hogy segítsen neki felhívni a szomszédokat.
A vasárnapi misén nem merte elmondani, hogy nem jön többé ebbe a templomba, nem készít több terítőt az oltárra, mert azt valamely okból szégyellte. Miért is? Már nem emlékszik rá, de nem is fontos.
Jöhetnének a lányok. Lehet, hogy rosszul értette és csak a taxit küldik érte? Úgy lehet, mert nagy sárga taxi feliratú autó landol a ház előtt, sofőrje leállítja a motort és várakozik.
Ideje neki szólni, hogy segítsen lehordani a csomagokat, mert egyedül nem bírja el.
Morog a taxis, de cipeli a sok pótyurkát. Tele lesz velük a csomagtartó. Kinyitja a taxi ajtaját és Rozikát a hátsó ülésre invitálja. A diszpécser mondta, hogy százhatvan kilométerre kell vinni az utasát, de arról nem szólt, hogy ennyi csomagja lesz. Nem beszélget az öregasszonnyal, úgysem lenne közös témájuk. Felhangosítja a rádiót, zenét keres és letekeri a diszpécser hangját. Minek hallgassa, amikor úgysem vállalhat másik fuvart, míg vissza nem ér. Hetente kap egy nagyobb fuvart, mert tudják, hogy két kisgyerekkel albérletben laknak és minden fillérre szükségük van. Ilyenkor oda-vissza kifizettetik a fuvart, és az jó kis bevétel.
A motor egyenletes duruzsolása elringatja Rozikát. Elbóbiskol. Gyengéden felkapja az álom és egyenesen gyerekkorába repíti, a vidéki kis falu hentesboltjába. Papa abált szalonna szeletekkel gazdagon borított nagy karéj kenyeret nyom a kezébe, és biztatja, hogy menjen ki a kertbe, húzzon fel hozzá zöldhagymát, vagy piros retket, azzal egye. Leül a küszöbre és beleharap a kenyérbe. A retket fél kézzel a ruhájához dörgöli, hogy ledörzsölje róla a földet és abból is harap egyet. Jönnek ám a húgai, kiveszik kezéből az ennivalót, menjen, kérjen az apjuktól másikat, mert ez az övék. Szalad Rozika, de megrója papa, hogy lehet ilyen élhetetlen, megérdemli, hogy éhen maradjon. Legörbül a szája széle, legszívesebben sírna, mert mama meg azt mondogatja, vigyázzon a húgaira, mert ő a nagylány, a kicsik meg gyámoltalanok. Akkor kinek adjon igazat?
Az sárgászöld érettségi bizonyítványként szolgáló oklevéllel a kezében rohan haza, hogy elújságolja, jeles eredménnyel zárta a gimnáziumot és bizakodhat, hogy sikerül az egyetemi felvételije is. Sírós a mama szeme, és ráförmed, hogy elvitték papát, nem egyetemre, de ennivalóra sem lesz pénz. Nem érti a dolgot. Hová vitték a papát és mikor jön haza? Te se tanulsz, hehehe, csúfolták a húgai, akik annak örültek, hogy Rozika se viszi többre náluk, mert az hogyan is nézne ki. Bezzeg megszeppentek, amikor kiköltöztették őket a házukból, lakat került a hentesboltra és a falu végén kaptak egy szoba- konyhás nádfedelű viskót. A fél falu ott tolongott, lám, a nemesi származású Csókássy ivadékot a porontyaival együtt száműzték a cigánysorra.
A józsefvárosi bérelt garzonban vacsoráznak Bélával. Ragyog a férfi szeme, végre elválhat, mert felnőtt a fiuk. A válás után feleségül veszi Rozikát, vidékre költöznek, már állást is keres. Építészmérnökre mindenütt szükség van, ahogyan könyvvizsgálóra is, így mindketten elboldogulnak és boldogan élhetnek, míg meg nem halnak. Részletesen ecseteli, milyen házat építenek, hová fognak utazni, mert minden nyáron nekivágnak a nagyvilágnak. Mosolyog Rozika a féri lelkesedésén, mégis lelke mélyén veszélyt érez, mintha becsapnák. Túl szép a felskiccelt kép, melyen rózsaszínek a felhők is. Hinni akar Bélának, akinek nincs oka rá, hogy hazugsággal kecsegtesse, mert sohasem követelőzött, megelégedett azzal, amit kapott. Szenvedélyes éjszakát töltöttek együtt és Rozika várta, mikor jelentkezik Béla. Nem csengett a telefon, nem csörrent a lakáscsengő. Fél év múlva felhívta Béla, hogy nagyon szereti, de képtelenség elválni a feleségétől, aki közben megbetegedett. Leköltözött vidékre, de hetente egyszer feljönne Rozikához, napközben, munkát hazudva a nejének és ott folytathatnák, ahol abbahagyták.
A faluhatárt jelző táblánál megáll a taxis. Hátrafordul, megkérdezni a pontos címet, ám az öregasszony nem ébred fel, kissé nyitott szájjal alszik, mint a bunda. Hiába szólongatja, nem reagál. Kipattan a kocsiból, megkerüli és kinyitja az utasa felőli ajtót. Megragadja az asszony vállát és enyhén megrázza. Ébredjen, asszonyom! Megérkeztünk! Mondja a pontos címet!
Szétteríti szárnyát az angyal, megfogja Rozika kezét. Gyere velem, megérkeztél. Lebegnek a légben, majd siklanak, egyre közelebb a kék éghez és Rozika úgy érzi, ilyen jól még életében sem volt. Duruzsol az angyal, ne félj, itt már bánat nem ér, semmi sem fáj, béke van és csend.
Elsápad a taxis. Keze lába remeg, amikor visszaül a kocsiba és beszámol a diszpécsernek, aki megkéri, maradjon ott, ahol van, küldi a rendőrséget.
Rozika lakásában élesen szól a csengő. A két unokahúga toporog a bejárati ajtó előtt. Egymást okolják a késés miatt. Hol lehet a nagynénjük, hiszen azt sem tudta, hol van az otthon, ahová befizették. Négymillióba került, hogy kétszemélyes szobába kerüljön. Hogy lehettek ennyire balgák, hogy ennyi pénzt kidobtak az ablakon? Ráadásul mekkora macera, lakatost hívni, feltöretni a lakást.