Búcsú
Látogatók száma: 80
Ez az utolsó kép, amit rólad őrzök.
Nincs semmi, ami jobb belátásra késztetne, csak ülök a konyhában, bámulok kifelé az ablakon és persze magamból. A gondolatok egymást kergetik a fejemben — a pályaudvar huzatos beugrói, a pad, ahol megtelepedett a szótlanság és a felszabadító búcsúzás, amikor már nem nehezedik rám a megszólalás felelőssége, a kihagyott lehetőség.
Nem segítettél a hallgatásoddal. Nekem kellett volna megtörni a csendet, de hittem, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. Sose beszéltünk arról, mi lesz holnap, és a ma sem volt bizonyosság, csak a képzelet szárnyalt az időtlen dimenziókon át, amíg vissza nem tért megcsupaszítva, ázottan, megtépázva.
Aznapra nem terveztem semmit. Úgy tűnt, nem lesz sűrű a program, csak egy ismeretség, amely most testet ölt, néhány szó, ami egyértelművé teszi, egy lépéssel megint közelebb került a valóság. A valóság már csak ilyen. Olyan váratlanul tudja meglepni az embert… Ki kell térni előle sokszor, hogy körbejárjon, megszaglásszon és eldöntse tervez-e valami sorsfordítót? Semmi ilyesmi nem történt. Ahogy jött, úgy illant is el, halkan, nyomot sem hagyva maga után. Csak egy hangulat, egy koradélutáni rezdülés a ligeti fák levelén, csak egy halk sóhaj.
A vonat indulását már meg sem vártam. Siettem valahová, már nem is tudom hová, de úgy hagytalak ott, olyan magányosnak láttalak, majd megszakadt a szívem. Előre néztél a peronok felé, ahol a sínek megsokszorozódnak az összekuszálódott vágányok között. Már az utazás láza is alábbhagyott, a beteljesült várakozás mindig tompítja az érzéseket. Szemed sarkából láthattál meg, felém intettél még, végül elmerültél a szürke embertömegekkel sűrűn szétzilált várakozásban.
Ez az utolsó kép, amit rólad őrzök. Aztán, megyek én is, hogy formát adjak ennek a napnak is, és legalább a befejezés emlékeztessen a hétköznapok egyhangúságára.
Horváth János
Budapest, 2013. május
A cikket írta: Janó
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ebbe nagyon beleéreztem.
Üdv,
Pí.
Hálás vagyok Önnek. Köszönöm, hogy vette a fáradságot, és szembesített érzéseim kifejezésének egyik, a lelki állapotomhoz legközelebb álló értelmezésével. Igaz, a gondolatok egymásutánisága talán, összefüggéstelen, a mélyebb érzelmeket nem kereső olvasó számára felületes kifejezése érzéseimnek. Bevallom, utólag többször átrágtam magam a szövegen, és én magam nagyon is koherensnek találtam ezt a rövid, és intenzív hangulatjelentést, amely üzenetként is funkcionált. Hálás vagyok azért is, mert megértett. Tanulmányaim során sokszor találkoztam a kérdéssel - nagy írók, költők művei kapcsán -, vajon, összefoglalhatta volna, megírhatta volna másképpen az író ugyanazokat a gondolatokat, használhatott-e más metaforákat, képeket? Én mindig arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Hiszen, éppen ezért írta meg úgy, ahogy a művét, mert pontosan így, és nem másképpen érte el a benne lévő gondolatok érzések legpontosabb kifejezését. Lehet, máskor másképpen írta volna meg, de már nem ugyanaz a környezet, a motiváció, és az író sem. Azt hiszem, ha nem is vagyok író, azért másképpen én sem tudtam volna annak a búcsúnak az utóéletében részt venni, magamban méltóképpen lezárni.
Tisztelettel,
Janó
Nem akartam elrontani ezzel, de ha kért, próbálom értelmezni…
„Nincs semmi, ami jobb belátásra késztetne, csak ülök a konyhában, bámulok kifelé”, mondata nem az ablaküveg átlátszóságát jelzi az olvasójának. Kis hiba, hogy tárgyiasítja is az érzést „és persze magamból”-al.
A „pad, ahol megtelepedett a szótlanság és a felszabadító búcsúzás”, ez Nékem egy szép írói kép, majdnem metafora, de láttam magam előtt a képi hordozót és a fogalmi (tartalmi) elemeket… Remek.
„amikor már nem nehezedik rám a megszólalás felelőssége, a kihagyott lehetőség”, ez is egy kis metafora, a csend súlyának érzete és az elveszített Ő összekapcsolása.
A „Nem segítettél a hallgatásoddal” egy epiplexis (szemrehányás), de egyben egy dubitatio is( közönséghez fordulás, most Hozzá… tanácstalanság érzet).
„csak a képzelet szárnyalt az időtlen dimenziókon át, amíg vissza nem tért megcsupaszítva, ázottan, megtépázva” , itt megint csodás a képi megjelenítése. Nékem minden a fejembe volt, mit Ön láttatni akart, vagy csak elhitette az olvasójával, hogy higgyen Önnek. Nagyon ügyes.
Itt Ön szólal meg…
„A valóság már csak ilyen. Olyan váratlanul tudja meglepni az embert… Ki kell térni előle sokszor, hogy körbejárjon, megszaglásszon és eldöntse tervez-e valami sorsfordítót? Semmi ilyesmi nem történt. Ahogy jött, úgy illant is el, halkan, nyomot sem hagyva maga után.”
A „vonat indulását már meg sem vártam”, „olyan magányosnak láttalak, majd megszakadt a szívem”, ez a paradoxon vonul át az egész íráson…
Itt ebbe a bekezdésben a volt kedves gondolatait látom…
„Már az utazás láza is alábbhagyott, a beteljesült várakozás mindig tompítja az érzéseket.”
„Szemed sarkából láthattál meg, felém intettél még"... A "végül elmerültél a szürke embertömegekkel sűrűn szétzilált várakozásban.”, megint egy remek írói kép, talán ez itt inkább metoníma Nékem.
A lezárás…
„legalább a befejezés emlékeztessen a hétköznapok egyhangúságára.”
A mű egy fájó búcsúzás emléke. Szépen felépített jó írás. A tipródás érződik benne, az elengedés keserűssége, bizonytalansága. Őszinte, nagyon belülről jövő írás. Végig érződik, hogy a hangulati asszociációs képek, a szövegben impresszióként pakolódnak elénk. Ezt csak akkor lehet, ha az ember nem gondolkodik, kiírja, amit érez. (Sajnos nem mindenki tud ilyen szépen fogalmazni, még ha belül meg is vannak ugyanezek a gondolatai, mire a papír elé ér, elszállnak azok. Ebben művelt itt remeket Nékünk. Köszönjük!
Bokor
Holnap... Tisztelettel leteszem magam mára.
Bokor
Janó
Tisztelt Bokorur!
Ön igazi meglepetés nekem. Valóban, az őszinteség vezette a gondolataimat, amelyek a találkozás, és egyúttal a búcsú óta torlódtak fel bennem, és tolakodtak elő este, amikor hazaértem, hogy már kényszer volt megírni, amit érzek. Megtisztelne, ha elemezné, nem rontana el vele semmit, tanulhatnék belőle.
Tisztelettel,
Janó
Bokor
Tisztelt János!
Egy őszinte írás. Elemezhetném, de nem rontom el az érzést. Gratulálok Önnek!
Bokor
Ön igazi meglepetés nekem. Valóban, az őszinteség vezette a gondolataimat, amelyek a találkozás, és egyúttal a búcsú óta torlódtak fel bennem, és tolakodtak elő este, amikor hazaértem, hogy már kényszer volt megírni, amit érzek. Megtisztelne, ha elemezné, nem rontana el vele semmit, tanulhatnék belőle.
Tisztelettel,
Janó
Egy őszinte írás. Elemezhetném, de nem rontom el az érzést. Gratulálok Önnek!
Bokor
Szia, Janó!
Ez az írásod is kiváló!
Üdv: Yolla
És Te is kiváló vagy, nem csak mint író, de mint olvasó is! Köszönöm!
Üdv,
Janó
Ez az írásod is kiváló!
Üdv: Yolla
Szia Janó!
Valóban, nagyon jó érzés olvasni Téged!
Abban is igazat adok, hogy a "legmagasabb léc legyen a mérvadó"!
Ki döntheti el, hogy egy amatőr lapon, hol a léc felső határa, vagy alsó határa?
Remélem nem a profi szinthez, mérik, mert akkor, talán a profiknak el kellene végezni, egy amatőr tanfolyamot.
Maresz
Igazad van, nehéz megmondani, hol van a profi, és amatőr közötti határ. Egy biztos, a mérce mindig legyen magasan, és tegyünk meg mindent, hogy elérhessük, ki-ki magához mérve a teljesítményét! Természetesen, az amatőr kedvtelésből ír - akár csak én -, az igényesség azonban az élet minden területén fontos.
Köszönöm kedves szavaidat!
Janó
Jó lenne hinni, minden azért van a világon, hogy értelemmel, és lélekkel teljen meg, ahogy megérintjük, ahogy csodáljuk e bonyolult rendszer szépségeit, amit világmindenségnek nevezünk. Te biztosan azok közé tartozol, akik befogadják a szépet, és értik a jót. Ha megengedsz egy megjegyzést; csak az legyen számodra elfogadható, ami a legmagasabb lécek felett van, ami igazi irodalom! Én csak próbálkozom, érzek, látok, és mesélek. A te etalonod te magad légy!
Tisztelettel,
Janó
Valóban, nagyon jó érzés olvasni Téged!
Abban is igazat adok, hogy a "legmagasabb léc legyen a mérvadó"!
Ki döntheti el, hogy egy amatőr lapon, hol a léc felső határa, vagy alsó határa?
Remélem nem a profi szinthez, mérik, mert akkor, talán a profiknak el kellene végezni, egy amatőr tanfolyamot.
Maresz
Ezt a hozzászólást csak bejelentkezett felhasználók láthatják.
Tisztelettel,
Janó
Kedves Janó!
Megérintett ez az írásod. Ezek a búcsú percek nem itt értek véget. Hiszen ma is úgy emlékszel vissza rá, mintha most lett volna. Soha nem felejtjük el azt, akit valaha igazán szerettünk.
Puszi,
Éva
Igen, igazad van. Az idő néha, nem számít. Olyankor jó...
Puszi,
Janó
Megérintett ez az írásod. Ezek a búcsú percek nem itt értek véget. Hiszen ma is úgy emlékszel vissza rá, mintha most lett volna. Soha nem felejtjük el azt, akit valaha igazán szerettünk.
Puszi,
Éva