Buhara, az agyagváros

Látogatók száma: 13

Olybá tűnt nékem ez a város, mintha egy fazekashoz kerültem volna, mindenhol agyag és homok.

Mint már a "Bánya" c. írásomban utaltam, Buharába vonattal érkeztünk, melyet jómagam egy csomagtartón vészeltem át, hisz jegyünket, mire felszálltunk Szamarkandban eladták, s el is foglalták.

Hajnalban, épp akkor érkeztünk, mikor a Nap felkelt. Hunyorogtam, s nemcsak a fény, hanem a fáradtság miatt. Az állomáson már vártak ránk a "turista buszok", melyek legfeljebb a homoktól védtek meg. Azonban értékeltem, hogy ülhetek, pihenhetek.

Miután elfoglaltuk a szállásunkat, egyből kezdődött a városlátogatás. Az utakat róttuk, zötyögtünk, s olybá tűnt nékem ez a város, mintha egy fazekas műhelybe kerültem volna. Mindenütt, amerre a szem ellátott agyag épületek és homok. No, meg délre ismét nyolc ágra szórta a Nap a sugarait. Fel is vetődött bennem az, milyen magas lehet nyáron a hőmérséklet, ha október végén is megközelíti a harmincat?

Ismét múzeumból be, s onnan ki, azonban a legnagyobb élményt az jelentette, mikor önként bevonultunk az egyik börtönbe. Persze, mondanom sem kell, hogy egy középkoriba. Panoptikumszerűen voltak elhelyezve a bábok, azaz a rabok. Egyből fellángolt történészi szívem, alig akartam onnan kikecmeregni. A belváros nevezetességei után újfent meglátogattuk - szabad programkeretében - a helyi piacot. Ott is ugyanaz a látvány fogadott. Végtelen aszalt gyümölcsök standjai, kilós szőlőfürtök, különböző magvak, lekvárok, mézek, s dinnyék halmai, mi szem-szájnak ingere. S, volt egy kötelező szokás, hogy illő volt megkóstolni, belekóstolni a kirakott, felkínált árukba. A végén már csak azért vettünk itt-ott valamit, nehogy vásárlás nélkül hagyjuk el a piacot. Ám, amikor megláttam a gránátalmát, alig tudtam magam türtőztetni. Még gyermekkoromban ettem egy harapást, de azóta is éreztem fanyar-savanyú, sok magvas ízét, de valahogy nagyon megfogott aromája, íze. Akkor még nem is tudtam, hogy ösztönösen az egyik legegészségesebb magvas gyümölcs szerelmese lettem. Ennyi gyümölcsöt még sohasem láttam, csak előző nap Szamarkandban. Szerencsére itt is találtunk egy úgynevezett "lepjoska" sütővel. Üzbegisztánban nincs olyan kenyér, mint Európában, úgy néz ki, mint egy lángos, de kenyértésztából van és vastagabb, tömörebb annál. Valami fenséges volt a helyben sütött saslikkal és hagymasalátával.

Ezen a piacon találkoztunk egy öreg és egy fiatal üzbéggel, akik - mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk - szinte követtek bennünket. Először gyanakvással tekintettünk rájuk, de - mivel mindig Én voltam a bátrabb - odafordultam hozzájuk, s megkérdeztem annak okát, hogy követnek.
Először az öreg válaszolt, aki már igen benne volt a korban. Hagyományos népi ruhája még jobban kiemelte megtört arcát, hajlott hátát. Egy botra támaszkodott. Elmesélte, hogy annak idején, mikor a nagy háború volt - a második világháború - ott járt Magyarországon. Közben kelet felé mutatott. Emlékezett Budapestre, a két folyóra, sok-sok bombára, a robbanásokra, s halottakra, az elvesztett bajtársakra. Egy pár - szinte alig érthető - magyar szóval is meglepett bennünket. "Kezt csókolom!" és "Dzsó napot kívnok!" Majdnem könnyeket csalt a szemembe.
Mikor az öreg abbahagyta a régmúlt emlékezését, vette át a szót a fiatal üzbég. Elbeszélése alapján a hrám éves sorkatonaság egyik évét Debrecenben töltötte. A szeme csak csillogott, mikor előjöttek emlékei. Arra kért, hogy segítsünk neki visszatérni hazánkba. Ő már eljutott addig a pontig, hogy képes lenne hazáját elhagyni. Persze nem hitegettük, csak annyit mondtunk, hogy mi egyszerű főiskolások vagyunk, ehhez nincs hatalmunk. S, ami legfájóbb volt, azonnal tudomásul is vette. Azért a piac területén még az "idegenvezetőink" voltak. Megmutatták, hol lehet a legolcsóbban és a legfinomabb saslikot venni.

Jól is laktunk, mind a gyomrunk, s mind a lelkünk is.

A cikket írta: kiki64

támogatóink