Családi perpatvar
Látogatók száma: 96
Házastársak közti veszekedés minden nap megesik. Ha pedig a "gyerek" miatt, nos az sem különleges dolog. Kivéve, ha... Tudjátok mit? Inkább olvassátok el...
Az asszony sóhajtva tette le a szatyrokat. A kora nyári melegben alig várta, hogy végre a hűvös lakásban legyen. Főzni nem kell, van még maradék tegnapról:
„Végre lesz egy nyugis este a fiúkkal…” – és előkotorta táskájából a kulcsot.
Amikor azonban belépett a konyhába és lerakta a vásárolt holmikat is, csak a férje jött elé a szobából. Gyors puszi, ölelés, majd körülnézett:
- Hát a fiatalúr…?
- Khm… elment… - felelte zavartan a férfi.
- Elment? – kérdezett újra a nő. – És mikor?
- Hát… velem együtt…
- Olyan korán?!? – jajdult fel a nő. Jól tudta, hogy élete párja félórával utána, kb. félhétkor indul. – Hogy engedhetted el? – bontakozott ki a karjából.
- Annyira menni akart… - mentegetőzött a férfi, az asszony azonban letorkolta:
- De hát még szinte gyerek…!
- Már kamasz – jött a javítás, – és különben is, mit akarsz, hiszen nyár van, hajtja a vére… - de felesége villámló tekintetétől a többi benne ragadt.
- Hát… hát…! Ez annyira jellemző! – csattant fel méltatlankodva az asszony, ellökve magától a párját. – Férfiak! Csak arra tudtok gondolni!
- De hiszen ez az élet rendje – próbálta csitítani a másik, – már felnőtt…
- Még csak kamasz – vágta oda a nő könnyes szemmel. – És ha történik vele valami…? Enni, inni sem tud… szegény Marcikám… - sóhajtott egy nagyot.
- Tud magára vigyázni – ölelte át két erős kar, – és reggelizett mielőtt elment.
- Akkor is – sóhajtott újra az asszony, – emlékszel Samu már tényleg felnőtt volt, mégis… egy nap elment és többé nem láttuk… - és egy-egy kövér könnycsepp gördült ki mindkét szeméből.
- Az régen volt, akkor még máshol laktunk, de itt a temető…
- Igen, a temető – nézett fel férjére vádlón, – ahol annyi féle ember megfordul és kutyák is járnak. És te elengedted… egyedül… – odament a nyitott ablakhoz, kihajolt és végignézett az utcán jobbra is, balra is. – Marcikám, te szépfiú, merre jársz?
A férfi tanácstalanul ácsorgott mögötte, nem igazán tudta, hogy mit tegyen.
- Mégis mit vársz tőlem? – mondta kissé talán gorombábban, mint akarta. – Nem én vagyok az apja! Talán kísértem volna el? Hogy kinevessék a haverok? Miért nem mész vele te? Végül is te akartad…
- Tudod, hogy én dolgozom – fordult felé felesége, – nem érek rá, hogy olyan sokat legyek vele, mint régen…
- Ez nem válasz. Marci éppen abban a korban van, amikor igenis igényli, hogy foglalkozzanak vele…
- Persze, tudom – jött egy újabb zajos sóhaj, – de…
Sosem derült ki, hogy a nő mit akart mondani, mert az előszoba felől tompa puffanás hallatszott. Egyszerre kapták fel a fejüket. Valaki beugrott a bejárati ajtó nyitott kisablakán. Egyszerre meredtek várakozásteljesen a konyhaajtó felé.
És egyszerre ömlött el arcukon a megkönnyebbült a mosoly, ahogy egy szürke-fekete csíkos cirmos sétált be rajta. Egy pillanatra megállt, majd észrevéve a két gazdit, peckesen feltartotta a csak a végén begörbített farkát és odament hozzájuk.
- Marcikám! – örvendezett az asszony. – Hát itthon vagy! – és leguggolt, hogy megsimogathassa a kiskandúrt.
- Te kis csavargó… - mondta kedvesen a férfi is, ahogy a macska a kezéhez púposította a hátát, – hát szabad így ránk ijeszteni…?
A cikket írta: Arkady
Hozzászólások
időrendi sorrend
Meg tudom érteni, hasonló izgalmakat éltem át én is, mikor eltűnt.
Pussz
Nekem is tetszett! Végig sejtettem, hogy valami "bűzlik". :)))
Puszi!
Én sejtettem, hogy ez lesz! :))
Pussz, Tündér