Dépa utazása
Látogatók száma: 52
Különösen meleg van, pedig a tavasz éppen csak köszönget, itt áll a küszöbön, de nem siet belépni.
János bácsit a nap első sugara ébren találja. Komótosan reggelizik. Az ügyeletes nővér becsempészi neki a reggelijét még éjjel tizenegykor. Teát is hoz, amely persze kihűlt régen, de nem számít. Jó édes, sok citrommal. Két szelet vajas kenyér, tíz szelet olasz felvágottal, két szelet paprikával, fél paradicsommal, sokkal több, mint amit az étkezőben kapna. Jó ízűen falatozik, vigyázva a morzsákra, nehogy leguruljanak az asztalra, onnan meg a kávészínű öltönyére, vagy a vajszínű ingére. Az pedig egyenesen tragédia lenne, ha a Lencsikétől tavaly karácsonyra kapott nap sárga nyakkendőjét bepiszkítaná.
A teával beveszi a gyógyszereit, bár nem hiányolja a tablettákat, de jobb a békesség. Kiviszi a mosatlant a tálcával együtt. Nem mosogatja el, mert a konyhások újra a mosogatógépbe teszik. Akkor pedig kár fáradni vele.
A felöltőjét Lencsike szépen kikefélte még a múlt héten, makulátlan tiszta, felveheti nyugodtan. Mosolyogva kihúzza magát az öreg, legalább öt centivel magasabbnak érzi magát. Milyen szerencse, hogy tíz évvel ezelőtt Lencsike a szárnyai alá veszi, amikor az egy szem fia, a felesége halála után két hónappal közli vele, hogy nem tud gondoskodni róla és egy neves, és meglehetősen drága magán nyugdíjas otthonban helyezi el, ahol mindent megkap. Hadakozik egy ideig, utána megadja magát a sorsának, annak köszönhetően, hogy Lencsike, az öt évvel korábban megözvegyült szomszédasszonya is beköltözik az otthonba.
Egymáson kívül nem ismernek mást, így sok időt töltenek együtt. Kiderül, hogy az özvegyasszony áldott jó lélek, akivel lehet nevetgélni, nagyokat sétálni az otthon kéthektáros parkjában, és nem utolsó sorban a veterán autójával elviheti havonta egyszer kirándulni is. Annuska, nyugosztalja az Isten, jó asszony, de minden fillért a fogához ver, vele nem lehet csak úgy utazgatni. De Lencsikével lehet, már külföldre is járnak.
János bácsi magának sem meri bevallani, de fülig szerelmes Lencsikébe és úgyis felségül veszi, mindegy, mit szól a fia, meg az asszony lánya, mindketten felnőttek, élik a maguk életét. Nincs joguk felettük, a megözvegyült, tisztességben megöregedett szüleik felett pálcát törni. Hátha még azt is tudnák, villan az öreg szeme, hogy a Viagrának köszönhetően hibátlan a házaséletük is.
Józsi, a középkorú portás, fél hétre kiáll a kocsival a garázsból.
- Jó reggelt, János bácsi! Itt a kulcs, az este megtankoltam, tizenkétezerért. Ráér, majd ideadja, ha visszatér. Jó utat, és ha bármi gondja lesz, csak hívjon fel!
- Köszönöm, Józsikám. Hanem, megnézetné a televíziómat? Csak a filmcsatornák működnek. Már egy hónapja nem tudom a híradót megnézni.
- Meglátom, mit tehetek.
Érdekes ez a Józsi, mindig mindent el tud intézni, most meg majd meglátja! Lehet, hogy ki kellett volna máris fizetnie a benzint.
A veterán járgány pöccintésre indul. Csillog-villog a napfényben. Igaz, száznál többel nem megy, de János bácsi sem akar gyorsabban haladni. Ráér, nem sürgeti az idő. A mellékutakon közlekedik, ott kisebb is a forgalom, meg nem is száguldoznak annyira, mint az autópályán.
Úgy tervezi, először bemegy a bankba, pénzért, utána az ékszerboltba, megvenni a jegygyűrűket, és végül, meglátogatja a fiáékat, és kora délutánra vissza is ér az otthonba. A szeme már nem a régi, nem szeret a sötétben vezetni. Az orvos hangosan nevet, amikor meghosszabbítja a jogosítványát, csak azért, hogy legyen, jelszóval.
- Maga, János bátyám, már úgyis legfeljebb a parkban vezet!
Az otthon személyzete – hála János bácsi gáláns ajándékainak -, nem beszél az öreg kiruccanásairól, a lakók többsége pedig úgysem hiányolja a távollétét.
Már vetik a tavaszi gabonát. Lehatja az ablakot, és mélyen beszívja a föld illatát. Az élet illata ez, ebből sarjad a búza, ami kenyérré lesz, a kukorica, eledelként szolgál a kocáknak, rucáknak, tyúkoknak, hogy hús is kerüljön az asztalra. Dolgos ember a magyar, szereti a földjét, gondosan műveli, szeretettel, még akkor is, ha az szűken méri a termését.
Jómaga a nemzet napszámosaként ötven évig tanított, kizárólag az alsó tagozatban, mert nincs annál szebb, mint mikor a gyerek szemében felcsillan a tudomány, megtanul írni és olvasni, meg számolni, emberséget, tisztességet is tesz mellé, mert azt nem lehet elég korán a kemény kobakokba beültetni.
Hej, pedig milyen nehéz megmagyarázni a téeszelnöknek, hogy a fia azért ül a cigánygyerek mellett, mert így jön ki a magasság szerinti ültetési rend. Számára nem számít, melyik gyerek honnan jön, kap-e reggelit, uzsonnát, vagy sem, az érdekes, mit cselekszik az iskolában. Nem bírja nézni, ha egy gyerek étlen, szomjan van, ezért minden nap három-négy nagy szelet zsíros kenyeret pakoltat Annuskával magának uzsonnára. Amikor az asszonya megtudja a csibészségét, áttér a kiflire. A boltos minden nap visz neki az iskolába tíz kiflit, amit havonta egyszer fizet ki, fizetésnapon.
Az otthonban, így nyolc óra körül, a reggeli után főzik a kávét a nővérszobában és húsz forintért kiváló feketét ihat.
Összeszalad szájában a nyál. Ideje kávézni és szusszanni egy nagyot.
A következő településen a cukrászdának álcázott kocsmában javában zajlik az élet. A falra szerelt állványon fennhangon üzemel a televízió. A nyolcórás híreket mondják.
A berendezés igazi cukrászda hangulatát idézi, kerek asztalkák mellett tonett székek, mindez fehérre mázolva. A vendégek egy része itt üldögél, szendvicset eszik a kávéja mellé, s közben a híreket nézi. A szomjasabbak csak a pultnál ácsorogva iszogatnak. Az előttük lévő poharakból ítélve röviditalokat, melyeket lekísérnek a nyomaték kedvéért, egy üvegsörrel is.
Az öreg leül az egyetlen üres asztalhoz és a pincérnő azonnal megjelenik. Kávét rendel és egy pohár kristályvizet.
A hírek a szokásosak, robbantások, gázolások, arab háborúk, nem nagyon figyel János bácsi, a friss, erős kávéra koncentrál. Kicsi tejszínt önt bele, egy szem cukorral issza, csak hűlne meg végre.
- „aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér", mondotta beszédében Sárrétfalva fiatal polgármestere, Oktató Szabó János. A pártok különféleképpen reagáltak a kiszivárogtatott polgármesteri beszédre…
Az öreg kezében megremeg a kávéspohár, kilöttyen az ital a fehér asztalra. Az unokája hogyan mer így beszélni a szegényekről? Miért vette fel az ő ragadványnevét, amelyet tanítóként becsületes munkája alapján kapott?
Rosszullét kerülgeti, kapkodja a levegőt, kénytelen meglazítani a nyakkendőjét. A pincérnő azonnal ott terem és kérdezgeti:
- Rosszul érzi magát, uram? Hívjak orvost?
Az öreg csak int, hogy nem kell.
- Fizetnék, kisasszony…- suttogja.
Most még lassabban gurul a kocsival. Kicsit homályosan lát, de az út közepén, a fehér szaggatott vonal pontosan vezeti, merre menjen.
Aki nem vitte semmire… Mit jelent az, hogy valaki viszi valamire? Pénzt? Hatalmat?
Mennyit ér, hogy a munkássága alatt kétezer gyereket megtanított a betűvetésre?
Mitől lett ilyen pökhendi ez a gyerek? És mitől lett vagyonos? Tizennyolc évesen az egy szem unokájukra íratják a kárpótlási jegyen szerzett ötven hektárt, utána az Annuska öreglány nővére utáni hagyatékot is neki adják, házat, szőlőskerteket, présházakat, tízmillió forint készpénzt, hogy boldoguljon.
Pedig akkor már Annuska beteg, a kórházi és a szanatóriumi kezelések sokba kerülnek, de nem hagyja békén János bácsit az asszony:
- Ne sajnáld már, öreg, az egyetlen unokádtól, hát mire, kire akarod költeni, úgysem élünk soká.
A fiuk is rákontráz:
- Ugyan, papa, nekünk sincs rá szükségünk, legalább a fiunk emelkedjen ki a szegény sorból!
Az öreg fejében az autóénál nagyobb sebességgel száguldanak a gondolatok.
Nincs rá szükségük! Hát, arról beszélhetnénk. Két tanítói fizetésből dőzsölünk, abból telik a fiamnak egyetemre, külföldi nyelvtanulásra, beugróra a szövetkezeti lakáshoz. Szegény Annuska egész életében dolgozik a háztájiban is, hogy legyen aprójószág, zöldség, tojás a családnak, amikor megnősül a fiunk, nekik is. Én meg délutánonként napközit vállalok, mert kell a pénz. És ez a hála! Nem viszem semmire! Özvegységemre még a házunktól is megfosztanak!
Sárrétfalvára kettesben gurul be az kocsi, még az a szerencse, hogy rövid a főutca, alig ötszáz méter.
A takarékszövetkezet kilenckor nyit.
Kikászálódik az öreg, kihúzza magát. Nem láthatnak rajta semmit, mert az bizonyos, hogy valamelyik kisasszonyban valamely régi tanítványát tisztelheti, ha meg nem benne, hát a szüleiben. Itt a hír láthatatlan szárnyakon jár. Tudja, mire kijön a pénzzel a takarékból, a családja máris értesül az ittlétéről.
Sejtése beigazolódik.
Összesúgnak a kisasszonyok, hogy János bácsi felveszi asz összes pénzét, pontosan hatmillió-kétszázezer forintot, melyet az otthonban spórolt meg, tíz év alatt. Részben a nyugdíjából, részben a tisztelet díjából, melyet az évenként a kiadandó tankönyvek lektorálásával keres. A családja nem is tudja, hogy Oktató Szabó János neve fogalom az általános iskolai oktatók között. Sőt, a minisztérium életmű díjjal akarja jutalmazni, május elsején. Azzal is ötmillió forintot. Abból már királyként élhetnek Lencsikével.
A fiáék a Fő téren laknak, egy hatalmas emeletes kockaházban. Átsétál az öreg, kezében az utazótáskával, a rengeteg pénzzel.
A menyét találja otthon, aki zavartan fogadja.
- Jaj, papa, nagyon örülök, hogy jött, de miért nem értesített bennünket? Jani bement a városba, tudja, kedves papa, a gyereket támadja mindenki, olyan szerencsétlen a fiam! Nem akart az rosszat, félremagyarázzák, megpróbál Jani valamit tenni. Ráadásul most vigyáznom kell az unokánkra, meglátja, papa, milyen nagylány.
A beszélgetésre kirohan a házból Nórika, az ötéves ifjú hölgy és a dédapja nyakába kapaszkodik.
- Szia, Dépa, adj egy puszit!
Amikor a kislány éppen csak próbálgatta a beszédet, a dédpapát lerövidítette Dépára, és az óta is így hívja az öreget.
- Gyere, sószsák, adok egy puszit, de már nem tudlak felvenni, olyan nehéz vagy.
- Jöjjön be, papa, nem számítottam vendégre. Jó, hogy jött, vigyázni kellene Nórikára, mert el kell mennem és nem szívesen vinném magammal.
- Nem zavarok, lányom, öltöztesd fel a kislányt és elmegyünk vele kocsikázni.
Nem is invitálja tovább a menye, inkább tereli a kislányt befelé, hogy kabátot adjon rá.
Nórika kézen fogja a dédapját és igyekszik felvenni az öreg ritmusát.
- Mivel jöttél, Dépa?
- Kocsival, kicsim.
- Hol parkolsz? Már látom! Hová megyünk?
- Kocsikázunk egyet. Reggeliztél már?
- Még nem, de nem vagyok nagyon éhes. Tudod, nagyi nagyon ideges apa miatt, még az oviba sem kell járnom. Azt mondta anyukám, hogy ott most csúfolnának a többiek, jobb lesz nagyinál. Úgy örülök neked. Mondtam apának, hogy vigyen el hozzád, de azt mondta, mit akarok tőled, te már olyan öreg vagy, hogy nem emlékszel semmire. Ugye, nem igaz, Dépa?
- Nem igaz, Nórika. Sok mindenre emlékszem, amire nem kellene. Hanem, tudod, mit csinálunk?
- Autózunk?
- Igen, kislányom, elmegyünk Sárrétszabadiba. Veszünk egy házat.
- Milyen házat? Kicsit vagy nagyot?
- Milyet szeretnél?
- Kicsit, Dépa, olyan mézeskalácsból valót.
- Rendben, Nórika.
Sárrétszabadi polgármestere a Vince Pali, aki János bácsi legkedvesebb tanítványainak egyike. Ebben az évben tölti be az ötvenedik életévét. Jó eszű közgazdász, aki előtt megnyílik a tudományos pálya, mégis inkább választja a szülőfaluját, mert oda is kell az értelmiség. Rendbe teszi a falu összes cégét és utána indul függetlenként a polgármesteri címért. Már negyedszer választják meg, pedig nyájas modorral nem áldotta meg a jóisten.
Megörül Pali az öregnek.
- Jó napot, János bácsi! Tessék befáradni. Elhozta a dédunokát! Hogy hívnak, kislány!
- Csókolom! Szabó Nórika.
- Én meg a Vince Pali bácsi vagyok. No, Nórika, odaviszlek egy nénihez, és amíg mi beszélgetünk, addig levisz a büfébe és azt ehetsz, amit akarsz!
- Mehetek, Dépa?
- Mehetsz, Nórika.
Nehezen indul a beszélgetés. János bácsi nem szeret kérni.
- Miben segíthetek, János bácsi?
- Zavarban vagyok, mert kérni szeretnék.
- Csak bátran.
- Házat vennék, de nem ismerek az árakat és csak hatmillióm van.
- Mekkora legyen az a ház? Nyaralónak kell? Úgy tudom, hogy tanár úr idősek otthonában él.
- Kiköltöznék, de nincs hová.
A polgármester igyekszik elrejteni meglepetését.
- Azt mondja Nórika, hogy olyan mézeskalács házikó féle legyen. De elférjünk benne ketten is. Tudod, fiam, megnősülök.
- Gratulálok, János bátyám. Hanem, mondja csak, miért ragaszkodik a házvásárláshoz?
- Hol másutt lakhatnék, fiam? Nem mesélem el a nyomorúságom.
- Nem azért kérdeztem. Hanem, ha vállalná, hogy a falu lapját, a Havi Hírnököt, minden kiadás előtt ellenőrzi, hogy ne jelenjen meg benne hülyeség, helysírásilag is helyes legyen, akkor adok én magának szolgálati lakást, amelyben életük végéig lakhatnak. Tavaly építettünk egy tízlakásos sorházat, orvosnak, tanárnak, jegyzőnek, de mindenki venni akar. A fele üresen áll. Tízezer forint lenne a bérleti díja. Megfelel?
- Megfelelne, de hol vannak azok a lakások?
- A cigánysor melletti szabad területre építettük. Megtanultam annak idején János bátyámtól, hogy tisztességesen kell bánni mindenkivel. Itt is sok lopás volt, vittek minden mozdíthatót. Gondoltam egy nagyot, szerveztem a fiatalokból egy éjszakai járőrcsapatot. Fele cigány fiatal. Tartottam egy falugyűlést és megmondtam, ha itt, a faluban, folytatódik a lopás, egyetlen segélyt sem fizetek ki. Senkinek. Nincs kivételezés. No, azóta nem lop senki. Szóval, János bátyám, elfogadja az ajánlatomat?
- Hát…nyolcvankettő leszek decemberben. Bízol benne, hogy tudok még dolgozni? És ha már képtelen leszek ellátni a feladatomat?
- Az még messze lesz. Majd felbontjuk a megbízási szerződését és felemeljük a lakbérét 500 forinttal. Rendben? Kezet rá!
János bácsinak erős a kézfogása, nyugtázza a polgármester.
- Mához egy hétre költözhet tanár úr, addig berendezzük a házat. Ne nézzen így rám, máris intézkedem.
Felkapja az íróasztaláról a mobilját.
- Szervusz, Lólé Pista! Megjöttél a vásárból? Jól van, akkor gyere be a kulcsért, mert kiadtam a kétszobás házat. Kinek? Meg fogsz lepődni! Oktató Szabó János tanár úrnak!
- Hát mégis kijön az öreg az otthonból? Berendezés kéne, mi?
- Ha már így eltaláltad.
- Mikorra?
- Egy hét múlva költözik.
- Mongyad meg az öregnek, hogy minden meglesz, egy feltétellel. Nem fizethet érte semmit. Annyi kiflit belém tömött, hogy futja annak a kamata.
- Én is így gondoltam.
- Lesz a konyhában tányér, meg lábos is, csésze, pohár, minden, ami kell. Ha megtudja az asszony, még ebédet is főz nekik!
- Jól van, Pista, majd megbeszéljük. Viszlát!
- Isten áldjon, Palikám!
Az öreg ráncolja a homlokát.
- Kivel beszéltél? Csak nem azzal a Lólé Pistával, aki döglött macskát hozott az iskolába, hogy boncoljuk fel?
- Pontosan azzal, János bácsi. Berendezi magának a házat, egy feltétellel.
- Majd megbeszélem vele.
- Nem kell, már elintéztem vele. Magának nem kerül egy fillérjébe sem. Azt mondja, annyi kiflit belétömött, amikor kölyök volt, hogy futja annak a kamatából.
Nórika Sárrétfalváig egyfolytában csacsogott.
- Dépa, te mindenkit tanítottál? A büfés nénit is, a titkár nénit is, Pali bácsit is? Pedig olyan öregek. Mit jelent, hogy az alma messze esett a fájától? A büfés néni mondta. De nem nekem, hanem a titkár néninek.
- Kislányom, most a vezetésre kell figyelnem, Majd mondd el édesapádnak, ő majd elmagyarázza. Hová vigyelek? Haza vagy nagyanyádhoz?
- Hozzád vigyél, az otthonba!
Az öreg az órájára néz. Fél három van. Lehúzódik az út szélére, megáll és körülményesen megfordul a kocsival. A semmiből előterem egy terepjáró, a vezetője huszonéves fiatalember, kikiabál a lehúzott ablakon:
- Vén szaros, mit töketlenkedsz?
- Megtudod, fiatalember, feltéve, ha megéred!
A terepjáró állva hagyja az öreg csotrogányt. János bácsinak esélye sincs, hogy utolérje, még akkor sem, ha a fiatalember megállna útközben egy kávéra.
- Dépa, mit jelent a töketlenkedés?
- Kislányom, most nagyon fontos dolgot kell megbeszélnem veled. Dédpapa megházasodik. Vennünk kell jegygyűrűt. Segítesz kiválasztani?
- Milyen az a jegygyűrű? Olyan van anyáéknak is? A karika?
- Pontosan, Nórika. Ha kiválasztod a legszebbet, veszek neked egy láncot medállal.
- Ne azt vegyél, Dépa!
- Hát mit szeretnél?
- Egy akkora macit, mint én vagyok.
- Megbeszéltük, kislányom.
Este nyolckor, Nórika jól lakottan, hatalmas mackóját szorosan átölelve, édesen elalszik. Lencsi mama vacsorára süt neki palacsintát, főz hozzá édes kakaót is, és megígéri, hogy ott lehet az esküvőjükön. Fehér fátylas menyasszonyról álmodik, meg hatalmas tortáról, amit Dépa felszel és neki adja az első szeletet.
Még arra sem ébred fel, amikor az édesapja beront és fennhangon a lányát követeli a nagyapjától.
- Csitulj, fiam. Ahol négy felnőtt nem képes egy gyerekre figyelni, ott nagy baj van. Eredj haza, majd holnap hazavisszük Nórikát Lencsikével. Kergesd a pénzt. Tudod, gyerekem, én sem vittem semmire. Csak kétezer gyerekből embert faragtam. Kettő kivételével…
A cikket írta: Yolla
Hozzászólások
időrendi sorrend
Kedves Yolla!
Nagyon tetszett a történet és nagyon kíváncsi lennék rá, hogy hogyan folytatódik tovább?
Boldogan élnek majd Dépa és Lencsike?
Szomorú az, amikor mindenki tiszteli az embert, csak a saját családja nem.
Pussz, Tündér
Egy jelenséget akartam leírni, és ahogyan olvasgattam itt, a portálon, lám egyik írótársam majdnem hasonló helyzetbe került.
Nincs folytatása az írásomnak, legalább két éve írtam. De még aktuális, ahogyan látom.
Pussz: Yolla
Nagyon tetszett a történet és nagyon kíváncsi lennék rá, hogy hogyan folytatódik tovább?
Boldogan élnek majd Dépa és Lencsike?
Szomorú az, amikor mindenki tiszteli az embert, csak a saját családja nem.
Pussz, Tündér