Duna
Látogatók száma: 22
Élek...
Túléltem, nem nyelt el a sötét víz.
Ez most nem egy vers kezdete, nem is egy mese, hanem megtörtént, pontosan úgy, ahogy elmesélem most nektek!
15 éves lettem azon a nyáron, mikor apám munkatársnőjével és annak fiaival és persze öcsémmel fürödni mentünk a Dunára. Én voltam mind közül a legidősebb gyerek. Már, ha gyerek még egy 15 éves kamasz lány. A többiek körülbelül sorra jöttek életkor szerint utánam. A másik két fiú 12 és 14 éves volt, öcsém pedig 13, ha jól számolom.
Tudjátok én nem tudok úszni. A Duna pedig sok áldozatot követel évente, aki a sodrásba bekerül, rendszerint nem ússza meg élve. Okos és nagyjából engedelmes gyerek lévén nem is megyek mélyen a vízbe, nem ment el az eszem, tudom, hogy mennyire veszélyes a Duna egy magamfajta, úszásban nulla lánynak. Így csak a szélében voltam a víznek a puha süppedős homokon. Mégis bent, hogy vízben legyek, de még biztonságban a szélén.
Labdáztunk...
Nagyon jól éreztem magam...
Egy alkalommal, mikor felém dobták a labdát túl magasan szállt. Nem tudtam elkapni...
Utána mentem...
Nem volt messze, lábam alatt stabilnak éreztem a homoktalajt...
De ahogy karomat kinyújtottam érte, azt éreztem, hogy süllyedek...
Egy pillanat alatt elmerültem...
Éreztem, hogy a víz az orromba folyik, ó, hogy utálom ezt! Az ujjaimmal próbáltam kapaszkodót találni, a körülbelül 45°-os szögben lejtő homoklejtőn a víz alatt. Éreztem, ahogy a homok az ujjaim közt átfolyik és nincs kapaszkodó, csak csúsztam mélyebbre és mélyebbre...
Próbáltam megőrizni a hidegvérem...
Egyszer csak megálltam valahol a mederben, összeszedtem magam, az orromat befogtam és próbáltam magam felrúgni felfelé...
Sikerült, lélegzetet vettem és máris süllyedtem vissza...
Már tudtam, hogyan kell, amint leértem a fenékre újra felrúgtam magam...
Újra levegőt vettem, de éreztem ezúttal nehezebb volt...
Visszasüllyedtem...
Csak még egyszer -gondoltam- s újra rugaszkodtam, ez lesz az utolsó, többé nem bírom, fogy az erőm...
Úgy éreztem feladom...
De feljutottam újra, és azonnal vissza is süllyedtem volna...
De ekkor egy kéz elkapott...
Nem tudtam ki az...
Miután rájöttem, hogy rángatnak, el akartam szabadulni...
Mi van, ez vízbe akar fojtani?! Eszeveszettül kapálóztam...
Végre mondta, hogy hagyjam magam, hát jó, legyen...
De mondta ő is fárad...
Ekkor jött még valaki...
Úgy éreztem, hogy megint be akarnak nyomni, pedig dehogy! Csak kezdők voltak...
De élni akarásomban nagy harcba kezdtem velük...
Végül megéreztem a homokot újra a lábam alatt...
Megmentettek, az öcsém és a másik 14 éves fiú...
Túléltem, nem nyelt el örökre a sötét víz. Megmentették az életem.
Bár utána hónapokig, ha este becsuktam a szemem, éreztem a homokot az ujjaim között, ahogy csak kifolyik és nincs kapaszkodó, mégis szeretem a Dunát, bár bemenni nem tudok azóta sem. Egyszer próbáltam, de amikor bokáig voltam a vízben elkezdett forogni velem a világ, inkább kimentem. Azóta nem próbáltam.
Tudom szerencsés vagyok... mikor mesélem másoknak, hogy majdnem megfulladtam, azt mondják:
- De nem a Dunába? Onnan nem szoktak visszajönni!
Hát én azok közé tartozok, akik túlélték. Amikor elfogyott az erőm megmentettek... Biztos nem volt véletlen, szándéka van velem még valakinek...
A cikket írta: Virág
Hozzászólások
fordított időrendi sorrend
Tudod ez egy biztonságos szakasz volt...
De valóban... vannak, akik könnyelműek. De még én is majdnem otthagytam a fogam, holott én NEM vagánykodtam a veszélyes részen. Ám soha nem tudhatjuk biztosan, hogy mennyire biztonságos. És még mindig szeretnék megtanulni úszni. :)
Köszönöm, hogy hozzászóltál! :)