Ecsetvonások - Ölés... - e téli tavaszban

Látogatók száma: 30

Olvastam, vagy hallottam valahol: minél alkalmatlanabb egy élőlény az ölésre, annál agresszívebb. Egy oroszlán, vagy egy farkas nagyon ritkán öli meg fajtársát! Keményen összecsapnak ugyan, de előbb-utóbb eldől, hogy melyikük az erősebb.

Olvastam, vagy hallottam valahol: minél alkalmatlanabb egy élőlény az ölésre, annál agresszívebb. Egy oroszlán, vagy egy farkas nagyon ritkán öli meg fajtársát! Keményen összecsapnak ugyan, de előbb-utóbb eldől, hogy melyikük az erősebb. Ilyenkor vagy ekkorra, a gyengébb olyan gesztusokat tesz, amit az erősebb elfogad. Ha tehát torkát kínálja föl, vagy behúzott farokkal elmenekül –, a győztes elfogadja ezt: ellenfelét futni hagyja… (Persze, láttam én is a tv-ben, amikor a hímoroszlán elpusztítja, a számára idegen, apró kölyköket, de ennek okát mindenki tudja: azért teszi, hogy „saját!” utódai mihamarabb világra jöhessenek. Vadállatok - hasonló korúakat, hasonló fajtabélieket’ nagyon ritkán ölnek…
Nem úgy a galambok!
Tavasszal van a pároztatás ideje. A galambász nyár végén szétválogatja állományát, hímek az egyik röpdébe’, tojók a másikba. Hónapok múltán, télvégén, komoly vívódások után ismét párba állítja madarait, de nem úgy ám, mint tavaly!
Variál!
Most próbáljuk ki - mormogja -, a nagy fekete szalagost, azzal a kis kovácsolttal. A bronzot a barnával! Rokontenyésztésben az unokát a nagyapjával!
(Jut eszembe, most komoly munkát adtam annak a hallgatónak, aki apró gyermekével együtt internetezik, azt ugyanis, hogy az állattenyésztésben az ilyesmi mindennapos, elég lesz a lurkónak megmagyarázni…
Hol is van az a biológia-könyv, vagy legalább egy lexikon: na, jó, nem gonoszkodok tovább…)
Ha összezárja a párokat: két eset lehetséges, vagy elfogadják egymást, vagy nem!
Ha nem, akkor emberünk oly módon zárja be őket, hogy a két galamb látja, de nem bánthatja egymást - s ahogy az embereknél lenni szokott -, a bezártság előbb-utóbb mégiscsak összehozza őket. Aztán a fészkelő-helyet is kijelöli a tenyésztő, hogy tehát a madarak: hol fognak lakni… Továbbra is zárva tartja őket, hogy helyüket megszokhassák, aztán néha kiengedi, hátha estére hazatalálnak, ha nem, újrakezdi a szoktatást.
Mit mondjak. időigényes és macerás munka, hiszen ezalatt, etetni-itatni is kell őket.
Egy hét vagy tíz nap után eljön az igazság pillanata, minden galambot egyszerre kienged a galambász, hogy aztán, összedőljön, megsemmisüljön, mindaz, amiért napokig munkálkodott. Mert a már összeszoktatott párok sokszor különválnak, a helyeket-fészkeket újraosztják, s közben - mert karmaik ölésre alkalmatlanok, foguk nincs -, hát a csőrükkel vívnak halálos párbajt, régi fészkükért, vagy párjukért.
Felsértik ellenfelük nyakbőrét, csőrvágással kiverik a szemét, becsipkedik agyvelőig a koponyáját: két azonos nagyságú hím, vagy tojó – ha az ember nem választja szét őket, nem költözteti el az egyiket a dúcból -, addig verekszenek, amíg az gyengébbik bele nem pusztul…
Hogy szól a mondás? Úgy élnek, mint a galambok, szelídek, hűségesek…
Tudnék mesélni! (A hím, a párját "megpetéli", félre se fordul, már besegít egy másik…
Kérdezhetitek: miért mondtam el mindezt? (A jelenség maradhatna a galambászok magánügye!)
Közreadom figyelmeztetésképpen, mert az embernek sincs ölésre alkalmas tépőfoga, szakításra használható karma, még csőre sem, kitalálta hát a fegyvert… Azt pedig, hogy mennyire hasonlít a galambokhoz, láthatjuk - minden este -, a híradókban…
tornyi ferenc

A cikket írta:

támogatóink