Egy együtt töltött nap
Látogatók száma: 55
Eljött végre a tavasz. Mert a március végi havazást nem nevezném annak, bár tény, hogy már húsvéti locsolást is kaptam DD-től a slaggal. Na de amikor kisüt a nap... Az már tényleg tavasz... Még ha áprilisig is kell rá várni.
És elérkezett az a nap is, amikor végre nem kellett dolgozni, és egész nap DD-vel lehettem. Főnökbalázs elvitt minket kiállításra. Hajnalban beültünk a teherautóba - persze nem volt kérdés, hogy én DD mellé előre, a többiek pedig hátulra -, és elindultunk. A két óra alatt, amíg felértünk, hosszas eszmecserét folytattunk DD-vel, azzal sem törődve, ki mit hall. Valahogy szóba került a szerelem. Mindketten voltunk már szerelmesek. Ő az exébe, én pedig a volt férjembe. De elmúlt, és többé nem leszünk. Ezt akkor és ott megfogadtuk egymásnak. Mert a szerelem tönkretesz.
- Akkor miért nősültél meg? - kérdeztem. - Miért, ha nem voltál szerelmes a feleségedbe?
- A gyerek az nekünk is úgy jött, mint nektek - válaszolta. - Nem terveztük. Ha már így alakult, maradtam. Szerelmes úgysem leszek még egyszer. Mire várjak? Nincsenek már terveim az életnek ezen a terén. De ha szétmennénk, még egyszer tuti nem nősülnék meg...
- Én sem mennék újra férjhez - feleltem. - Köpök a társadalmi elvárásokra. Meg szerelem nélkül minek is? Ha pedig szerelem van, mindened megvan, nem kell mellé még egy papír is. Meg szerelem sem kell. DD, lehet, hogy én szándékosan nem akarok boldog lenni? Valahol vágyom rá, de félek tőle. És ez a félelem erősebb bennem, mint a vágy!
Ezt fejtegettük jó hosszasan. Lelki sérültek vagyunk. Belerokkantunk a szerelembe. Ezt is bírom benne. DD-ben. Megért, mert keresztül ment nagyjából mindazon, amin én is. Igaz, meglepődtem azon, amit mondott. Nem hittem volna, hogy ebben él. Azt hittem, tudatos választás volt... a házassága... Előfordult ugyan kétszer is, hogy reggel úgy rontott be az irodába, hogy kikészült a hétvégén, és már ott tartott, hogy fogja a cuccait, és lelép otthonról, mindent maga mögött hagyva... De azt hittem, csak valami szerelmes civakodás történt. Akkor nem kérdeztem semmit, csak próbáltam megnyugtatni. Most kicsit sokkolt, amit elmondott.
Részemről nem a kiállításról szólt a nap. Megnéztem néhány gépet, hogy ha Balázs rákérdez, mit láttam, tudjak neki valamit mondani, aztán DD-vel lézengtem. Mászkáltunk céltalanul, de valamiért természetes volt, hogy egy pillanatra sem szakadunk el egymás mellől. Egy időre hozzánk csapódott Jani, az egyik kollégánk, de nem hangolódott rá az andalgásunkra. Főleg, hogy egy jól időzített pillanatban DD a kezem felé nyúlt, és én hagytam, hogy megfogja. Így sétáltunk egy darabig. Szinte azt éreztem, összetartozunk, mindemellett pedig olyan zavarban voltam, mint ha tizenkét éves lennék, és először fogta volna meg fiú a kezem. Aztán elengedte. De nem tágítottunk egymás mellől. Még a mosdóba is együtt mentünk, és egy sör után ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy a hátára ugorjak - persze végül nem tettem. Mielőtt indultunk volna, gyorsan szereztem egy lufit, hogy ne üres kézzel jöjjek haza Miához.
Hazafelé fáradt voltam, újabb kísértést éreztem, hogy a vállára hajtsam a fejem és elaludjak, de inkább ezt is kihagytam. Félúton, mikor cigiszünetet tartottunk, pedig rábíztam a lufimat, de lufiőrként kevésbé bizonyult főnyereménynek, mert az első szellő elragadta tőle szerzeményemet. Kénytelen voltam hát árkon-bokron keresztülrohanni a magassarkúmban és a szoknyámban, hogy visszaszerezzem.
Jó nap volt. Csak olyan hamar véget ért... Miért érzem úgy, hogy minden DD-vel töltött idő kevés? Vajon ő is ezt érzi? És ha igen: miért?
A cikket írta: Bigyóka
Hozzászólások
időrendi sorrend
Ugyanazt... Miért? Hát ezért... :-)
Azt nem tudtam, hogy egy egész estét betöltő Zorán koncertet fogok hallani...
http://www.youtube.com/watch?v=aepQN98XEuc
Pussz,
Tündér