Egy hét vakság

Látogatók száma: 62

Átmentem kalózba.
Miácska sajnos az én éleslátásomat örökölte. A színek megvannak, a körvonalak megvannak, na de a részletek már homályosak. Ezt felismerve elvittem egy szemészhez, aki a vizsgálat előtt pupillatágítót írt fel neki. "Anyuka, cseppentsen a szemébe napi kétszer, és hozza vissza három nap múlva." Gondoltam, mi sem egyszerűbb ennél.
Na de amikor méhem gyümölcse az üvegcsét meglátva toporzékolni kezdett, és kijelentette, hogy ő bizony nem hajlandó ilyen fájdalmas beavatkozásnak alávetni magát, önfeláldozó anyához méltóan megmutattam neki, mennyire ártalmatlan a cseppentés. Nagyra nyitottam a szememet, lezavartam magamon a folyamatot, amivel sikeresen meg is győztem, hogy nekem sem fáj, neki sem fog. Ettől megnyugodott, és együttműködött velem.
Eltelt egy óra, és észrevettem, hogy a bal szemem nem megfelelően fókuszál rá a telefonom kijelzőjére. Ó, hát semmi baj, volt már ilyen, tágítottak már nekem is pupillát, és pár óra leforgása alatt elmúlt. Vártam türelmesen, de még este is úgy néztem ki, mint aki totál betépett. Lefeküdtem, meghagyván az esélyt, hogy reggelre minden a régi lesz.
Ébredés után a tükörbe nézve még mindig csak egy hatalmas feketeség díszítette a szemem közepét. Akkor már kétségbe estem, és felhívtam a doktornőt, aki két évvel ezelőtt sasszemet csinált nekem. Elmondtam, mi történt, mire közölte, hogy valószínűleg tartós pupillatágítót írtak fel Miának, úgyhogy adjak magamnak egy-két hetet. Na ekkor már kezdtem kétségbe esni. Holnap munka, és én így menjek emberek közé? Azért hogy legalább másoknak jó napot szerezzek, megosztottam ígyjárásomat a virtuális közösségben. Osztatlan sikert arattam. Öröm az ürömben, hurrá!
Másnap visszavittem Miát, a szemorvos rögtön kiszúrta, mit tettem magammal. Kérdeztem, egyedi eset vagyok-e, de kiderült, hogy az ilyesmi gyakrabban előfordul a szülőkkel, mint hinném.
Egész héten félig csukott szemmel dolgoztam, néha lefejeltem az ajtófélfát, közben hallgattam a "mit szedsz, Tami?" jellegű kérdéseket, DD pedig akárhányszor a szemembe nézett, úgy vigyorgott, hogy azt hittem, lecsapom, de mindeközben kedvem lett volna... Illetve nem lett volna, mert nekem még Anne Bonny-ként is elveim vannak!

A cikket írta: Bigyóka

előző cikk következő cikk

2 szavazat

Hozzászólások

Megjegyzés:

időrendi sorrend

Talán nem, talán igen... ide tartozik, mert eszembe jutott, hogy annakidején mit éltem át, vagy inkább majdnem mit nem, amikor a lányom csonterősítő tabblettáin keresztül nem igazán tudtam értékelni úgy a napot, mint máskor, egészen addig míg le nem itattak friss tejjel... Csak annak örülök, hogy nem utáltatták meg velem végleg... Nagy tejívó vagyok az óta is! :-)