Egy kis szelet..
Látogatók száma: 42
...életem keserédes tortájából.
Amikor kisgyerek voltam, egy nagyvárosban éltünk. Édesapám és édesanyám ugyanabban a gyárban dolgozott. Apu műszakvezető volt, anyu bérszámfejtő. Én második osztályba jártam. Egy nap minden megváltozott. Apu hazajött és nem ment többet dolgozni. Ebből tudtam, hogy baj van. Szerette a munkáját. Mindent megtett, hogy működjön a gyár, zúgott, kattogott a gyártósor, de ment. A termelés is. Anyun minden nap láttam a kialvatlanság jeleit. Éjszakánként ha felébredtem, hallottam ahogy a másik szobában suttogva beszélgetnek. Hogy mi legyen ezután. Aztán egyik reggel anyu sem ment munkába. Elkísért az iskolába, mint minden reggel, de onnan nem a munkahelyére sietett, hanem sok sok hivatalos papírral valami nagy emberhez. Én ennyit fogtam fel az egészből. Az úton szorosan fogta a kezem. Nem értettem, csak éreztem, hogy fél. Délután tudtam meg, amikor hazaértem, hogy el kell költöznünk. Anyu elmagyarázta: ha már egyikük sem a gyár dolgozója, nem jár nekünk a szolgálati lakás. Sírtam. Sirattam a szobámat, a szép zöld falakat, a mókás függönyt, amin lepkék szállnak. Mi lesz most? Hová fogunk menni? - Kérdeztem. Megnyugtatott, van egy ház, amit még nagyon régen vásároltak egy kis faluban. Ott fogunk élni ezentúl.
Két héten belül ki kellett költöznünk a lakásból. Emlékszem, már mindent becsomagoltunk. Apu süteményt hozott indulás előtt. Nem volt villa, kézzel kellett enni. Ragadt az arcom a rózsaszín eperhabtól. Az utolsó fuvarral mentünk mi is. Anyuval elől, a sofőr mellett, apu a nyitott platón a bútorokkal. Ha hátranéztem láttam, ahogy ősz haját fújja a szél. Ahogy egyre jobban összehúzza magát. Hideg volt.
Amikor odaértünk, megijedtem. Nagy ház, üres. Romos is volt, a kerítés kidőlt. Az udvart elborította a gaz. Alig tudtam lépkedni anyu után. Beléptünk. Három szoba. ennyi volt. Kerestem a fürdőszobát, a konyhát, a radiátort, nem volt semmi. Hol fogunk mosakodni? És enni? És mitől lesz meleg? - Faggatóztam. A szomszédok segítettek behordani a bútort, nagyjából berendeztük vele a legnagyobb szobát. A másikba a lomok kerültek. Majd elszállítják.- mondta apu. A harmadik, kisebb szobába került a hűtő, a konyhaasztal, valahonnan lett szekrényünk is. Lavórban mosogattunk, abban is öblítettük el az edényeket, és az asztalra terített konyharuhára tettük , hogy lecsepegjen róluk a víz. Víz. Hordani kellett, az udvarról. Kútból. Meleg víz? Az nem volt. Apu egy kis kályhát hozott be a góréból, azon melegedett a víz. Fürdéshez is. Emlékszem, egy nagy lila savanyító-kádban fürödtünk a konyha közepén. Lefolyó sem volt, apa hordta ki a vizet belőle vödörrel. Mellékhelyiség sem volt. Semmi sem volt. Lassan, nagyon lassan, mégis lett minden. Megosztoztunk azon az egy használható szobán. A régi, nagy íróasztal, a könyvespolc és egy fotelágy, ez lett az én birodalmam. A dohányzóasztal, a franciaágy és a televízió. Ez a felnőtteké. Letakarítottuk az udvart. Óránként bezavartak melegedni. Anyu sárgaborsó főzeléket főzött a kis kályhán. Finom volt. A sok munkától mindannyian megéheztünk.
Másnap megérkezett a cserép. Apunak fel kellett másznia a létrára, onnan a tetőre. Leszedni a régit, felrakni az újat. Féltettem, le ne essen a magasból. Leszigetelték a padlást is. Már nem lesz annyira hideg.
Apu elment fenyőfáért. Fát nem sikerült venni, nem volt elég a pénze. Egy hatalmas ágat hozott, azt szúrtuk bele egy vödör jéghideg homokba. Arra kerültek a költözés után megmaradt díszek. Anyuval becsomagoltuk a vödröt szép, színes papírba. Nagyon tetszett. Az én asztalomra állítottuk, és kimentünk, hogy felszeleteljük a süteményt. Titokban odacsempésztem az ajándékokat a fa alá. Anyunak szemüvegtörlőt, apunak szép zsebkendőt hímeztem. Kicsit csomós volt, gyűrött. De én készítettem.
Megettük a levest, emlékszem jó sok répa volt benne. Azt mondták, kell a vitamin. És mákos beigli is volt. Meg lekváros kifli. A lakoma után bevonultunk, hogy megnézzük mit hozott a Jézuska. Anyu sírva bontogatta az ügyetlenül összeragasztott csomagolást, Apu nem szólt, csak megtörölte a szemüvegét és kiment hogy elszívjon egy cigarettát. Sikongattam a boldogságtól. Iskolatáskát kaptam. Vadonatúj volt. Még éreztem rajta a bolti, vegyszeres illatot. Anyuval verseket, meséket olvastunk egymásnak a kislámpa fényénél, Apu újsággal zörgött a nagy fotelban. Néha jól megrakta a tüzet. Meleg volt, együtt voltunk.
Másnap hajnalra leesett az első hó. Elsepertük a ház előtt, sokat nevettünk. Nagyokat visítottam, ha egy egy hólabda a fejemen talált el. Délben jó forró teát ittunk, kályhatetőn pirult zsíros-kenyeret ettünk hagymával. Így teltek a napok. Csak mi hárman voltunk mindig.
Mire iskolába kellett menni, megszoktam az új életet. Bepakoltam a szép új táskámba, kihegyeztem a ceruzáimat. Megnyugtattak: ne féljek, ezek is olyan gyerekek, akikkel a régi iskolámba jártam. Nincs semmi baj.
Nem is lett. Az új iskolatársaim befogadtak, a házunk lassan épült-szépült. Anyu daduskanéni lett a helyi óvodában, Apu tavasztól késő őszig a kertet művelte, lett sok zöldség, gyümölcs, még el is tudtunk tenni belőle télire. Bevezették a vizet, lett mindenhol áram, egy régi kolléga megcsinálta a fűtést. Újra emberi körülmények között éltünk.
Az első karácsonyunkra abban a házban mindig emlékezni fogok. Ahogy gyerekfejjel megértettem: ha nem gondoltak volna arra: mi lesz később, nem lett volna hová mennünk azon a télen.- Amikor oly sokszor hallottam ezt a mondatot: Nincs semmi baj.
Érdekes. A reményt adó, megnyugtató mondat, a három legborzasztóbb szóból áll:
Nincs. Semmi. Baj.
Kívánom, hogy e három szó messzire elkerüljön mindenkit ebben az életben.
Szeretettel: P.
A cikket írta: Postáska
Hozzászólások
időrendi sorrend
Remekeltél, mint mindég. Gratulálok sok szeretettel Magdi
Apám mondása az volt: Nem baj lányom! Anyu válasza, ha savanyúságot kértünk: Majd rajzolok. Édességnek jó volt a bevizezett, cukros kenyér, rosszabb napokon. Viszont imádtam a frissen őrölt kukoricalisztből készített gánicát forrón, megcukrozva és hideg tejjel nyakonöntve. Azóta sem ettem olyan finomat. És ezek a mondatok még ma is a fülembe csengenek és szorgalmasan gyakorolom ma is a gondok közepette.
Szia!
Szerintem jó ez itt, ahol van. Nagyon szép:)
Ada
Puszi
Nagyon jó Postáska! Max én a családi tűzhely melegébe raknám.
Grat.
Pinokkió
Szerintem jó ez itt, ahol van. Nagyon szép:)
Ada
Grat.
Pinokkió
Nagyon furcsa ezt tőled olvasni, hiszen egyidős vagy a lányommal. Mi is nagyon szerényen éltünk az ő gyerekkorában és nagyon lassan, csak lépésről lépésre sikerült mindig egy kicsit jobb körülményt teremteni.
Közben eljátszadoztam a szavakkal, hiszen az én gyerekkorom végig így telt. Nincs. Semmi. Baj? Tele nélkülözéssel, lemondással, de azt akkor mi gyerekként sose érzékeltük, mert szüleink valahogy a semmiből is elénk tudtak tenni egy - egy kis ennivalót. Bérelt tanyában és bérelt földön napestig dolgoztak a beadási rendszerben, --én akkor olyan idős voltam, minta te a cikkedben--, de ott voltunk egymásnak, és nem lehetett semmi baj.
Csillagos ötöst adtam:))
Pussz