Egy szeretetreméltó férfi

Látogatók száma: 72

Negyvenéves házasok vagyunk Dezsővel és ez az idő kevés volt ahhoz, hogy megszokjam a bogarait, mert abból van neki bőven! Felnőttek a gyerekeink, önálló családot alapítottak, és mi kettesben maradtunk. Akkor szembesültem a keserű valósággal, hogy milyen ember is Dezső, amikor én is nyugdíjba mentem.
Házasságunk elején szerelmes voltam, Dezsőkének becéztem és azt hittem, hogy minden férfi olyan, mint az én párom, hiszen nem volt összehasonlítási alapom, miután érettségi után azonnal összeházasodtunk. Akkor bezzeg állandóan jókedvű volt, kedveskedett nekem, havonta négy-öt alkalommal kaptam tőle virágcsokrot, bizonyítandó szerelmét, vasárnaponként étterembe vitt ebédelni, hogy ne fáradjak a főzéssel, elvégre nekem is kell egy nap pihenés.
Bezzeg manapság is kapok minden héten egy csokor virágot, már amennyiben összekötött, három szál kókadt, jobb napokat látott virágcsokornak tekinthető, ráadásul megjegyzi, hogy milyen sokba kerül. Eleinte lelkiismeret furdalásom volt, hogy költségbe verem szegényt, mígnem a barátnőm elárulta, hogy férje az én Dezsőmmel hetente átutazza a várost, hogy a virágkertészetben az el nem adott virágokból ötvenforintos egységáron beszerezzék nekünk a vázába valót. Mondanom sem kell, hogy vasárnap sem járunk étterembe ebédelni, mondván, hogy az én főztömnél nincs jobb a világon.
Drága párom, amíg dolgozott, minden hónapban fodrászhoz ment, sokat adott a megjelenésére, divatosan öltözködött, s elvárta, hogy véleményt mondjak a megjelenéséről, mert nem akart leégetni a kolléganői előtt, elvégre, mondotta, az én dicsőségem az ő kifogástalan megjelenése.
Bezzeg mostanában kinyúlt szabadidőruhában flangál, még a közértbe is abban megy, elvégre csak egy saroknyi séta az egész, s már ismerik, tudják, hogy egy szegény nyugdíjas, akinek fodrászra sem igen telik, és ahogyan kopaszodik, úgy egyre hosszabb a maradék haja.
Annak idején, nászutunkról hazatérve azonnal meghúzta a határvonalakat, kinek mi a dolga, az enyém a konyha és a háztartás, meg a bevásárlás, minden egyéb az övé. Csakhogy egyéb teendő nem igen akadt, még a villanykörtét is nekem kellett kicserélnem, egyébként is, bármi teendő akadt a lakásban, ahhoz szakembert hívtunk, így Dezsőke ülhetett óraszámra a televízió előtt, eljárhatott sörözni a haverokkal, vagy egyszerűen, más program nem lévén, elheveredett a nappaliban a kanapén, újságolvasás címszó alatt elaludt, és úgy kellett felkeltenem, hogy jöjjön már ebédelni, vagy vacsorázni.
Bezzeg nyugdíjasként unja magát, ezért rendszerint keres és talál a lakásban javítani vagy szerelni valót, csak az a baj, hogy nem ért hozzá, s kemény, hosszadalmas munkája eredményeként kisebb vagyonba kerül, hogy a szakember megjavítsa, amit elrontott. Már a haverokkal sem jár sörözni, mert nincs rá ideje, egyébként is, mondogatja, a sör hizlal, és megsimogatja kerekedő pocakját, s eszébe sem jut, hogy a gyakori nassolásának köszönheti egyre növekvő tekintélyét.
Megszülettek egymás után a gyerekeink, és én hármukkal egyhuzamban nyolc évig itthon maradtam, utána hoztam-vittem őket az óvodába, iskolába, és az én Dezsőkém vett nekem egy autót, amikor a három gyerek három különböző iskolába került, hogy gyorsabban össze tudjam őket szedni és maradjon időm vacsorát főzni. A főztömnél nincs finomabb étel a világon, dicsért naponta, és egyáltalán nem zavarta, hogy főzés közben ellenőriznem kellett a gyerekek tanulását, meghallgatni a gondjaikat és orvosolni is, ha arra volt szükség.
Bezzeg most, öregemberként, úgy érzi, elég bölcs ahhoz, hogy gyerekeinknek tanácsokat adjon, kéretlenül és feleslegesen. Ez legalább annyira kétségbe ejtő próbálkozása, mint az autóvezetés, melyhez semmi érzéke, gyakorlata sincs, és minden úton lévőt veszélyeztet, azt is, aki kocsival közlekedik, azt is, aki gyalogos, és fel sem tűnik neki, hogy senki sem mer a családból beülni a kocsiba, ha ő vezet.
A családi kasszát közösen kezeltük, s mit tagadjam, én voltam a spórolósabb, Dezsőke pedig a lezser, aki soha nem sajnálta a pénzt semmire, kérjenek bármit gyerekek, és ragaszkodott ahhoz is, hogy évente egyszer az egész család együtt nyaraljon, vagy itthon, vagy külföldön.
Bezzeg nyugdíjasként, amikor már nincsenek kötelezettségeink, elkezd spórolni, ahelyett, hogy bepótolnánk, amit eddig elmulasztottunk. Beülhetnénk a kocsiba, elmehetnénk gyógyfürdőkbe, sorra látogathatnánk a vidéki rokonokat, egyszer-egyszer befizethetnénk külföldi útra, és elvihetnénk magunkkal az unokáinkat is.
Itt az ideje, hogy kezembe vegyem nyugdíjas életünk irányítását.
Villásreggelit készítek, közben rábeszélem Dezsőkét, hogy menjen el a fodrászhoz, majd írok egy hosszú bevásárló listát, hogy amint végzett, mehet vásárolni, kiöltözve, netten, üdén, friss frizurával, elvégre ideje megmutatnia, hogy a felesége nem hanyagolja el még negyvenévnyi házasság után sem.
Miközben egyedül vagyok, igyekszem elintézni mindazt, amit az éjjel kigondoltam.
Az összes kinyúlt pólóját, tréningjét kidobom a kukába. Leülök az internet elé, és végigböngészem az utazási irodákat, találok is nyugdíjasoknak kedvezményeket adó belföldi utakat, melyekből egész oldalas listát nyomtatok, majd felhívok két baráti házaspárt, hogy jöjjenek át este vacsorázni, megünnepelendő, hogy immár mind a hatan nyugdíjasok lettünk, s hátha sikerül rábeszélnek őket egy közös utazásra.
Könnyű ebéd lesz, mert a vacsorára koncentrálok.
Dezsőke teljesen felvillanyozódva ér haza, s elmondom neki a terveimet, melyeket igencsak helyesel.
- Látod, szívem – mondja és átölel, - nélküled fáradt öregember lennék! Mi lenne, ha beiratkoznánk egy angol nyelvtanfolyamra és ősszel kimennénk Londonba egy hétre?
Látom magam, amint angol nyelvkönyv a bal kezemben, a jobbal meg keverem a rántást.
Visszakaptam a régi Dezsőkét!